Mélyponton voltam. Se pasi, se elég munka, se elég pénz. Ugyanakkor volt még az a megbocsáthatatlan bűnöm is, hogy még mindig szerelmes voltam az exembe. Nem nagyon vettem fel a telefont még a barátaimnak sem, mert már én is untam magam, nem akartam, hogy ők is eljussanak idáig. Rossz nő vagyok, rossz anya, most már rossz barát is. Rosszul csinálom a dolgaimat, még mindig itt tartok! Hol? Ebben a valamiben, ami nyomja a mellkasomat, ahol több a szürke, mint amit el tudok viselni, visz magával le oda, ahová azt hittem, hogy már nem tudok többé kerülni, de sikerült. Hogy nem vettem észre, amikor kezdődött? Hogy nem tudtam megállítani? Ezt is elszúrtam. Már megint elszúrtam. Ki kéne jönni ebből valahogy! De hogy? Alkalmatlan vagyok rá. Erre is. Bűntudat bűntudat hátán.Pörgött az ujjam a telefonon, bambán meredtem a Facebookra. Új profilkép, ezt ebédeltem, politika, eltűnt kutya, itt buliztam, vicces vagyok, nem vagy vicces, új háttérkép. Tekertem, tekertem, tekertem. Aztán egy „Te mit tennél?” című videóra végre rányomtam. Ez volt az. https://www.youtube.com/watch?v=xP2g2nQq1wI

Nem tudom megmagyarázni, de miközben néztem, erős bizsergés járta át az egész testemet. Arra is emlékszem, hogy a gyomromban kezdődött. Mire észbe kaptam, már megkerestem a videóhoz tartozó civil szervezetet, és le is írtam nekik, hogy nem tudom kik ők, és pontosan mit csinálnak, de amit láttam, az nagyon tetszik, ráadásul erős fizikai tünetet is kivált belőlem (ezt részleteztem is), szóval nagyon érdekel, és nagyon szívesen csatlakoznék hozzájuk! Majd megdöbbenve attól, hogy azt írtam, amit írtam, és képes voltam még elküldeni is, gyorsan visszamásztam az önbántás mély bugyraiba, hogy újabb és újabb szegmensét fedezzem fel. Legnagyobb meglepetésemre hamarosan válasz érkezett. Találkozóra invitáltak. Így kezdődött az együttműködésem a Hősök Tere Kezdeményezéssel, és így kezdődött az én új életem.

A közös munka a mai napig tart, pedig évek teltek el azóta. A mélypontról való kijutás észrevétlenül történt, nem tudom felidézni, mert már nem arra figyeltem. A lelkesedés, a hit abban, amit csinálunk, a tettek vették át a helyét. Egyre magabiztosabb, empatikusabb, nyitottabb lettem. És bár a körülményeim nem változtak, mégis boldog voltam. Minden nap. Később raktam csak össze, hogy mi is történt. Utólag.

Azon az elképesztő nagy értéken, tudáson túl, amit a HT képvisel, sok minden kellett még, hogy az legyek, aki ma vagyok. Új közeg, más gondolkodás, más eszközök, mint amikhez hozzá voltam szokva. Kiléptettek a komfortzónámból! Másokért tettem, már jól tettem másokért, és ez felszabadított, átformált. Teljesen új területeken próbáltam ki magam, mert ott volt feladat, és kiderült, hogy alkalmas vagyok rá! A dicséret, elismerés, a sok köszönöm, de jó vagy, szuper, amit csinálsz, rengeteget számított! Mertem bátor lenni, mertem hibázni! Megtanultam, hogy lehet, szabad, kell, mert azt jelenti, hogy próbálkozom, és megmutatja, hogy merre ne, vagy hogyan ne! És onnan csak egy lépés, hogy de akkor hogyan másképp?

Azóta egy másik remek önkéntes csapathoz is csatlakoztam, a Budapest Bike Maffiához. Megint más közeg, más gondolkodás, más eszközök. És még biciklim sincs. Sok idő, sok meló, sok energia, de jó ügy, jó emberek, új kihívás, és mennyi mindenkinek segít! Még mindig boldog vagyok. Minden nap. Önkéntesség= önismeret+önbizalom.

Ja! És még valami. Jó barát vagyok, jó anya, és talán még jó nő is :)

Czirják Csilla life coach írása