Proaktív coaching

Mindannyian tudunk példákat mondani a környezetünkből, ahol főnökünk, barátunk, ismerősünk olyan problémával küzd ami rendre visszatér az életébe, ő mégse tud túljutni rajta sehogy. Ilyenkor jön jól egy coach segítsége. Vagy egy jó könyvé, mint ailyen a Tranzakcióanalízis a coachingban Ulrich és Renate Dehnertől.

A most bemutatni kívánt könyv olyan alapvető kommunikációs és coaching technikák tárházát bocsátja rendelkezésünkre, amelyekre nem csupán vezetőként lehet szükségünk a mindennapi élet során, hanem akár szülőként is hasznosíthatjuk, vagy akkor is, ha csupán a kommunikációs képességeinket szeretnénk fejleszteni.

A könyv 3 énállapotot különböztet meg, ami megtalálható mindenki személyiségében, csupán más-más összetételben: ezek a gyerek, felnőtt és szülői énállapot. A gyermeki énállapotot olyan tulajdonságokkal ruházza fel, amik egy kis gyerekre jellemzőek, pl. humor, kiváncsiság, felszabadultság, alkalmazkodás, irányíthatóság. A gyermeki-én felelős az érzelmek megéléséért, ez velünkszületett énállapot, ebből fejlődik ki fél év körül a felnőtt énállapot, ami egy információkra kiváncsi, logikus, semleges és visszafogott személyiségrész, ezt használjuk a legtöbbet a mindennapok során.

A felnőtt énállapot, hasonlóan a harmadik, ún. szülői énállapothoz, neveltetés által jön létre. A szülői énállapot úgy fejlődik ki, hogy a szülők szabályokat és határokat állítanak fel a gyermek számára, aki idővel azonosul velük és elsajátítja azokat és beépíti a személyiségébe, azonban a szülők nem csak szabályoznak és irányítanak, hanem gondoskodnak is. Kialakulását befolyásolja a szülői szigor mértéke, hogy hagyták-e kiskorában próbálkozni, kísérletezgetni, felfedezni, így megtanult irányítani és kialakulhatott a irányító-szabályozó szülői én, vagy készen kapott információk áltak rendelkezésére, és csupán az azokhoz való alkalmazkodás volt a feladata, így az alkalmazkodó gyermeki énje erősödött meg.

A könyv továbbá megismertet az egogram és a pszichogram fogalmával, ami az énállapotok sajátos eloszlását mutatja be egy diagramban, a mindennapi életből vett példákkal megismertet több személyiségtípust főbb jellemzőikkel, hogyan kell őket kezeleni, mik motiválják őket,  hogyan kommunikáljunk velük, mik a kommunikáció szintjei és miért fontos, hogy más énállapotban lévő emberrel másképp kommunikáljunk,valamint, hogy egyáltalán hogyan kommunikálhatunk hatékonyan.
Szó esik továbbá az ún. sorskönyvekről is, amik egyfajta sémák, forgatókönyvek, amik automatikusan életbe lépnek, ha adott szituációba kerülünk. De vajon mindig a legmegfelelőbbet vesszük elő? Vagy esetleg lehet, hogy más módszert is ki kéne próbálnunk egy-egy probléma megoldásánál?

A sorskönyvekhez hozzá kapcsolódnak a gátló parancsok és az előírások, amik olyan mondatok, felszólítások, parancsok, amiket kiskorunktól fogva belénk nevelnek és tudatosan (vagy tudat alatt) ezek befolyásolják a teljesítményünket. Ilyen például a „légy tökéletes” vagy a „tégy erőfeszítést” előírás, de ilyen sorskönyv a „ne légy önmagad” vagy a „ne bízz” gátló parancs. Ezek olyan a szülőktől kapott (téves) berögződések, amik befolyásolják az életünket, miközben észre se vesszük őket működés közben. A „ne bízz!” gátló parancsot pl. azok a szülők nevelik bele a gyermekükbe, akik folyamat azt kommunikálják vele, hogy a világ veszélyes, az emberekben nem lehet megbízni, mindig csak saját magára számíthat az ember – így a gyermek felnőve bizalmatlan lesz az emberekkel szemben, ugyanis ezt tanulta a szüleitől is.

Hogy kinek ajánlanám? Elsősorban olyan nyitott gondolkodású coachoknak, akik kerültek már olyan helyzetbe, ahol kommunikációs problémáik adódtak, vagy csupán szélesíteni szeretnék a látókörüket. Ez egy könnyed, olvasmányos, mégis tanúlságos kötet, ami hasznos lehet a coachok mellett vezetőknek, beosztottaknak, vagy bárkinek, akinek munkahelyi konfliktusa alakult ki, vagy meg szeretné előzni azt.

Szkróbó Tamás business coach gyakornok írása

Megfigyeltétek magatokon, hogyan hat egy ­egy kedves elismerő szó​ a baráttól, férjtől, főnöktől, munkatárstól, bárkitől?

Hogyan érezzük magunkat, amikor megdicsérnek bennünket? A hajunkat, a munkánkat, vagy egy ötletünket, akár az újrakezdésünket... Számtalan ok lehet a dicséretre és számtalan forrásból jöhetne, mégis milyen ritkán kapunk vagy adunk.

Inkább az a jellemző,​ hogy „n​em mondom, nehogy elbízza magát”​, vagy „ú​gyis tudja magáról, hogy jó ebben, miért is mondjam”​?? Pedig olyan pozitív energia van egy - egy dícséretben, ami sokakat az egész napjukra feltölt.

Sajnos sokszor benne van a magyar mentalitásban,​ hogy ha valakivel jó történik, ne örüljünk neki. Hogy még meg is dícsérjük, már tényleg sok lenne...

Akkor most kiemelem: a dicséret ingyen van, nem kerül sem pénzbe, sem túl nagy energiába. Lehet egy szó is: „Remek!/Szuper!/Tetszik.”​ 2 szó: ”J​ó ötlet! / Ügyes vagy! /Menni fog./ Büszke vagyok./Szép munka! „​Sokszor ennyi is elég és a másik szárnyra kap. Akkor mégis miért fukarkodunk vele??

A legrosszabb, ha semmi visszajelzést nem kapunk: a figyelmen kívül hagyás. Attól már sokszor az is jobb, ha kritikával élnek felénk, mert még az is inkább azt jelenti, hogy foglalkoznak velünk.

Persze, nem mindegy, hogy mikor és milyen esetben dicsérünk. Az sem megfelelő, mikor egy anya a gyermek minden lépését megdicséri:​ "ügyes vagy kisfiam, ezt is jól csináltad, azt is jól csináltad". Ekkor már súlytalanná válik az elismerés, és csak az tűnik fel a gyereknek, hogy ha véletlenül kimarad a dicséret. Tehát fontos , hogy mikor dicsérünk, tudjuk, hogy az tényleg egy megérdemelt esemény vagy szituáció szüleménye. pl.: „Ügyes vagy, mert ez egy nagyon nehéz feladat volt és te mégis megoldottad.”​

Még egy dolog: a dicséret mértéke sem mindegy.​ Például azért, mert egy átlagos házi feladatot megcsinált a gyermek, még ne adjunk barcelonai nyaralást.

Viszont akár magunkat is jutalmazhatjuk akkor, ha egy nagyobb célt sikerült elérnünk. Például: Ha megírtam a szakdolgozatomat vagy ha sikeresen befejezem a vizsgaidőszakot, akkor elutazom Horvátországba. Ami elég motiváló tud lenni ahhoz, hogy nap mint nap leülj és hozzáláss a kitűzött feladathoz.

És végezetül még azt emelném ki, ha már megdicsértük az illetőt az első félmondattal, ne vonjuk vissza a következő féllel.​ Akkor már adjuk oda egészben azt a dicséretet. Például: „Örülök, hogy sikerült a vizsgád. Remélem, a következőn sem buksz el.​” vagy: „S​zép vagy ma. Hála Istennek nem azt a borzalmas felsőt vetted fel, mint tegnap.”​ Ismerős? Hihetetlen tehetséggel vonjuk vissza azt a pár kedves szót is.

Kezdd el a pozitívan ösztönző dicsérést már ma! Mondj a párodnak, barátodnak, szülődnek, tanítványodnak, kollégádnak, beosztottadnak egy őszinte dicsérő szót és nézd meg a hatását. Hajrá!:)

Beke Éva life coach