Proaktív coaching

Gyakran hallani, adakozásra, segítségre buzdítás kíséretében, hogy gondoljuk végig, mennyi mindent kaptunk „az élettől”, embertársainktól. A kutatások szerint, ez boldogabbá is tesz minket. De vajon tényleg hatással van rá, hogy mennyire vagyunk készek segítő kezet nyújtani másoknak?

A Psychological Science folyóirat, az amerikai Pszichológiai Tudományos Társaság (Association for Psychological Science) lapjának hasábjain jelent meg egy friss kutatás, amelynek eredményei azt sugallják, hogy az motivál támogatásra, ha azt idézzük fel, amint segítséget adunk embereknek, és nem azt, amikor mi kaptunk valamit másoktól.

Adam Grant, a Pennsylvaniai Egyetem Wharton Iskolája és Jane Dutton, a Michigani Egyetem Ross Üzleti Iskolájának kutatói arra voltak kíváncsiak, hogy a reflexiók – egyes cselekedetek megvizsgálása külső nézőpontból – hogyan befolyásolják a karitatív, pro-szociális viselkedést.
Az egyetemi adománygyűjtő diákokat választották kísérleti alanyoknak, akiknek feladata, hogy diáktársaikat jótékonykodásra bírják, és a begyűjtött felajánlásokból egyetemi programokat támogassanak. Ők fix órabéren dolgoztak, és telefonon hívták a potenciális adakozókat, megpróbálva meggyőzni őket a kezdeményezések támogatásra érdemességéről.

Vizsgálatuk során a reflexiót a résztvevő telefonos operátorok önéletrajzi jellegű írásai jelentették, amelyekben saját élményeiket kellett megosztaniuk a kutatókkal. Azt találták, hogy ha valakinek azt kellett felidéznie – mint a résztvevők egyik csoportjának tagjai tették írásaikban –, hogy mi mindent kapott valakitől, akkor kötelezve érezték magukat a támogatás viszonzására. Azonban a segítségnyújtásra való motiváció nem terjed ki más személyekre. Ráadásul, ha ezeket az élményeket idézzük fel, akkor könnyen lekötelezhetve, adósnak érezhetjük magunkat, egy kellemetlen, függőségi helyzetben.

A kutatók párhuzamosan, egy másik csoportban azt mérték, hogy mi történik, ha olyan eseteket idéznek fel a kutatásba bevont résztvevők, amikor ők adtak segítséget másoknak. Azt feltételezték, hogy az efféle reflexiók révén az ember hajlamos önmagát kedvezőbb színben, jótékony személyiségként látni; ekképp megerősített én-képe pedig motiváltabbá teszi, hogy újra és újra segítséget nyújtson embertársainak.

Az írásokat megelőző és követő két hétben a kutatók megmérték, hogyan alakul az egy óra alatt felhívott telefonszámok száma a két csoport tagjainál. Azt találták, hogy a saját korábbi jótékonykodásukról több napon át jegyzetet író személyek aktivitása 29 százalékkal emelkedett, tehát ennyivel több telefonszámot hívtak fel adományok reményében. Eközben a másik csoport, amelynek tagjai azt írták le, hogy milyen segítséget kaptak személyesen, nem mutatott nagyobb aktivitást munkája során.

Egy második kísérletben véletlenszerűen három csoportba osztották a diákokat. Az első csoportban arra kérték őket, hogy soroljanak fel három esetet a közelmúltból, amikor segítettek valakinek. A második csoportban három olyan példát kértek a résztvevőktől, amikor ők kaptak segítséget. A harmadik esetben semleges kérdést kaptak, az elmúlt héten fogyasztott ételekről kérdezték őket.

Mikor néhány héttel később az egyetemisták a részvételi díjukért – öt dollár fejenként – jelentkeztek az irodában, a kutatók megmutattak nekik egy rövid összeállítást a 2011. március 11-i japán földrengésről és cunamiról. A nyomtatott anyagon szerepelt a kérdés is, hogy az ötdolláros „fizetésükből” hajlandóak-e valamennyit az áldozatokat segítő pénzalap számára felajánlani. Összesen a hallgatók 26 százaléka ajánlott fel kisebb-nagyobb összeget.

Az első kísérlet eredményeihez hasonlóan itt is azt tapasztalták, hogy a saját adakozásukra emlékeztetett diákok jóval nagyobb arányban (46,15 százalék) voltak készek segíteni a bajbajutottakon. Velük szemben a mások segítségét felidéző csoport tagjai 21,43 százalékos aktivitást mutattak, míg a kontrollcsoportnak csupán 13,33 százaléka volt hajlandó segíteni a japán károsultakon.

Grant és Dutton szerint a kutatási eredményeknek messze ható, a mindennapokban is érvényes következményei lehetnek. – A segítségnyújtás, önkéntesség és adományozás kritikus jelentőségű viselkedésformák az oktatásban, egészségügyben, a szegénység és éhezés elleni küzdelemben, a katasztrófák utáni kárenyhítésben – emlékeztetnek írásukban.

Új eredményeik alapján úgy tűnik, hogy az adakozás képét felidéző önreflexiók hathatós eszközt jelenthetnek karitatív szervezetek és kezdeményezések számára, hogy önkéntes segítségnyújtásra motiváljanak embereket és közösségeket. Azt kell szem előtt tartani csupán, hogy az adományozás, és nem a segítség elfogadásának emlékképe az, ami megnyitja a szíveket és a pénztárcákat – írja a ScienceDaily cikke.

„A lelkesedés (…) mozgásra ösztökél, korlátlan, örömteli és elnyomhatatlan. Nem azonos a boldogsággal, bár vannak határterületek a két fogalom között. A lelkesedés mélyén nyugtalanabb, túláradó érzéseket találnánk. Egészen biztosan nem a békés megelégedettség rokona: a lelkesedés szárnyal, árad, és bugyog, energiával töltve fel mindenkit, aki részesévé lesz.” (Kay Redfield Jamison – Lelkesedés: az élet igenlése, 2004, Vintage Books – Random House)

A legtöbben sokszor egyfajta energiát, életerőt keresünk az életben. Kedveljük bizonyos emberek társaságát, akik „feltöltenek”, és kerüljük másokét, akik „leszívnak” minket. Az életkedv érzése nyilvánvalóan fontos a legtöbbünk számára. Ha megvan, ha épp átéljük, arról árulkodik, hogy valamit helyesen csinálunk. De pontosan mit is érzünk ilyenkor? Ennek járt utána Genevieve Douglass a Positive Psychology News hasábjain megjelent írásában

Fáradtság

A kérdés megválaszoláshoz érdemes először a fent leírt pozitív érzés ellenkezőjét megvizsgálnunk. Mi történik, amikor nem találjuk ezt a vitalitást, lelkesedést, amikor fáradtak vagyunk? Az elmúlt két évtized folyamán Roy Baumeister és munkacsoportja kiterjedten vizsgálta ezt a jelenséget, a nem fizikai eredetű fáradtságot. Ők írták le az én-leeresztésként (ego-depletion) ismert jelenséget. Ez a mentális kimerültség abból ered, ha túl sokat kell önkontrollt, önmegtartóztatást gyakorolnunk. Néhány példa, hogy mit is értünk önuralmon:

•    megtartóztatjuk magunkat a sütemények megevésétől, pedig éhesek vagyunk;

•    kitartóan nem gondolunk egy konkrét dologra;

•    szemünket valamire fókuszálva tartjuk, miközben a látómező perifériáján zavaró dolgok tűnnek fel;

•    egy vicces videó megnézése közben szándékosan visszatartjuk az érzelmi reakciókat.

Baumeister arra jutott, hogy ezek a tevékenységek rontják a kísérleti alanyok teljesítményét a későbbiekben elvégzett önuralmat mérő feladatokban. Úgy tűnik, hogy az önuralmunk egy véges erőforrás, és ebből a készletből használunk fel újabb és újabb adagokat napi tevékenységeink során.

Az energetizáló autonómia

Ha igazán önmagunk lehetünk egy tevékenység során, és szabadon dönthetünk cselekedeteinkről, az energiával tölt fel minket – legalábbis nagy vonalakban így hangzik a népszerű és igaznak bizonyult közvélekedés.
Richard M. Ryan és Edward L. Deci kimutatták kísérleteikben, hogy a motiváltságnak különböző, elhatárolható szintjei léteznek. Erre alapozva azt is megvizsgálták, hogy a motivációs bázisunk miként befolyásolja önuralmunkat.

Modelljükben a motiváció alábbi szintjeit határozták meg:

•    A cselekvés teljes elutasítása (kontrollált motiváció)

•    Cselekvés bűntudatból vagy félelemből (introjektált motiváció)

•    Cselekvés a felismert hasznosság reményében (azonosított motiváció)

•    Cselekvés meggyőződésből, a tett fontosságába vetett hitből, de öröm nélkül (becsületbeli motiváció)

•    Cselekvés öncélúan, amikor a tevékenység végzése önmagában örömet okoz (belső motiváció)

Természetesen az utolsó kategóriába sorolható tetteink során érezzük magunkat a leginkább motiváltnak, itt a legerősebb a cselekvésre irányuló akaratunk. Más kutatásokból az derült ki, hogy épp ez, a szabadság-érzés őrzi meg életkedvünket, lelkesedésünket. Minél kevésbé belső, természetes a motivációnk tetteink során, annál inkább jelentkezik az én-leeresztés.

Muraven és társai is a jelenség nyomába eredtek kísérletük során. Ennek során először egy egyszerű fizikai gyakorlattal megmérték a résztvevők koncentrációkészségét nyugalmi állapotban. Majd megismételték a mérést úgy, hogy előzetesen egy nagy tál süteménnyel kellett sokáig farkasszemet nézniük az alanyoknak, úgy, hogy nem ehettek belőlük.

A két mérés között a kutatók megkérdezték a résztvevőket, hogy voltaképp miért nem ettek a süteményekből. Érdekes módon azt találták, hogy akik meg tudták indokolni maguknak valamilyen belső magyarázattal az önmegtartóztatást, azok jobban teljesítettek a következő koncentráció-mérés során, mint azok, akik csak a külső kényszert hozták fel indokul – azaz a kísérletvezetők tiltását. Tehát az én-leeresztés mechanizmusa kevésbé jelentkezett azoknál, akik meg tudták indokolni önmaguk számára tettük hasznát, értelmét.

Az autonómia megerősítése

Ryan és Deci elmélete szerint szabadság-érzetünket három fontos forrásból táplálhatjuk. Ezek a döntési szabadság, a felkészültség és az érzelmi bevonódás. Hogy erősen motiváltak lehessünk, muszáj azt éreznünk, hogy van választási lehetőségünk, jó okunk van a cselekvésre, és mások érzelmi támogatását is élvezzük eközben.

Ha például házastársunk megkér, hogy hazafelé vegyünk valamit a boltban, jó, ha eldönthetjük, hogy melyik boltban állunk meg vásárolni. Az is hasznos, ha tudjuk, mire kell az adott portéka, így el tudjuk dönteni, hogy melyiket válasszuk, mennyi pénzt költsünk rá. Végül, de nem utolsósorban az is növeli a motivációt, ha tudhatjuk, társunk megérti a mérlegelés után hozott döntésünket, hiszen ez érzelmi biztonságot nyújt – nem kapunk letolást, még ha nem is a legjobban döntünk.

Akkor vagyunk kompetensek, ha rendelkezünk egy feladat teljesítéséhez szükséges készségekkel, képesek vagyunk jól teljesíteni. Fontos ugyanakkor, hogy e kompetenciának tudatára is ébredjünk. Ez pedig mérhetőséget, visszacsatolást igényel. Honnan tudjuk, hogy sikeresek vagyunk? Tisztáznunk kell a sikeresség feltételeit, és mérnünk kell saját haladásunkat.

Végül, az érzelmi bevonódás azt jelenti, hogy kapcsolódást érezhetünk másokhoz a feladat során. Ha tetteink vagy épp tétlenségünk mások számára fontos, az értelmet, jelentőséget kölcsönöz cselekedeteinknek. Ezen kívül az sem mellékes, hogy érezzük-e mások elfogadását, azt, hogy rendben van, ha önmagunk vagyunk tetteinkben.

Gagne, Ryan és Bargmann profi tornász lányokat vizsgált heteken keresztül. Napi rendszerességgel kérdezték őket lelkesedésükről, a gyakorlás előtt és után. Ezen kívül a fenti három alapvető lelki szükségletük kielégülését is vizsgálták az egyes napokon. A tornászok több energiáról számoltak be azon napok végén, amikor hozzájutottak e három erőforráshoz: átélhették az autonómiát, a kompetenciát és az érzelmi bevonódást. Ezt az érzésüket nem csökkentette a több órás fizikai megerőltetés.

A vitalitás belső forrása

A tudatosság, éberség (mindfulness) is erősíti az autonóm motiváltságot. Dióhéjban, ez a fajta tudatosság a jelen pillanat történései, tapasztalatai iránti nyitottságot, odafigyelést jelenti – Brown és Ryan meghatározása szerint. A mindennapok része, és nem a hegytetőn meditáló szerzetesek kiváltsága.

Az autonóm motiváció forrása lehet az is, ha tettünk illeszkedik értékrendünkhöz – még ha nem is feltétlenül tudatosan vallott értékeinkhez. Lehet, hogy jóleső érzéssel tölt el minket, ha azt látjuk, valaki jót cselekszik, még akkor is, ha az adott tettre korábban nem gondoltunk úgy, mint kifejezetten értékes dologra.

Az odafigyelés vagy éberség révén ugyanakkor jobban megismerhetjük saját értékrendünket, választásainkat, és így könnyebben cselekedhetünk ezekkel harmóniában. Túl ezen, a befelé figyelés egyfajta lelassulással jár, amely révén felismerjük, mik azok, amiket csak megszokásból csinálunk a mindennapokban, szemben a valódi választáson alapuló cselekedeteinkkel. Ez az éber odafigyelés időt ad, hogy felülvizsgáljuk e rutin-cselekvéseket, és ha kell, értékítéletünkkel jobban összeegyeztethető módon járjunk el.

Az 1990-es évek óta megduplázódott azok száma, akik munkájukkal összefüggésben krónikus stressztől szenvednek. Azon túl, hogy a lassan népbetegségnek számító probléma komoly egészségügyi vonzattal is jár, komolyan rontja a vezetők döntéshozó, munkavégző képességét – ez pedig a coach számára is kihívást jelent.

A Penna nemzetközi coach-iroda írásából kiderül, hogy saját szakértőik is meg tudják erősíteni a szomorú trend létezését. Egyre több, vezető beosztású üzletember küzd az irreális elvárások okozta stresszel. Azonban arra is érdemes felfigyelni, hogy sokszor épp ugyanezen vezetők okoznak szükségtelen megterhelést munkatársaiknak! Nem csak morális, de a nemzetközi egyezmények értelmében jogi kötelezettség is a stressz szintjének ellenőrzés alatt tartása a munkahelyen. No de hogyan érhetjük ezt el?

Az első lépés természetesen, hogy maguk a vezetők is megbarátkozzanak a gondolattal, hogy ők sem teljesen ellenállóak a stressz hatásaival szemben. Senkinek sincs végtelen türelme, állóképessége, koncentrációja, hogy bármilyen lehetetlennek tűnő feladatot végrehajthasson Ezért az első és legfontosabb, hogy a vezetők vigyázzanak saját kiegyensúlyozottságukra, alkalmazkodó és ellenálló-képességükre, szakszóval rezilienciájukra.

Ha a reziliencia, a coachingban gyakran előforduló szakkifejezés jelentését keressük, legtöbbünknek az állóképesség jut eszébe, az hogy valaki képes hosszú-hosszú túlórákat is végezni, hogy feladatát ellássa. Ennél azonban jóval szélesebb jelentéskörrel bír e fogalom.

Mi a helyzet például egy olyan menedzserrel, aki – bár keményen dolgozott – végül mégsem kapta meg az áhított előléptetést? Vagy azzal, akinek egyébként makulátlan teljesítményét időnként érthetetlen megbicsaklások tarkítják? Tudjuk, hogy sok vállalati kultúrában egy karrier-út létezik: „felfelé vagy ki az ajtón”. Ilyen helyzetekben a reziliencia az újrakezdést, a visszafordulás képességét jelenti.  Leginkább tehát alkalmazkodóképességet, és nem merev, statikus ellenállást értünk e fogalmon.

A reziliencia kérdése ugyanígy előkerülhet egy kiélezett helyzetben is – hogy messzebb ne menjünk, büntetőrúgáskor egy focimeccsen. Ilyenkor abban a képességben válik megragadhatóvá, hogy kulcsfontosságú pillanatokban is képesek vagyunk a megfelelő döntést hozni, és képességeink legjavával teljesíteni. Ilyenkor a pillanatnyi összpontosító készség és az önbizalom válik meghatározóvá – ezek révén tud a sportoló reziliens módon megbirkózni a helyzettel.

A reziliencia fejlesztése olyannyira fontos feladat, hogy sok coach egyenesen ezt az egy kérdést állítja munkájának homlokterébe. Munkájuk során előbb felmérik, hogy egy adott munkaszervezetben mely hatások veszélyeztetik a vezetői teljesítményt, tehát mit is jelent a reziliencia az adott kontextusban. Ez sokkal rugalmasabb, hosszabb távon is célravezető megoldás, mint általános gyakorlatokkal növelni a menedzserek stressz-tűrő képességét – bár nyilvánvaló módon ez utóbbi is része a munkának. A legfontosabb mozzanatok a vezetői reziliencia kiépítésében, megerősítésében:

•    Odafigyelés – az önuralom és önfegyelem hasznos, fontos erények, mégis célravezetőbb, ha hallgatunk érzéseinkre, és megfigyeljük, ahelyett, hogy elnyomnánk őket.

•    Érzelmi intelligencia – a vezetőnek fel kell mérnie, hogy ő maga milyen hatással van beosztottjaira és munkatársaira, hogyan tudja ő maga befolyásolni a többiek (közvetve az egész szervezet) stressz-szintjét.

•    Jól-lét – nem szabad szem elől veszteni a saját és a munkatársak természetes igényeit, kiegyensúlyozott munkavégzésük alapvető feltételeit. Csak így várható el minden csapattagtól az optimális teljesítmény.

A stressz fokozódása olyan külső adottság, ami felértékeli azokat a vezetőket, akik képesek rugalmasan megbirkózni vele, mert az általuk vezetett szervezetek látványosan jobban teljesítenek, mint azok, ahol elhanyagolják ezt a kérdést. Az így megerősített reziliencia napjaink egyik legfontosabb versenyelőnyévé vált.
 
 

Coachként általában egy-egy vezetői pozíciót betöltő személy kihívásaival, problémáival szembesülünk, miközben a legtöbbször világosan kirajzolódnak a környezet, a munkahelyi kultúra torzulásai is. Mindez ismert, de hogyan léphetünk fel a negatív anomáliák ellen? A BusinessWeek kisvállalati coaching blogja kiváló bejegyzést szentelt a témának.

Károsan érinti a dolgozók hatékonyságát és termelékenységét, ha munkájukat, kiemelkedő teljesítményüket nem ismerik el, vagy ha rendezetlen felelősségi viszonyok közepette elvonják tőlük döntési jogköreiket – vagy épp magasabb szintről delegálnak rájuk olyan választási kényszert, amely valójában nem rájuk tartozik. Ugyanígy, ha a munkahelyi versengés csatornái rosszul vannak kialakítva, az szintén a termelékenység ellen hat. A csapatmunka és a belső kommunikáció elcsépelt frázisoknak tűnnek – azonban mégis számtalan munkahelyen mintha még nem is hallottak volna róluk.

Elsősorban a vezetők felelőssége, hogy akár konfliktusokat is felvállalva, tegyenek a munkavégzést megkönnyítő pozitív munkahelyi légkörért. Hogyan? Íme, néhány javaslat, amelyeket kisebb cégeknél ugyanúgy érdemes szem előtt tartani, mint a legnagyobb multinál.

•    Legyen rendszeres nyitott kommunikáció, egyeztetés, amelyben minden menedzser részt vesz, és az egyes feladatokon közösen dolgozó stábok is rendszeresen üljenek össze. A munkatársakat együttműködésre, közös tervezésre, a tervek közös elfogadására kell ösztönözni – ez a csapatmunka lényege.

•    Minden alkalmazott tudja, lássa, hogy saját pozíciója miként illeszkedik a „nagy egészbe”, mi a saját feladatának jelentősége. Ez alapján mindenki kapjon személyre szabott visszajelzést, értékelést, hogy tudja, milyen színvonalon végzi munkáját a követelményekhez képest.

•    Kihívásokkal, ösztönzőkkel kell a munkatársakat az újra, jobbra sarkallni. Azok a főnökök fognak előrébb jutni, akik tudják motiválni csapatuk tagjait – például azzal, hogy személyes fejlődési lehetőséget kínálnak nekik.

•    Mindig törekedjünk a rugalmasságra a munkacsoportban. A beosztottak is emberek, ne gátoljuk a szabadság kiadását, legyünk megértőek, ha a magánélet és a munka összeegyeztetéséről van szó. Mindenki jobban teljesít, ha szereti a munkáját, munkahelyét.

•    Ne tűrjük, ne hagyjuk szó nélkül a negatív jelenségeket. A helytelen viselkedést, munkahelyi problémákat jobb mielőbb szóvá tenni, majd leküzdeni. Ha hagyunk rossz szokásokat, beidegződéseket meghonosodni, azok épp úgy el tudnak terjedni egy szervezeten belül, mint a jó gyakorlatok.

 

Az ember társra vágyik, törekszik a teljességre. Kapcsolatok tekervényes útvesztői során keresi-kutatja azt a személyt, aki minden értelemben és síkon (lelki – szellemi – fizikai) megfelelő útitársa lehet a legnagyobb kalandban.

A XXI. században nem meglepő módon a legtöbben egyenlőségen alapuló párkapcsolatra vágynak, amelyben kiteljesedhet az életük. A nőknek az egyenlőségért nagyon sokat kellett tenni, harcolni a történelem folyamán, hogy megszerezzék az őket alapvetően megillető jogokat, s élhessenek a választás és a döntés szabadságával. Szívüknek és akaratuknak megfelelően szabadon alakíthassák kapcsolataikat az élet minden területén. Eredményeik önmagukért beszélnek, mert párkapcsolataikban minden hagyományosnak mondható női szerepben (Anya, feleség, szerető, házi tündér stb.) való őszinte helyt állásra törekednek, miközben a munkaerő-piacon értékesítik tudásuk legjavát, s ezzel is kiveszik részüket a családi kosár megtöltéséből.

Miután a nők kiléptek a patriarchális szemléletű rendszerek árnyékából, s az otthoni végeláthatatlan „ezt még meg kell csinálnom” teendők listáján kívüli, még meg nem hódított munka világára vetődött a tekintetük, új élet perspektívája került megvilágításba számukra. Plusz munkavállalásukkal a „családfenntartásban” (Az idézőjel azért, mert a családfenntartás legnehezebb „munkáit” végezték otthon, különösebb díjazás nélkül.) betöltött szerepük jelentősen megnőtt, s a hagyományosnak mondható családon belüli női-férfi szerepek megváltoztak.

Ennek pozitív hozadéka, hogy a férfi felismerheti magában a mesterszakácsot, felismerve, hogy a villa nemcsak az ördögtől való; ha nem is Poszeidon-féle technikával, de egy mosógéppel úrrá lehet a családi szennyes tengerén; - összegezve: besegíthet a háztartásban. Nagyobb részt vállal a gyermeknevelésben és hagyja, hogy a nő munkájával értéket teremtsen. Így a férfira nem egyedül hárul a családfenntartás feladata, amelyben oly sokáig jeleskedett a biztos családi háttér tudatában.

Mindez nagyon harmonikus, de vannak olyan pillanatok az életben, amikor felborítjuk a férfi és nő közötti párkapcsolati egyensúlyt. Nem akarjuk bántani a másikat, de sokszor megtesszük. Emberek vagyunk, hibázunk, ha nem hibáznánk, talán nem is embernek neveznének minket, esendőségünk mondhatnánk gyári hiba. Van, hogy szavak nélkül tesszük, bezárkózunk a világunkba, de a lényeg elzárkózunk a másik elől.

Nem kommunikálunk, szavaink helyett csak a szorongó csöndet engedjük megjelenni, hogy néma kiáltásával megtöltse az étert. Felhúzzuk saját hangszigetelt falunkat, ahova a másik már nem ér el, s a falakból felépül a középkori vár, ahol megjelenik a földesúr, aki mindent uralni akar, egyéni birtokjoga alapján. Patricia Evans írja „Szavakkal verve…” c. könyvében, hogy „az uralkodáshoz való „jog” vélelme az egyik legrombolóbb vélekedés a párkapcsolatokra vonatkozó minden vélekedés között. Mind a szóbeli, mind a fizikai bántalmazás kétségtelenül e vélekedéssel függ össze.”

Természetesen nem egy kosztümös film forgatókönyvének olvasásába csöppent a kedves olvasó, de ez a birtoklási vágy, a földhöz, a röghöz kötöttség olyan anakronisztikus számomra, hogy a középkor földesurának „szellemét” idézi meg. A röghöz kötöttség a párkapcsolat talaján megkövesedett női-férfi szerepekben is tetten érhető. Másról is felismerhető a „birtokán” (család) pöffeszkedő földesúr, aki a párkapcsolatában nem a weberi uralmat igyekszik gyakorolni, hanem hatalomra tör despotaként. Féltve igyekszik megóvni vezetői tekintélyét, s hatalma alatt tartani a párját, vagy a családtagokat. Pozíciójából eredően leginkább egyirányú kommunikációra képes (bár vannak pillanatai, amikor engedékeny, hogy célt érjen bizonyos helyzetekben), fentről lefelé, az élet minden területét ellenőrzése alatt akarja tudni.

A földesúr olykor tudatosan, olykor tudattalanul megtesz mindent pozíciójának stabilizálásáért. Ha kell, becsmérel, rombolja a másik önbecsülését, manipulál, bagatellizál („Túl érzékeny vagy”; „Már megint hisztizel.”), vádaskodik, ítélkezik, ellenkezik, hibáztat, fenyeget, aláás, érzelmileg zsarol, fenyeget, bosszút helyez kilátásba. Rengeteg személyiség romboló módszer van az eszköztárában. Mindezzel mit ér el?

Teljesen „leértékeli” a párját, állandóan összezavarja, folyamatosan szorongásos állapotban tartja, amelyben önértékelési problémák és kétségek ejtik rabul a másik felet.  Ebben a káosszal teli és készenléti, feszült állapotban egyszerű a hatalom gyakorlása a despotának. Ez a félelemmel teli időszak, a szorongás, az állandó készenlétből adódik, hogy a nő nem tudhatja mikor, melyik pillanatban bújik elő a férfiból a földesúr.

Hogyan készítsük fel a nőt a földesúrral való találkozásra a coaching segítségével?

• Timothy Gallwey „The Inner Game of Tennis” c. könyvében megemlíti, hogy a saját fejünkben lévő ellenség sokkal félelmetesebb, mint a teniszháló túloldalán. A félelem a fejünkben mindig a jövőre irányuló elképzelésünkben ölt testet, ezt a fantáziánk még ijesztőbben árnyalhatja, vagy színezheti ki. Meg kell vizsgálni a jelenben, mennyire valóságos ez a félelem. Tényleg olyan ijesztő ez a kép, vagy egy huszárvágással átkeretezhető és más gondolati pályára állítható? 
• Önismeret fejlesztéssel – fedezze fel a saját földjében rejlő természeti kincseket! Ha stabil énképpel, pozitív önértékeléssel vértezzük fel a coaching során, akkor a földesúr személyiséget aláásó próbálkozásai nem jutnak át a vár fokán.
• Ha már meglelte a magában rejlő ékkövet, akkor hozzásegítjük az érdekeinek érvényesítéséhez, amelyhez a jogot az önbizalom birtoklása adja. Asszertív magatartásával megtalálja a megkövesedett földesúri elvek lebontásához szükséges lépéseket, s megteremthesse egy egyenlőségen alapuló párkapcsolat lehetőségét.

 Veres Richárd proaktív life és business coach írása