Kertészkedés közben ötlött fel bennem egy gondolat, hasonlat formájában. A palánták olyanok, mint az emberek. Legyen mondjuk, példának okáért a paradicsompalánta.
- Megszületünk, mint ahogy a mag kinő a földből. Növögetünk, cseperedünk, mint ahogy a palánta szárba szökken. A palánta mellé célszerű karót verni, hogy a növekedés és az erős szél esetén legyen tartása. Ugyanígy nekünk is szükségünk van támogató környezetre. Olyan emberekre, akik segítenek minket az életre nevelésben, az önfejlődésben és „vihar” esetén lelki biztonságot nyújtanak. Ahogy a karót is szükséges olykor lecserélni - mert az elkorhadt, és vastagabb, erősebb kell - ugyanúgy az emberi kapcsolatainkat is felülvizsgálhatjuk, átgondolhatjuk alkalmanként: Egy hullámhosszon vagyunk még? Akarjuk, keressük, kedveljük egymás társaságát?
- Kapálás: Nehéz, fárasztó munka, de csináljuk, hogy a táptalaj felfrissüljön, és ezáltal bőségesebb legyen a termés. Mennyit tudunk szenvedni érte: inkább felkelünk hajnalban, hogy a déli égető napsütés előtt már el legyen kezdve a feladat, és délután, a munkából hullafáradtan hazatérve folytatjuk sötétedésig. De megyünk, csináljuk, mert tudjuk, hogy hasznos. Ezt mindenki tudja, és senki sem kérdőjelezi meg, hogy miért kapálunk ennyit? Sőt, mindennapi beszédtéma a „kertesek” között, hogy ki, mikor, mennyit robotol. Magunkkal szemben is ilyen tudatosak vagyunk? Mikor és mennyi időt adunk magunknak ahhoz, hogy felfrissüljünk testileg – lelkileg - szellemileg? Ez miért nem mindennapi, megszokott beszédtéma? Miért van sok embernek lelkiismeret furdalása attól, ha éppen nem csinál „semmit”, „csak” töltekezik, pihen.
Gazolás: A giz - gazok úgy körbefogják a paradicsompalántát, mint bennünket a rossz szokások. Beporosodott nézeteink, rutinból jövő reakcióink tüskéssé tesznek minket, fojtogatnak bennünket. Nem teszik lehetővé az alkalmazkodást, az új felé nyitást. Sokszor erre azt mondják, így szoktuk és kész. De nem szokhatnánk ezt másképp? Minden csoda 3 napig/hétig tart, utána már az is megszokott lesz.
- Bogarak: Mintha nem lenne elég nekünk a sok kerti munka, közben még a légi forgalom közlekedőivel is meg kell küzdenünk: szúnyogok, legyek, méhecskék,böglyök. Bosszantanak, idegesítenek, bántanak minket. Esetleg félünk tőlük. Ha ránk szállnak, hiába kezdünk el kétségbeesetten hadonászni – elég viccesnek is tűnne mondjuk kívülről nézve magunkat, és ezzel nem érünk célt. Ha lehet, jobb kikerülni őket, vagy valahogy kezelni a helyzetet, mint amikor olyan emberekkel hoz össze minket az élet, akik bosszantanak, bántanak minket. Fogadjuk el, hogy ilyen helyzetek, emberek is léteznek, mint ahogy vannak a csípős szúnyogok, szemtelen legyek…
Ahogy a kertészkedésben, úgy a mindennapi életben is mindennek megvan a maga ideje. És kell, hogy meglegyen rá az idő. Igaz, nem lehet siettetni a dolgokat, mint ahogy a kertművelésben sem. Nincs is befolyásunk mindenre, hanem türelemmel ki kell várni. Ha pedig némi fáziskésésben vagyunk, akkor még menthetjük a menthetőt, de a gyorsaság mellett a minőségre is érdemes figyelmet fordítani. Hogy valóban szép legyen a kertünk és egészséges, bőséges legyen a termésünk.
Hogy amikor leszüreteljük munkánk zöldségét, amikor jóízűen beleharapunk az érett, piros paradicsomba, na akkor… – ahogy az édes íz kulináris élvezettel bír számunkra, úgy lelkünk mélyét is hassa át a jóérzés, hogy a kertészkedés mellett a lélektani fejlődésünk is ugyanolyan fontossággal bírt, és most boldogok vagyunk. Mert, ahogy a kertet rendeztük, úgy rendeztük lelki – érzelmi – gondolatvilágunkat is. Idővel és fáradsággal, de minden a helyére került. Üdv a Paradicsomban!
Nyisztor Melinda írása
