Proaktív coaching

Egy tanulmány azonosította a nők pozitív testképének kialakításához szükséges öt fő tényezőt. Azoknak a nőknek, akiket családjuk inkább támogat, és kisebb nyomás nehezedik rájuk, hogy elérjék a tökéletes "vékony és szép" ideált, sokkal pozitívabb az önképük - mutat rá a kutatás.

Dr. Shannon Snapp, az Arizonai Egyetem kutatójának és munkatársainak munkája öt kulcstényezőt azonosított, amelyek fontosak, hogy egy fiatal nő pozitívan gondolhasson saját testére. Ezt egy olyan társadalmi közegben kellene elérni, ahol a nők jelentős része tartósan elégedetlen küllemével. A mai nyugati kultúrában ez az elégedetlenség a táplálkozási zavarok egyik fő okozója is.

Dr. Snapp és munkatársai olyan szempontokat vizsgáltak meg kísérletükben, amelyek segíthetnek a nőknek ellenállóbbá (reziliensebbé) válni a testképüket érő hatásokkal szemben, hogy hathatós támogatást kaphassanak az evészavarok kockázatának kitett személyek. Fiatal, felsőoktatásban tanuló lányokra fókuszáltak, akik énképe nagy eséllyel társaikkal való összehasonlítás során formálódik, és olyan társadalmi csoportokban, szervezetekben vesznek részt, ahol nagy becsben tartják a jó megjelenést.

Két amerikai egyetemről összesen 301 elsőéves főiskolás lány, töltötte ki a Choate-elmélet modelljén alapuló kérdőívet. Ez a modell azt feltételezi, hogy a támogató családi környezet és a mérsékelt nyomás a vékony ideáltípus elérésére összefüggésben áll a "szupernő-eszmény" visszautasításával, a pozitív nézetekkel a testi kompetenciát illetően, és lehetővé teszi jó stressz-kezelési stratégiák elsajátítását. Ezek a tényezők az általános jól-léttel állnak kapcsolatban, és visszahatnak a nők pozitív testképére.

A Müncheni Egyetem kutatói új – bár sokak számára ismerős – jelenséget írtak le, a „társadalmi jet lag” szindrómát. A Current Biology című szaklapban május 10-én publikált kutatás eredményei szerint a természetes alvásritmus megbomlása okolható az elhízás járványszerű terjedéséért. Azt tanácsolják, tiszteljük jobban saját biológiai óránkat, ha energikusak és karcsúak szeretnénk maradni.

- Egy olyan tünetegyüttest sikerült kimutatnunk a modern társadalmakban, amelyet a közelmúltig nem ismertek fel – fogalmazott Till Roennenberg. 

– Egyre nagyobb a különbség az emberek biológiai órája és a társadalmi életritmus elvárásai között. E folyamatos, társadalmi jet lag-nek nevezett időzavar miatt az emberek krónikus kialvatlanságban szenvednek. Ez növeli a dohányázás, alkoholizálás és koffein-fogyasztás gyakoriságát- mondta.

- Mi most azt bizonyítottuk, hogy e jelenség az elhízás veszélyét is fokozza. Egyre több jel utal rá, hogy a probléma komoly veszélyt jelent az egészségre – mondta el a kutató. Mint kifejtette, mindannyiunkban működik saját biológiai óránk, amelyet nem lehet kedvünk szerint előre-hátra állítgatni. Működését elsősorban a napfényes és éjszakai órák váltakozása határozza meg. A modern társadalmakban egyre kevésbé hallgatunk azonban jelzéseire, az ébren és álomban töltött idő inkább kötelezettségeink és lehetőségeink függvényévé vált, írja a Science Daily cikke.

Roennenberg és társai a probléma jelentőségét és elterjedtségét igyekeztek megvizsgálni, ezért hatalmas, az alvási szokásokat rögzítő adatbázis összeállításához láttak hozzá, mintegy tíz évvel ezelőtt. Az adatok lehetővé teszik a kísérletben részt vettek személyes adatainak – mint magasság, testsúly, kor stb. – és alvási szokásaik összevetését.

Az adatok vizsgálata során a kutatók arra jutottak, hogy minél inkább eltér valaki saját biológiai órájának ritmusától, annál nagyobb esélye van, hogy kóros mértékben elhízzon. A kutatók szerint eredményeiket figyelembe kellene venni az évente kétszer esedékes óraátállításról szóló vitában, illetve a munkaidő, és a tanórák meghatározása során is. Azt is hangsúlyozzák, hogy hasznos volna, ha az emberek minél többet töltenének a szabadban, természetes fényben, vagy legalább üljenek az ablak mellett, lehetőség szerint.

– Ébresztőórára kelni egy viszonylag új fejlemény az ember számára, és egyszerűen annyit jelent, hogy nem aludtunk eleget. Így nem csoda a krónikus fáradtság. Az alvással töltött órákat hiba lenne időpazarlásnak látni – figyelmeztet a kutató.

(Via: ScienceDaily)

Régóta foglalkoztatja a tudósokat, hogy stresszes helyzetekben miért esik vissza a teljesítmény, és miért hajlamosak az emberek triviális feladatokat is elrontani nagy nyomás alatt. A Calteh kutatói szerint a kilátásba helyezett jutalom elvesztésétől való félelem eluralkodása okolható a jelenségért.

A fenti végkövetkeztetés meglepőnek tűnhet, hiszen azt gondolnánk, minél nagyobb ellentételezést ajánlunk valakinek, annál jobb munkát végez, képességei határain belül. Azonban egy bizonyos összegű vagy mértékű jutalmazást meghaladó esetekben ez megváltozik - állítja Vikram Chib, a Kaliforniai Technológiai Intézet (Caltech) posztdoktori hallgatója a Neuron szakfolyóiratban társaival közösen publikált tanulmányában.

Azt már korábbi vizsgálatok is kimutatták, hogy ha fokozatosan emeljük az ajánlott jutalmat, akkor egy ponton a teljesítmény elkezd visszaesni. Ezt azonban idáig jobbára a túlzott motiváció okozta zavarodottság számlájára írták - azt feltételezve, hogy ha nagyon sok pénzt szeretnénk nyerni, akkor hajlamosak vagyunk annyira izgalomba jönni, hogy végül nem sikerül a feladat.

Azonban Chib és társai, mágneses rezonancia alapú képalkotási eljárásokkal kimutatták, hogy a kísérletük résztvevői nem a várható nyereség, hanem annak elvesztése, a csalódás miatt izgultak, magyarán féltek. Ez a félsz minél inkább hatalmába kerített egy résztvevőt, annál rosszabb teljesítményt mutatott a kísérletben.

Az előző bejegyzésben a király figuráját, mint a proaktív döntéshozó reprezentánsát vizsgáltuk. Ez a bábu azonban – bár kétségkívül a legfontosabb a táblán – mit sem ér királynője, vagy szakszerűbben: vezére nélkül. Ha elképzeljük, hogy az üzleti szféra és a társadalom egyéb konvenciói mentén kialakuló játéktér maga a sakktábla, akkor az ezen szabadon mozgó vezér figurája az önérdek-érvényesítés, vagyis az asszertivitás megtestesítője lehet.

Mozgásterünk leginkább önértékelésünkből fakad. Képesnek kell tartanunk magunkat a fontos lépések megtételére. A proaktív, királyi akarat végrehajtója az asszertív én: az egyén folyamatos, vezéri jelenléte a pályán. Ahhoz, hogy a társadalmi és munkahelyi normák négyzetrácsán könnyedén mozogjunk, elsősorban önbizalomra van szükség: tudnom kell, hogy nem alárendelt figurája vagyok az élethelyzeteimnek: szóvá tehetem az újságárusnak, ha rosszul adott vissza, a barátomnak, ha megsértett valamivel, vagy a főnökömnek, ha nem értetettem a mondanivalóját. Önértékelésünk fejlesztésével nyithatók meg a kommunikáció új oszlopai és átlói.

A sakktáblán, mint ahogy életünk során is a játékteret a különböző figurák akarata, viszonya alakítja ki. A verbális és non-verbális kommunikációnkban képviselt egyéni célok és lépés-lehetőségek hálója teszi különösen összetetté helyzetünket. Beszédünk, testtartásunk, egyáltalán: viselkedésünk hirdeti a dolgokhoz, emberekhez, szituációkhoz való viszonyulásunkat, és ezáltal meghatároz minket is.

Az asszertivitás nem céljaink elérésének eszköze, hanem sokkal inkább módja: a saját sikerességében bízó személy, a vezér táblán való mozgása más bábuk, illetve érdekek által keresztezett, melyeket tiszteletben kell tartania. Amennyiben az önérvényesítés erényén lovagolva nekiáll célszalagként átszakítani mások már-már gordiuszi érdekeit, nem asszertív, hanem agresszív cselekvővé lesz. Ugyanezen ló másik oldala, ha a személy magát elhagyva,  külső érdekek alá rendeli akaratát, belegabalyodva azok hálójába. Ekkor már passzív magatartásról beszélhetünk, amelyből hiányzik a jogos „énvédelem” motívuma.

Az akarat agresszív kiterjesztésének szélsőséges példája, mikor az ókori fáraók saját dicsőségüket hirdető monumentális piramisaikat építtették kevéssé lelkes alattvalóikkal. A munka önkényes átruházása hasonló helyzetet szülhet egy 21. századi munkahelyen is: a késő este az irodai asztalra halmozott papírgúlák az asszertivitás hiányának mementói.

Felépülésükhöz kell egy agresszív önérvényesítő, aki rákényszeríti akaratát munkatársára, és a másik oldalon szükségeltetik egy passzív − vagy talán kifejezőbben: szubmisszív – fél, aki hajlandó alárendelni érdekeit a másikénak. Fontos különbség, hogy míg az ókori fáraó „alkalmazottjának” nincs mozgástere akaratának érvényesítésére, addig a papírpiramisokat építő személy nem teszi meg a lépéseket saját érdekének kifejezésére, helyette passzívan behódol a helyzetnek, elfogadva a másik kérésének fáraói érvényét.

Az asszertív cselekvő tehát nem becsüli le magát, így nagy mozgástérrel rendelkezik, vezére az adott élethelyzetnek. Képes a saját érdekeit képviselni, ugyanakkor tiszteletben tartani másokét. Tisztán és őszintén kommunikál, megelőzve a félreértéséket és az érdekek összegubancolódását. Mer beszélni az érzéseiről, képes nemet mondani és konstruktív kritikát megfogalmazni: nem fél.

A vezérigazgatótól az utolsó alkalmazottig mindenkinek hasznára válhatnak a fenti erények – kit agresszivitásából, kit passzivitásából kimozdítva − és a coach feladata, hogy minél többen el is sajátítsák ezeket. Neki kell felismertetnie a klienssel, hogy bár szerepében nem feltétlen egyenjogú, de emberként egyenértékű másokkal, és ennek tudatában alakítania viszonyát a környezetével. A coaching-folyamat során kialakulhat a személy asszertív viszonya másokkal és saját magával: a sikeresség méltányos vezérelve.