Proaktív coaching

Fedezzük fel magunkban a gyermeket! Nem tűnik túl racionális felszólításnak, amikor a felnőttek játékszabályai szerint formalizált társadalomban élünk. Ahol a napi létért folytatott taposómalomban emberek százezrei őrlik fel személyiségük java részét, hogy megteremthessék családjuk kenyerét. Ahol a pénz az emberek szemében csillogó értékként jelenik meg, s motivációjuk piramisábráján a királyok helyére emelkedett fel tündökölve. Elfelejtettük, hogy a pénz igazi értéke csak eszköz mivoltában rejlik, önmagában sose lesz forrása a boldogságnak.

Ezért mondom, térjünk vissza a bennünk lakó gyermekhez, aki egy papírpénzben a papírt, az eszközt látta, amelyet felhasznált valamely játéka közben, a pénzérmékben pedig a toronyépítés lehetőségét élte meg. A gyermekek a tevékenység öröméért játszanak a kezük ügyébe akadó tárgyakkal, eszközökkel. Legyen az bármi, egy üres gyufásdoboz, vagy akár egy színes rongyzsebkendő. A gyermeki kíváncsiság hajtja őket, amely nagyfokú koncentrált tudatállapot létrehozásához vezet. Teljesen belefeledkeznek tevékenységükbe, amely örömet szerez nekik. Mi a fő mozgatórugó? A kíváncsiság.

Mi történik velük, ha valami felkeltette az érdeklődésüket? Kezükbe veszik (ezt még a felnőtteknek sem sikerült elnyomniuk magukban), tapogatják, mindenféleképpen meg akarják ismerni. A figyelmük és a tekintetük az érdeklődésük tárgyára irányul és a koncentráció létrejön „öntudatlanul”. Ez a nagyon összpontosított állapot, valamint a gyermekek fantáziája segíti őket ahhoz, hogy elmerülhessenek tevékenységükben, s megszűnjön körülöttük a világ. A képzeletük szabadon engedése a játék eszközét azzá formálja át, amire csak szükségük van abban a pillanatban.

A fantáziájuknak köszönhetően a varázslat megtörténik, s az üres gyufásdoboz átalakul kisautóvá, repülővé, a maga zengő-bongó világával együtt jelenik meg számukra, míg a színes rongyzsebkendő a nyugalom szigetére röpít Aladin szőnyegeként, ahol éltre kelnek a tarka álmok. Az elvarázsolt birodalmában, a játék hevében a gyermek tökéletesen jelen van. Minden pillanatát megéli, megtapasztalja az „ITT és MOST” élményét.

Miért hasznos a „gyermeki én” előhívása a coaching során? Szedjük össze az előzőekben leírtakból:

1.    Kíváncsiság – a felfedezés öröme.

2.    Koncentráció – a figyelem és tekintet irányításával létrehozható a nagyfokú összpontosítás.

3.    Fantázia – a képzelettel, a szabad asszociációs képességgel meglódítható az elme.

4.    Jelenben élés – az „ITT és MOST”-ban cselekvés.

Most mindezt fordítsuk le a coaching folyamatára:

1.    Tegyük kíváncsivá a coacheet (ügyfelet). Segítsünk kibújni az ügyfélben rejlő felfedezőnek, aki új részeket akar meghódítani az életének térképén. Engedjük meg a coacheenak, hogy mint a gyermek tiszta „szoftverével”, minden információra rácsodálkozhasson, a kérdéseihez szükséges adatait megtalálhassa magában, és élje meg az „újrabootolás” örömét.

2.    Hozzuk koncentrált állapotba a coacheet. Az érzelmei ventillálása után kérdéseinkkel irányítsuk figyelmét és tekintetét a megoldandó helyzetre. Ez nem azt jelenti, hogy csak az általunk meghatározott keretek között mozoghat, hanem azt, hogy segítünk neki, hogy ne vesszen el a részletekben. Kérdéseinkkel hozzásegítjük, hogy a figyelme fókuszában a közösen kijelölt cél álljon, és azt ne tévessze szem elől.

3.    Mozgassuk meg a fantáziáját, engedjük szabadon képzeletét. Felnőttként hajlamosak vagyunk arra, hogy mindent a rációnak rendeljünk alá, s ezzel egy végtelen történet veszi kezdetét, ahol a fantázia birodalma bajba kerül. A coaching folyamatában ezzel szemben szükség van arra, hogy meglovagoljuk a fantázia paripáját, amely a karámból kitörve először a szabadság édes érzését ízleli meg, amelynek senki és semmi nem szabhat határt. Ilyenkor ötletek tömege vágtat át agyunkon. Majd az elme elcsendesülve, letisztulva, lassabban fújtatva teret enged az ügyfél szabad asszociációs képességének, amely segítségül hívja a metaforákat és általuk könnyebben kifejezheti érzelmeit.

4.    Segítsünk neki abban, hogy felismerje, a jelenben tehet önmagáért. A múltba révedés, valamint az állandó jövőbe tekintés helyett élje meg a jelenben cselekvés hatalmát. Ismerje meg helyzetének körülményeit, hozza felszínre az érzéseit. A coaching során arra van szükségünk, hogy a coachee az „ITT és MOST”-ban találja meg a megoldásait, s cselekedjen a múltban szerzett pozitív tapasztalatainak, megoldási mintáinak felhasználásával és a pozitív jövővízió felépítésével.

A „gyermeki én” újrafelfedezése, valamint időnkénti szerephez engedése hozzásegíthet minket a kíváncsiságunk felébresztéséhez, a koncentrációnk gyorsabb kialakításához, a fantáziánk szabadon engedéséhez és a jelenben cselekvésünk örömének megéléséhez.
Ezek együttesen „megmozgathatnak”, felrázhatnak minket, a latin motivus szó jelentése értelmében. A belső motivációnk felkeltésében van segítségünkre a gyermeki énünk, amely a kíváncsiságunkon és a tudásszomjunkon alapszik.

A coaching speciális tanulási folyamatában a belső motivációk mellett megjelennek a külső motivációs faktorok (pld.: presztízsmotiváció), amelyek szintén lényeges tényezők, de erről majd egy másik alkalommal…

Addig is merjünk újra gyermekek lenni, mert bizony vannak olyan helyzetek, ahogyan Szabó Lőrinc megfogalmazta, ahol „Lóczi óriás lesz…”.   

Veres Richárd írása

Vetít, ködösít, kertel, hárít, köntörfalaz: rokon értelmű szavak a mellébeszélés kifejezésére. Nem kell különösebben megerőltetni magunkat, hogy tovább folytassuk a felsorolást. Számos lehetőség kínálkozik arra, ha a lényegről nem kívánunk beszélni:

-    átlátszó kifogások garmadával hárítunk;

-    olyan filmet kezdünk el vetíteni, melyről jól tudjuk, hogy igazságtartalma kétséges;

-    köntörfalazva kitérünk a kérdések elől;

-    kertelve beszélünk az élethelyzetéről;

-    kicsit ködösítünk, hogy a helyzet elsőre ne legyen átlátható.

Találékony a magyar, s ez megjelenik a nyelvhasználatunkban. Nincs még egy olyan nyelv, amely ennyire gazdag és sokszínűségével képes megjeleníteni az érzések közötti apró különbségeket. Ötletességünk nemcsak a magyar nyelvhasználatban jut kifejezésre, hanem az élet minden területén jellemez minket. Ahogy mondani szokás, „az élet megtanított minket egymásra”. A történelem egyes időszakaiban az ember alkalmazkodni kényszerült a túlélése érdekében, vagy az adott rendszer kijátszására törekedett (például gondoljunk az ország három részre szakadása idején az adózás alóli kibújásra, vagy a mai adófizetési morálra etc.). Mindenféleképpen kereste annak lehetőségét, hogy a rákényszerített élethelyzetén könnyítsen.

Ismerjük be, hogy naponta kerülünk olyan helyzetbe, amelyben komfortérzetünk szinte a nullára zuhan, s jól jönne egy laza klikkelést követően a „Simses” feltöltés. Mivel nem egy játékvilágban élünk, s ez a kattintás elmarad, így ettől a kellemetlen érzéstől a valóságban egy „belső klikkeléssel” próbálunk szabadulni. Sokszor megtesszük ezt, szinte észrevétlenül beindulnak ezek a lelki működések, belső átkapcsolások.

Életbe lépnek a tudattalan elhárító mechanizmusok és megakadályozzák az egyént abban, hogy felismeréseket tegyen az „én”-jét fenyegető mozzanatokkal szemben, amelyek előbb-utóbb szorongásos, distresszes állapothoz vezetnek. Az ilyen és ehhez hasonló nem kívánt állapotok elkerülése érdekében inkább az önáltatás, a tagadás jótékony és egy ideig kényelmes, puha, mindent elfedő köntösébe burkolózunk.

Ezekkel a természetes, de tudattalan lelki folyamatokkal találkozhatunk a coaching ülések során, amelynek egészét az őszinteség és a bizalom légkörének kell áthatnia. E két alappillér elengedhetetlen ahhoz, hogy a coach segítségével a coachee (ügyfél) biztonságos környezetben építhesse az álmaihoz vezető eredményes útját.

Ha a coachee nem tudatosan, de mégis megpróbál minket egy átláthatatlan dzsungel felé terelni, lehetőleg ne egy machetével essünk neki a kusza és buja növényzetnek, hanem ismertessük fel vele Szinyei Merse Pál ecsetvonásai mentén, hogy az őserdőből kiérve nyári tisztás várja, ami remek piknik lehetőség az évnek ebben a szakában. A coachnak fel kell ismerni, ha az ügyfél hamis képet fest a helyzetéről, vagy üres foltokat hagy a vásznon, mivel az ő felelőssége, hogy a coaching folyamat teljes képpé teljesedik-e ki, vagy csak egy vázlat marad.

Milyen formában érhető tetten a mellébeszélés vagy hárítás?

1.    Amikor a coachee kerüli a legérzékenyebb témát, esetleg más szavakkal, de újra ugyanazt a képet próbálja megrajzolni nekünk, folyamatosan visszatérve a kiindulóponthoz.

2.    Diszharmóniát érzékelünk a coachee által elmondottak, valamint a metakommunikációja között.

3.    Abban az esetben, amikor a coachee „nagyokat hallgat” bizonyos területekről, s hiányérzetünk támad.

4.    Egy feltett kérdésünkre nem érkezik válasz.

Mit tehetünk, mint coach, ha észleltük a mellébeszélés jeleit?

1.    A saját meglévő és reálisan bővíthető lehetőségeire kérdezünk rá, láttatva a helyzetet, melyben hosszan várhatja az esetleges megoldást, vagy maga is tehet elég biztonságos és elég vonzó lépéseket a kívánt célért.

2.    Provokatív kérdésekkel tükröt tartunk, amelybe belenézve megpillanthatja, hogy van tükörképe, sőt némi ellentmondás mutatkozik a kép és a valóság között.

3.    Ha hiányérzetünk szirénaként jelezné, hogy bizonyos területek mellett csendben elhaladtunk, akkor életbe kell léptetnünk a biztonsági protokollt. A követendő eljárás: felderítő kérdések bevetése, hogy a coachee és mi is ráláthassunk a vakfoltokra.

4.    Nem tágítunk, csak a kérdéseink tárházát bővítjük. Esetleg átfogalmazva újra feltesszük azt, vagy formabontó kérdésekkel segítjük a megoldáshoz. A konfrontatív csend alkalmazásával is megbonthatjuk az ellenállás falait.

Előfordulhat az első ülés alkalmával, amikor az ügyfél annyira jó a mellébeszélésben, hogy képfestő technikájával magával ragadja a coachot, aki egészen belefeledkezik az esztétikai élmény csodálatába. Ha sikeres volt az elhárítás, s marad feltáratlan terület, nincs minden veszve, levonhatjuk a tanulságot.  A következő beszélgetések alkalmával támaszkodhatunk eme feltárt tulajdonságára, kreativitására, így a coach előtt felszáll a köd, az addig titkolt részletek kirajzolódnak.

Önmagunk legnagyobb varázslói vagyunk, mindannyian szüntelenül élünk a mellébeszélés adta lehetőségekkel, hogy a kellemetlen szituációkat elkerüljük, a nem kívánt helyzeteket elhárítsuk, ködbe burkoljuk mondanivalónkat, nagyokat hallgatva lépjünk túl már-már égbekiáltó problémákon. Így készíti el a művészetekben és varázslásban jártas emberi elme az életének kópiáját, így vetítjük magunknak azt a mozifilmet, amelyet szívesebben forgattunk le és rögzítettünk a valóság helyett.

Ezért ne csodálkozzunk, ha a másik székben ülő coachee szemébe nézve a tekintetéből visszanéz egy elmezsonglőr, aki mutatványaival vagy a mellébeszélés művészetével igyekszik vonzóbbá tenni életét. Ebben az esetben köszöntsük őt megfelelőképpen, és segítsünk neki, hogy belássa, ebben a székben lehullt a lepel, s őszinteségével kerül egyre közelebb céljai megvalósulásához.  

Gondoljunk bele, milyen unalmas lenne, ha mindenki világos, nyílt Rippl-Rónaiként tevékenykedne…

Veres Richárd írása

Életünk során sokszor találjuk magunkat olyan helyzetben, mikor csak hagyományos gondolkodási mintáinkat meghaladva tudunk továbblépni. Ráadásul különös örömet jelent, ha a mindennapi sablonjaink mintáját átugorva, sikerül előrukkolnunk egy új, saját megoldással. Egy látszólag meghatározott helyzet keretének átértelmezését nevezzük reframingnek (vagyis átkeretezésnek), melyet a sakk bábuk közül a táblán rendhagyóan közlekedő ló, illetve szaknyelven huszár reprezentál.

A huszár kétségkívül a legkülönlegesebb figura a sakktáblán: ahelyett, hogy a sorok, oszlopok és átlók egyértelmű vonalain mozogna, L-alakban ugrik, akár más bábukon keresztül. Ugyanez kell, hogy jellemezze a kreatív problémamegoldót, a hagyományos sémák helyett új utakat kell felfedeznie, hogy eljusson A-ból B-be, átugorva az akadályokat. A (ló)ugrás fontos motívuma az átkeretező gondolkodásnak, ugyanis az akadályok megkerülése, még mindig a helyzet eredeti dimenziójában történik, de  a reframing lényege, hogy megoldási mozgásterünket oly módon bővítjük ki, hogy az esetleges gátló tényezőket meghaladjuk, átugorjuk (megelőzve a probléma útvesztőjében való bolyongást).

Képzeljünk el egy bonyolult labirintust, melyben eltévedtünk. Az eredeti séma azt sugallja, hogy falak alkotta mintázat mentén találjuk meg a kiutat, ugyanakkor, ha rájövünk, hogy a falak − a harmadik dimenzióban – átmászhatóak, akkor a probléma keretrendszerének átértelmezésével juthatunk ki a slamasztikából. Ez az a lóugrás, amit az emberi elmének a kreatív problémamegoldás során meg kell tennie.

Hogy egy huszár egyetlen mezővel arrébb kerüljön a táblán, legalább két lépésre van szüksége. Ugyanez jellemzi a kreatív gondolkodást: az A-ból B-be vezető legkézenfekvőbb útvonal helyett a gondolat egy vargabetűt tesz, bevonva látszólagosan irreleváns elemeket a megoldásba. Ahhoz, hogy kreativitásunk megfelelő mozgásteret nyerjen a mindennapjainkban, először ki kell tágítani gondolkodásunk karámjait, fel kell lazítanunk kognitív kereteinket.

A közismert − és kissé elkoptatott − 9 pontos feladat remekül érzékelteti a keretek működését:

Próbáljuk az alábbi pontokat összekötni négy egyenessel úgy, hogy nem emeljük fel közben a papírról képzeletbeli ceruzánkat!

A feladat nehézsége abban rejlik, hogy a nyolc külső pont alkotta négyzetet egyfajta határnak, keretnek fogjuk fel, és azon belül igyekszünk megoldást találni, noha erre vonatkozó megkötést a feladat nem tett. Ahhoz, hogy teljesítsük a feladatot, át kell lépnünk ezeket a határokat, átértelmezve gondolkodásunk mozgásterét:

Bizonyára már sokan ismerték a megoldási sémát, így könnyen boldogultak a feladattal. A probléma rutinszerű megoldása azonban szintén egy meghatározott keretrendszerben történik: felismerjük a kilenc pontot, beugrik a feladat és a tanult megoldási elv, majd újra megtaláljuk hogyan kell behúzni a négy egyenest. Így azonban a megoldáshoz nincs szükség valós átkeretezésre, így továbbmegyünk: Vajon össze tudjuk kötni a pontokat három egyenessel is?

A keretek tulajdonképpen a pszichológia kognitív sémáinak felelnek meg. Tanulási folyamataink során felismerünk helyzeteket, melyekhez értelmezéseket rendelünk. Ez az automatizálódás teszi lehetővé mindennapi műveleteink fluens elvégzését, ugyanakkor elménk ilyenkor csupán a – séma vonatkozásában − releváns adatokat dolgozza fel. A gyermeki feladatmegoldás kreatív jellege is ebből fakad: tulajdonképpen keret nélkül tud gondolkodni.

A 9 pontos feladatot felismerve is egy – már kibővített – keretet, sémát illesztünk a problémára, és szinte észre sem vesszük, hogy jelen esetben a pontok meglehetősen nagy méretűek, inkább már foltok. Egy újabb átkeretezés után pedig kihasználjuk az ábra eddig rejtett lehetőségét:

A keretet még tovább bővítve jutottunk el a megoldáshoz. Képesek voltunk újból meghaladni gondolkodásunkat „desematizálva” a helyzetet, annak egyedi paramétereit (nagy méretű pontok) használva fel a megoldásban. (Amennyiben azonban a pontok apróbbak lettek volna a vonalak vastagságának növelésével is el tudtunk volna jutni a megoldáshoz.)

A kreatív problémamegoldás jellemzője, hogy gyakran jelentéktelen vagy a helyzethez nem kapcsolódó részleteken keresztül talál utat. Ez a jelenség azonban érthető annak tudatában, hogy eleve kereteink, illetve sémáik határozzák meg a különböző részletek relevanciáját számunkra. Egy jelentéktelennek tűnő részlet kiemelése épp úgy az aktuális keretet meghaladó módszer (pl. a pontok mérete), mint ha egy teljesen véletlenszerű, külső motívumot használunk inspirációnak a megoldás során.

Akik még mindig csalásnak érzik a pontok és vonalak méretével való játékot, azoknak üzenem, hogy van háromvonalas megoldása az eredeti feladatnak: matematikus ismerősöm három párhuzamos egyenest futtatott végig a háromszor három ponton, majd közölte, hogy ugye a párhuzamosok a végtelenben metszik egymást. Ezzel újfent kitágította a keretet. (Bár hozzá kell tennem, hogy a megoldás gyakorlati sikere kétséges, ugyanis ceruzáját kétszer is felemelte, végtelen egyenest pedig meg sem próbált rajzolni)

A különböző élethelyzetekben a személy keretekben mozog, melyek kibővítése, átértelmezése növeli lehetőségei számát. A coach segít majd „kiugrani” a kereteken belül megfogalmazódó szabályrendszerekből, ha az nem szolgálja a közösen kitűzött cél elérését. Az ügyfél fokozatosan képessé válik új útvonalakat találni életében, munkájában, ha a hagyományos utak nem járhatók. A keresés során coach és coachee (ügyfél) együtt vágják át a szűknek bizonyuló kereteket: egy megfontolt huszárvágással.

A sorban következő bábu, melyet megvizsgálunk, a futó lesz. Ezt a figurát is lépés-lehetőségei határozzák meg: hamar játékba hozható és a táblát feketén és fehéren „behuzalozó” átlókon lefutva mozog. A coaching szempontjából a fluiditás, azaz a folyamatos, áramlásszerű gondolkodás szimbóluma lehet.

Edward de Bono, a roppant népszerű máltai gondolkodó és gondolkodáskutató több ízben bírálja a hagyományos logikai megközelítésünket és az ebből a „fekete-fehér gondolkodásmódból” eredő vitakultúránkat. Ezt, a tradicionális logika kategóriáival a valóságot szilárd szerkezetben megragadni kívánó gondolkodást találóan sziklakő logikának nevezi. Akár egy sziklát, ezt a fajta megközelítést is az éles határok, a szilárdság és a stabilitás jellemzi: valami vagy igaz, vagy nem, vagy megfelel egy kategória kemény kritériumainak, vagy nem illik bele abba. A futó figurája viszont kilép ebből a fekete-fehér rendszerből, az egyetlen bábu, amely az egész játék alatt végig ugyanazon a színen mozog…

A de Bono által a sziklakő logikával szembeállított gondolkodásmód a vízlogika, melyet a folyamatos alkalmazkodás és a fluiditás jellemez. Míg a sziklánál a konkrét „Hol van?” kérdést tehetjük fel, addig az áramló víz esetében csupán a „Hova tart?” kérdés lehet csak adekvát. A vízlogika mindig a körülményekhez alkalmazkodó gondolkodást jelöl, melyet iránya illetve célja jellemez. A hagyományos gondolkodást uraló igaz-nem igaz szembenállást a „fit” és a „flow’ egysége váltja fel, az előbbi a körülményekhez való adaptációt, a másik pedig az − iránya által meghatározott − áramlást jelöli.

Képzeljük el, hogy két ellentétes véleményű ember találkozik. Amennyiben a sziklakő logikának megfelelően vitába kezdenek (hétköznapjainkban ez általában így történik), ellenfelekké válnak, beszélgetésük során a másik állításait próbálják meg a logika szabályai mentén cáfolni, mely ritkán vezet konszenzusra: a két vélemény, mint két egymáshoz kocogtatott szikla fog egymással szemben állni, szinte változatlanul. Ha azonban  a vízlogika alapján kerülnek párbeszédbe, szintézisre fognak törekedni: elfogadva a másik igazságait igyekeznek majd egy közös irányt megtalálni, mely előreviszi helyzetüket. A beszélgetés végére pedig a két véleményből szükségképpen egy nagyobb gondolatfolyam  lesz.

A de Bono-i vízlogikán kívül azonban mást is kapcsolhatunk a fluencia fogalmához. Hagyományosan egy rendszer gyors és pontos információ-közvetítő képességét értjük alatta.  Az ismert játékban, mikor körben ülő emberek egymás fülébe suttogva próbálnak torzítatlanul továbbadni egy üzenetet a fluencia lesz a rendszer legfontosabb tulajdonsága, épp úgy, mint az emberi elmén végigfutó információ esetében is.

Egy képességünket akkor tekinthetjük fluensnek, ha abban a megfelelő végrehajtási sebesség pontossággal párosul, legyen szó sporttevékenységről, tanulási folyamatról vagy éppen nyelvhasználatról. Az ilyen módon automatizált cselekvéseink a kihívást jelentő szituációkban bizonyulnak a leghatékonyabbnak, tudatunk akár a hegyekből legördülő folyó, céltudatosan mégis harmonikusan tart célja felé. Ezt a tudatállapotot nevezi Csíkszentmihályi Mihály a neves pszichológus Flow-élménynek.

Előfordulhat azonban, hogy akár a futó a sakktáblán, elménk is akadályokba ütközik: az egyébként németül jól beszélő üzletember a hibázástól félve akadozni kezd, a motiválatlan diák figyelme elkalandozik az épp olvasott anyagról, vagy az egész meccsen remekül teljesítő focista téthelyzetben büntetőt ront. Ezek a félelmek, aggodalmak, kétségek elménk kősziklái, melyek megakaszthatják egyébként áramlásra hajlamos tudatunkat, de ugye nem minden fekete-fehér…

Bár a fluencia elsősorban kétségkívül pozitív fogalom, azonban automatizmusaink nem megfelelő irányba is tarthatnak.  Rossz szokásainkat – akár a fekete mezőkön mozgó futót – szintén a reflektálatlan folytonosság jellemzi, és ezekből a sötét vizű, zavaros folyókból nagyon nehéz kritikai gondolkodásunk kősziklái nélkül kikászálódni.

A coaching során az önvizsgálat és tudatosság kapaszkodói segítenek, hogy a személy kimásszon az őt elsodró helyzetek zavarosából, a folyamatot egyszerre jellemzi a fluencia és a reflexivitás: a coach-csal elmélyülten beszélgetve ellenőrzi élete átlóit, hogy milyen hosszúak és merre tartanak.  Az ülések során együtt keresik a fluens és a szilárd elemek egyensúlyát az életében, hogy mikor lehet önfeledten sodródni, és mikor érdemes helyzet elemzésébe fogni. A beszélgetések során a  kliens nem csak az „úszás” képességével gyarapodik, hanem képessé válik kimászni a gondolatok és helyzetek sodrából, és megvizsgálni azok merre tartanak: gondolkodni, futólag.