Proaktív coaching

Korábbi sorozatunkban a sakkbábuk mentén vizsgáltunk olyan fogalmakat, illetve kvalitásokat melyek eredményesebbé tehetnek minket életünk legkülönbözőbb helyzeteiben. Feladatmegoldásaink során a királytól a gyalogig választhatjuk ki a szükséges megközelítést, technikát, vagy egy kívánt területen tudatosan fejlesztve magunkat „hordhatjuk a megfelelő bábut a zsebünkben”.

A sakktábla leggyengébb, de legszámosabb figurája a gyalog, amelyet a szinergia, vagyis az eredményes együtthatás reprezentánsaként vizsgáltunk. Ez a bábu önmagában kevés értékkel bír, de a gyalogok egymást támogatva képesek meghatározó erővé fejlődni. A szinergia fogalma ezt ragadja meg: amikor dolgok (vagy emberek) közösen olyan eredményességre tesznek szert, mely túlmutat az individuális részek összegén. Ez az együtthatás rengeteg plusz energiát szabadíthat fel szervezeteken belül éppúgy, mint mindennapi emberi kapcsolatainkban. A továbbiakban a szinergikus kapcsolatok kialakításának fontos pontjait gyűjtöttem össze:

-          Közös irányba

Az emberek közötti szinergikus viszony elengedhetetlen feltétele, hogy létezzen egy minden fél számára nyilvánvaló közös cél vagy érték, amely képes kanalizálni az együttműködés energiáit. Sokaknak meglepő lehet, hogy két ló vontatta súly kétszeresénél is többet tud elhúzni négy ló. Persze az egész csak úgy működik, ha egymással szinkronban, közös irányba fejtik ki erejüket.

-          Kommunikációs kapocs

A szinergikus kapcsolat fenntartásának eszköze az elemek folyamatos információcseréje. A személyek alkotta rendszer megfelelő koordinációja az elemek közötti kommunikációs hálón keresztül valósul meg. Két kezünk együttes hatékonyságának meghatározó eleme az agynak küldött folyamatos visszacsatolások sorozata, melyen keresztül a rendszer kontrolja megvalósul. A visszacsatolások hiánya okozta diszfunkció érzékletes példája az ismert játék, melyben az emberek egy körben helyezkednek el, és egymás fülébe súgva próbálnak valamilyen információt torzítatlanul visszajutatni a kiindulópontig, ami általában komikus sikertelenségbe torkollik.

-          Az eltérés értékelése

Az optimális hatékonyság elérése az egymást kiegészítő képességek együtthatásán alapul. Így az igazán eredményes együttműködés a közös cél/érték mellett különböző kompetenciákat is igényel a felek részéről. (Azt hiszem ez a tény is hozzájárul a párválasztással kapcsolatos közkeletű „bölcsességeink” ellentmondásosságához: nehéznek tűnik eldönteni, hogy az ember a kiegészítőjét/másik felét, vagy a magához hasonló társat keresse. A szinergia esetében tulajdonképpen mindkét elv egyszerre érvényesül.) A komplementer (kiegészítő) képességek felismerése és értékelése azonban külön szemléletmódot igényel, ami a legtöbb sikeres együttműködést jellemez.

-          A szinergia köpenyében

Fontos szem előtt tartani, hogy a szinergikus szerveződések nem csak pozitív irányba haladhatnak. Az individuumok feloldódása az együttműködésben egy önállósodó rendszert szülhet, amely már nincs igazi kontrol alatt. Gondoljunk csak a pánikban hömpölygő tömegre, melyben minimális a résztvevők mozgástere, így nem tudnak valós irányítást gyakorolni a rendszer felett. A jól működő szinergikus viszony tehát nem korlátozza túlzott mértékben az egyének akaratának megvalósulását, és a személyes szabadság terét nem rendeli alá a szervezet személytelen érdekeinek.

-          Ha két gyalog…

Bár legtöbbször többszemélyes együttműködésekre asszociálunk a szinergia fogalma kapcsán, a jelenség tökéletesen értelmezhető – sőt, meglehetősen gyakori − kétszemélyes kapcsolatokban is. Mondhatjuk, hogy két ember kölcsönös akaratából létrejövő együttműködés (pl. párkapcsolat vagy barátság) maga a szinergia: személyeken túlmutató jelenség, melyet nem az egyének tulajdonságai, hanem a kettejük közötti viszony ír le.

-          Szinergia-energia a coachingban

A coaching − és más segítőszakmák − hatékonysága is elsősorban a szinergián áll vagy bukik. Coach és kliense akkor képesek eredményes együttműködésre, ha kialakul a kölcsönös bizalom, kitűzésre kerül a közös, érvényes cél és állandó, jól működő kommunikáció jellemzi a folyamatot. Amennyiben még egymást kiegészítő releváns képességekkel is rendelkeznek az csak hab a tortán. A felek között ily módon kialakuló szinergia szabadítja fel azt a többletenergiát, amely a klienst elindítja az aktív megoldás felé.

 Nádas Dávid proaktív business coach írása

Bárhová nézünk egy munkahelyen, mindenhol vezetői lehetőségekre bukkanunk. Bárkiből lehet főnök, aki akar, anélkül, hogy formálisan a menedzsment tagja lenne, hiszen a vezetői szerep nem jár mindig együtt konkrét döntéshozatali felelősséggel. A kulcs csupán annyi, hogy tudni kell vezetni.

A legegyszerűbb módja a vezetői képességek felvillantásának a példamutatás. Ezt bármelyik alkalmazott megteheti. Aki nem késik a munkahelyéről, nem a könnyebb megoldásokat keresi, pozitív életszemléletű, az képes másokat is befolyásolni, magával ragadni. A munkavállaló vezetői képességeket tanúsít, ha minden lehetőséget megragad a példamutatásra – állítja a Business Coaching News cikke, amely szerint a munkások előtt is nyitva áll a lehetőség, hogy irodai vezetőkké váljanak.  

Azon főnökök számára, akik szeretnék munkatársaikat vezető szerepben is látni, számtalan kipróbált, jó módszer létezik. Rábízhatnak például a beosztottjukra egy olyan projektet, amelynek a megvalósításához az ő egyéni képességeire van szükség. A feladat lehet egyszerű, vagy kihívásokkal teli, megoldható egyedül vagy csapatban. Ez utóbbi segíti jobban a munkavállalót, mivel egy team élén ténylegesen kipróbálhatja magát vezetőként.

A lényeg, hogy az alkalmazott rájöjjön, milyen képességek kellenek egy projekt levezényléséhez. A módszer alkalmazásához persze arra van szükség, hogy a kiszemelt stábtagnak legyenek ötletei, be tudja osztani az idejét, és éhes legyen a sikerre. Minden jó vezetőnek rendelkeznie kell ezekkel a jellemvonásokkal.  

Egy másik lehetőség a vezetői készségek kifejlesztésének elősegítésére, ha az alkalmazottat felelőssé teszik például egy képzési programért vagy valamilyen műhelymunkáért. Egy kis létszámú workshop, amelyben a beosztott utasíthatja a többi munkatársat, hogyan frissítsék a cég belső internetes felületeit vagy blogját, segítheti az illető vezetői potenciáljának erősítését.

A menedzser ehhez már azzal is hozzájárult, hogy esélyt adott a vezetői felelősség megtapasztalására. Ugyanakkor fontos, hogy valamilyen jutalmat, ösztönzőt is kapjanak, akik sikeresek voltak a vezetői szerepben. Tudomásukra kell hozni, hogy számukra is kifizetődő, ha erőfeszítéseket tesznek a vezető szerepek elvállalásáért a munkahelyen.

Egy menedzser profitálni fog abból, ha arra bátorítja a munkatársait, hogy legyenek vezetők.  Eljöhet majd az az idő ugyanis, amikor szüksége lesz arra, hogy a cégen belül léptessen elő munkatársakat menedzserré.

„Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás”. Szinte nincs olyan céges vagy baráti összejövetel, amelyen nem hangozna el ez a nóta. A résztvevők pedig önfeledten, egymást túlharsogva éneklik a refrént, mint egy indulót. Ezt a kifejezést (eredetileg: „Eight hours labour, Eight hours recreation, Eight hours rest”) a brit Robert Owen alkotta meg 1817-ben az ipari forradalom időszakában, amikor a hét hat napján napi 10-16 órát dolgoztatták az embereket a gyárakban, nem törődve testi és lelki egészségükkel.

De mi a helyzet ma? Miért olyan népszerű még mindig ez a mondat annak ellenére, hogy a törvényes munkaidő napi 8 óra, illetve heti 40 óra? A válasz kézenfekvő: sok ember ennél többet kénytelen dolgozni ahhoz, hogy az elvárásokat, előírt határidőket tartani tudja.  A munka és a magánélet egyensúlyának hiánya óriási probléma, szélsőséges esetben a családi és baráti kapcsolatok megszűnéséhez, teljes beszűküléshez vezet.

Az állandósult stressz, a regenerálódás hiánya a mentális zavarokon túl, szervi panaszokat is okoz. Vajon tényleg tehetetlenek vagyunk ezzel a „népbetegséggel” szemben? Szerencsére nem így van. Ha saját erőből nem sikerül pozitív változást elérnünk, egy coach támogatásával megtalálhatjuk a megoldást.

Az egyensúlyhiány hátterében számtalan ok állhat, vizsgáljunk meg néhány példát!

1. 1.       Önbizalomhiány, nehézkes önérvényesítés

„Túl sok a feladatom és minden azonnal kellene. Napi 16 órába sem fér bele mindez. Nem szólok a főnöknek, mert úgysem hallgatna rám, inkább túlórázom, de már teljesen ki vagyok borulva.”

A coaching üléseken kiderül, hogy a coachee sohasem próbált beszélni a főnökkel erről a problémáról, de hajlandó lenne megpróbálni.  Ebben az esetben az önbizalom és az önérvényesítési képesség erősítésére helyezzük a hangsúlyt. Felidézünk olyan élethelyzeteket, amelyekben sikeresen gyakorolta az önérvényesítést, önbizalmát szakmai sikereinek, erősségeinek számba vételével erősítjük.  Mielőtt sor kerülne a főnökkel való találkozásra, eljátsszuk a várható párbeszédeket.

1. 2.       Félelem a szankcióktól és a munkahely elvesztésétől

„Főnököm nincs tisztában azzal, hogy ez a feladat mennyi munkát igényel és az előírt határidő irreális. Nem merek szólni neki, mert félek: több kollégám bajba került már, egyiküket ki is rúgták. Állandó stresszben élek, nincs magánéletem, alig jut időm pihenésre.”

Beszélgetéseink során a tények vizsgálatára helyezzük a hangsúlyt: miért „kerültek bajba” az említett kollégák? Van-e hasonlóság köztük és az ügyfelünk között? Ki lehet az a környezetében, aki segítségére lehet?

1. 3.       Időgazdálkodási problémák

„Állandóan rohanok, soha nincs időm semmire. A tennivalóim tornyosulnak, ki sem látszom a munkából. Kapkodok ide-oda, folyton túlórázom, mégsem tudok semmit határidőre befejezni. A főnökeim elégedetlenek a teljesítményemmel, és én is úgy érzem, hogy kifáradtam ebben a mókuskerékben, nem vagyok elég hatékony.”

Ebben az esetben tisztáznunk kell, hogy valóban irreálisak-e a kitűzött határidők, és vajon a munkatársak is hasonló problémákkal küzdenek-e. Ha nem, akkor a coaching központi célja a hatékonyabb időgazdálkodás. Azonosítjuk a gátló és lassító tényezőket, eszközöket keresünk azok kiküszöbölésére és megbeszéljük a tapasztalatokat.

1. 4.       Pillanatonként változó elvárások

„A főnökség naponta változtatja az instrukciókat, ezért gyakran feleslegesen dolgozom egy-egy anyagon késő estig, másnap változik a koncepció és kezdhetem elölről. Úgy érzem, hogy soha semminek nem jutok a végére, pedig szinte csak aludni járok haza.”

 Ez a problémakör nagyon sok kérdést felvet a coaching során. Vajon valóban változó koncepcióról, vagy egyszerűen csak félreértésről van szó? Léteznek-e hosszabb távú célok, tervek, keretrendszer, szabályzatok? Lehet-e a coachee-nak (ügyfélnek) ráhatása a feladatok és határidők meghatározására?

1. 5.       Tűzoltás jellegű munka

„Részlegünk munkáját a kapkodás és a tűzoltás jellemzi. Ahelyett, hogy előre gondolkoznánk, tudatosítanánk az elérendő célokat, átgondolnánk a folyamatot és ezek alapján szétosztanánk a feladatokat, csak sodródunk az árral. Annak ellenére, hogy állandóan túlórázunk, szinte alig haladunk. A feszült légkörben problémamegoldás helyett a felelősség folyamos áthárítása tapasztalható.”

Ez a vezető tudatában van annak, hogy mit kéne tennie ahhoz, hogy a részlege hatékonyabb és eredményesebb legyen. Konzultációinkon végiggondoljuk a lehetséges megoldásokat, kijelöljük a mérföldköveket és folyamatosan értékeljük a megvalósítás során szerzett tapasztalatokat.

Befejezésül egy gyakran idézett mondat: „Nem azért élek, hogy dolgozzak, hanem azért dolgozom, hogy éljek.”   Megfontolandó!

Szilágyi Judit business coach írása

Ha valaki érdeklődik a coaching szakma iránt, érdemes végiggondolni, mit is remélhetünk egy saját praxistól, hogy állhatunk saját lábunkra, és hogyan építhetünk ki saját ügyfélkört.
Az előkészületek és az első lépések áttekintése olvasható a brit Tony Goddard Consulting friss írásában. Ennek nyomán igyekeztük összeszedni a hazai viszonyokra is érvényes jó tanácsokat.

Saját területünk kijelölése

Mindenekelőtt azt érdemes végiggondolnunk, hogy a coaching mely területén szeretnénk majd dolgozni, ügyfeleket találni. Az uralkodó felosztás szerint alapvetően üzleti (business) és életvezetési (life) coaching területre szokás osztani a munkákat. A választásnál három szempontot érdemes szem előtt tartani: saját korábbi tapasztalatainkat, meglévő vagy tervezett coach-képzettségünk fajtáját, illetve, hogy mivel szeretnénk foglalkozni, mi okoz nekünk örömöt.

Ha vezető beosztású menedzserek munkáját szeretnénk segíteni, mindenképp célszerű, ha magunk is rendelkezünk tapasztalattal az üzleti életről, a nagyvállalati kultúráról. Bár a coach nem tanácsadó, tehát nem konkrét problémákra ad megoldási javaslatokat, mégis fontos, hogy ismerje a helyzeteket, amelyben az ügyfélnek helyt kell állnia – ez adhat ugyanis a tanultakon felül is hitelesítő erőt szavainak.

Az üzleti coachingon belül is érdemes legalább magunkban helyre tenni, mely területekhez értünk jobban vagy épp kevésbé. Van, aki a stratégiaalkotási folyamatban, más a kreativitás-fejlesztésben, csoportos (team) coachingban vagy a konfliktuskezelésben érzi inkább otthon magát.

A megfelelő képzettség

Magukat az ügyfeleket kevésbé érdekli, hogy a coachuknak milyen papírja, végzettsége van. A legcsillogóbb MA vagy MBA fokozat sem helyettesítheti ugyanis az eredményeket, a sikeres munkát. Azonban a megfelelő végzettség mégis igen fontos, mivel a legtöbbször – a felsővezetői coachingban legalábbis – nem saját elhatározásból találkozik egy-egy üzletember a segítőjével. A nagy cégek gyakran kijelölnek embereket vagy épp munkacsoportokat, és melléjük rendelnek ki coachot. Annak a személynek pedig, aki erről dönt, meg kell tudnia indokolnia és védenie döntését felettesei előtt. Ezért fontos elismert végzettség birtokában kezdjünk dolgozni.

Piackutatás

Hogy versenyképes ajánlatokkal állhassunk elő, mindenképp képet kell alkotnunk a piacról, amelyen belül versenyezni szeretnénk. Érdemes ezért egy csésze kávé mellett elbeszélgetni más, a kiválasztott területünkön dolgozó coachokkal, hogy tapasztalataikról és jellemző árszabásukról kifaggassuk őket. Iskolánk alumni-találkozói vagy klubdélutánjai felbecsülhetetlen szolgálatot tehetnek e téren. A következő kérdések érdekesek egy ilyen helyzetben:

•    Mire fókuszálnak, melyik részterületen vállalnak munkákat?
•    Mit tanultak a saját praxis beindításából?
•    Hogyan kutatják fel az új ügyfeleket?
•    Más szolgáltatásokat is kínálnak a coaching mellett?
•    Hogy állítják össze a kínált szolgáltatás-csomagokat?
•    Milyen díjszabásokat alkalmaznak?

Az árakról sokszor nehéz egyértelmű információhoz jutni, de megkerülhetetlen, ha versenyképes ajánlattal szeretnénk előrukkolni. Ez persze nem a legolcsóbb árat jelenti, hiszen van, amikor épp egy túlságosan alacsony összeg kelt bizalmatlanságot egy potenciális ügyfélben.

Természetesen a másik oldal sem maradhat ki kutatásunkból. Érdemes kapcsolatban lépni olyan cégekkel és magánszemélyekkel, akik igénybe vettek vagy vesznek coachokat. Vannak vállalatok, amelyek egy állandó körből alkalmaznak segítőket, mások konkrét feladatokhoz (szervezeti átalakítás, konfliktus-kezelés, kreativitás-fejlesztés stb.) választják ki minden esetben a megfelelő személyt.

A saját ajánlatunk

A fentiekre építve jó eséllyel vonzó ajánlat-csomagot tudunk majd összeállítani szolgáltatásainkból. Kialakíthatjuk saját, megjegyezhető arculatunkat, és specialitásunkat, amellyel megkülönböztethetővé válunk a többiektől. Érdemes mindezt egy rövid, legfeljebb két oldalas írott anyagban lefektetni, a tapasztalat szerint így könnyebben szemet szúrnak az esetleges hibák, elnagyolt részletek tervünkben. Szedjük össze a következőket:

•    Milyen tevékenységet folytatunk?
•    Hogyan segíti ez ügyfeleinket?
•    Milyen időbeosztásban végezzük a coachingot?
•    Mi a saját szemléletmódunk és munkamódszerünk?
•    Milyen árazási politikát alkalmazunk?
•    Milyen végzettségünk és tapasztalatunk van?

A fentiekre támaszkodva már valószínűleg reális üzleti tervet alkothatunk, és megtehetjük az első lépéseket a coaching szakma olykor rögös, de mindig szép útján. Cikkünket a következő számban épp ezekkel a lépésekkel folytatjuk.

Nehéz megmondani, hogy melyik az a tényező, amely leginkább gátolja a vezetőket abban, hogy egy nehéz helyzetet megoldjanak vagy egy kihívásokkal teli szituáción tovalendüljenek. Mindenestre az biztos, hogy toplistás helyre érdemes a prekoncepciók szövevényes hálója, amely teljesen hatalmába kerítheti az elmét, ha nem kellőképpen gondozzák.

Prekoncepciónak nevezünk egy dologról vagy tényről előzetesen kialakított állásfoglalást, nézetet, ítéletet. A prekoncepció nem feltétlenül előítélet, mert szerencsés helyzetben nem tartozik hozzá sem etikai ítélet, sem érzelmi attitűd. Fontos megjegyezni, hogy bár a mindennapi szóhasználatban negatív jelentésárnyalatot tulajdonítunk a szónak, ez nem szükségképpen helytálló, hiszen éppen annyira lehet pozitív, mint negatív hozadéka egy-egy prekoncepciónak.

Nyilvánvaló, hogy mindannyian élünk bizonyos előzetesen kialakított nézetekkel. Ez kiváltképp látszik, ha megnézzük, amint jelenbeli cselekvéseink kapcsán gyakran már a múltban bizonyított, ott jól funkcionáló modellekre, mintázatokra építünk, és azok mentén szemléljük a jelenlegi helyzetet, ezzel sok esetben meggyorsítva a döntéshozatalt és a megoldást. Kitűnik, hogy egy prekoncepció adott esetben segítségünkre lehet. Mindamellett el kell ismernünk, hogy ez sajnos a ritkább eset és inkább gátat emel önmagunk és a megoldandó szituáció közé.

Vezetőként kevés idő jut egy-egy helyzet teljes feltárására, megértésére. Ráadásul, ahogy a mondás is tartja „több információ nem eredményez feltétlenül jobb döntést“, nem is mindig jó ötlet elmélyülni egy helyzetben és annak keletkezéstörténetében. Az életben soha sem lehetünk 100%-osan azon információk birtokában, amelyek belátásunk szerint szükségesek lennének a teljes bizonyossággal meghozható döntéshez. Tehát a kevesebb információ sok esetben hasznosabb. Igen ám, de még ha el is mélyülünk a helyzet értelmezésében és ennek a szenvedélyünknek a kellő határt szabjuk, akkor sem biztos, hogy döntésünk a helyzetnek megfelelő lesz. Sokszor nem az alapossággal és nem is az információ hiánnyal van probléma, hanem azzal a szemlélettel, amellyel közelítünk a szituációhoz.

A gátat éppen az okozza, hogy egy jelenlegi helyzet kapcsán automatikusan a múltbéli tapasztalatainkra támaszkodunk. A most fennálló szituáció kapcsán tudatlanul a múltban már bekövetkezett, a jelenlegihez hasonlatos szituációt keresünk és annak mintájára próbáljuk megérteni a jelenlegi helyzetet. A megoldás kapcsán pedig ugyanezt tesszük, mikor a múltbéli megoldást próbáljuk a jelenlegi helyzetre konvertálni, jobb esetben adaptálni. Sok esetben ez sikerülhet és akkor előnyös prekoncepcióról beszélhetünk.

Azonban a rossz hír az, hogy a legtöbb esetben ez nem így van és az általunk hasonlatosnak gondolt múltbéli helyzet és az arra talált megoldást a mostani helyzettel és annak felszámolásával nem hogy hasonlósági viszonyban nincs, hanem határozottan félreviszi és mélyíti a problémát. Ilyenkor el kell szakadnunk saját múltunktól és az ott szerzett tapasztalatainktól, le kell cserélnünk a már használhatatlanná vált szemüveget, és ha nem is új szemüvegre, de legalább egy új keretre kell cserélni a régit.

 Ilyen esetekben a coachingnak és ezáltal a coachnak éppen az lehet a szerepe, hogy segítsen ügyfele számára tudatosítani azt a szemléletet, amellyel a helyzet megértéséhez közelít, és ezen szemléletben feltárni azon prekoncepciókat, amelyek nem felelnek meg a valóság eredményes értelmezésének. Mindezeken felül segédkezni kell az ügyfél munkájában, hogy az új értelmezési keretét megtalálja a helyzet kapcsán. Érdemes ilyenkor az ügyféllel közösen megvizsgálni azokat a helyzeteket, amelyekkel analógiás viszonyba állítja a jelenlegit és felmérni azt, hogy ez ténylegesen helytálló, avagy sem. Ha nem helytálló, akkor pedig szükséges a prekoncepciókat felülvizsgálni és segíteni az ügyfelet, hogy a jelen helyzet értelmezésénél más szempontokat helyezzen előtérbe illetve az egyedi körülményeket hangsúlyosabban vizsgálja, és így, ezen új információk mentén találjon megoldást.

A coach kezében ilyenkor hatékony eszköz lehet az átkeretezés (bővebben reframing) amely segítségével lehetséges dekonstruálni az előzetes nézeteket és konstrukció keretében egy új és immár megfelelő keretet építeni a megoldandó helyzet köré. Sokan azért választják a régi értelmezést, még akkor is, ha az nem használ, mert ismerős. A siker érdekében azonban megéri fejest ugrani az ismeretlenbe és felülvizsgálni prekoncepcióinkat, mert ezzel a munkával tartós sikereket lehet elérni.

Takács István proaktív business coach írása

Korábbi sorozatunkban a sakkbábuk mentén vizsgáltunk olyan fogalmakat, illetve kvalitásokat melyek eredményesebbé tehetnek minket életünk legkülönbözőbb helyzeteiben. Feladatmegoldásaink során a királytól a gyalogig választhatjuk ki a szükséges megközelítést, technikát, vagy egy kívánt területen tudatosan fejlesztve magunkat „hordhatjuk a megfelelő bábut a zsebünkben”.

A sakktáblán rendhagyóan mozgó huszár (vagyis ló) a reframing (vagyis az átkeretezés) fogalmát jelképezi. Miként a kreatív gondolkodás, ez a bábu is képes átlépni a helyzet hagyományos kereteit, és az akadályokat meghaladva (átugorva) elérni célját. Az átkeretezés a problémamegoldás gyakori motívuma, az alábbiakban tudatos alkalmazásához hoztam eszközöket:

-          A vélemény pihenő a gondolkodásban

Ahhoz, hogy gondolkodásunk kereteit könnyen tudjuk tágítani, szükség van azok rugalmasságára. Sok esetben hiteink, véleményeink annyira rögzülnek, hogy már nem vagyunk képesek kilépni azok karámjából. Az életben a folyamatos változás adott, a merev keretek pedig  az alkalmazkodóképességünket korlátozzák.

-          A róka és a sün esete

E. Knight beszél reframing előadásában I. Berlin Sün és róka című esszéjéről, amely alapvetően két féle embert különböztet meg: a sünnek egyetlen szilárd elképzelése van arról, hogy a világ miként működik és mindent ennek rendel alá, míg a róka szkeptikus, nem fogad el abszolút igazságokat, folyton új gondolat-modelleket épít a jobb megoldások megtalálásához. A mi mesénk pedig csak később kezdődik, mikor is évtizedekkel az esszé után egy tudományos kutatás során megvizsgálták, hogy politikai és gazdasági vezetők között melyik típus az eredményesebb, és a rókák rugalmas gondolkodásából eredő alkalmazkodóképessége (sőt, rezilienciája) nyerőnek bizonyult. A kísérletező kedvvel új módszerek és persze hibák is születnek, de  hosszútávon egy tanulási/fejlődési folyamat zajlik, míg a magabiztos sün-gondolkodás ilyen szempontból statikus.  Tanulságként csak annyit rögzítenék, hogy hasznos ha tisztában vagyunk vele, melyik beállítódást képviseljük aktuális élethelyzetünkben.  

-          Mit kezdünk a pohárral?

Ismert a példa a feléig töltött pohárról, melyet az optimista félig telinek lát, a pesszimista pedig félig üresnek. Később bővült a keret és felbukkant az opportunista is, aki az előbbi kettő vitatkozása közben az egészet megissza. Továbbgondolva a helyzetet elképzelhető egy olyan ember is, aki megkérdőjelezi a pohár tartalmának értékét és rájön, hogy valami hasznosabbat is lehetne tölteni a helyére… Talán ő lesz az egyetlen aki kiüríti azt.

-          Tények kilenc pontban

Az átkeretezés legnépszerűbb példája az úgy nevezett 9 pontos feladat, melyet már az előző reframing cikkben hosszabban vizsgáltunk. Gyakorlati szempontból az érdekes a példában, hogy tényszerűen csak a kilenc pont adott, minden más ami korlátoz bennünket a megoldásban (például a nyolc külső pont alkotta keret) csupán a tények közötti vélt összefüggés, prekoncepció. Ezt szem előtt tartva elakadásaink esetén is meg kell találnunk azokat a pontokat, melyek tényszerűek, valamilyen hiteles tapasztalat által alátámasztottak, ha úgy tetszik „posztkoncepciók”. Ezzel teret szabadítunk fel, zárójelbe téve a hipotetikus kereteket, melyeket önkénytelenül „berajzolunk” feladatainkban.

-          A huszárvágás

Miként a sakktáblán, az életben is szabályok mentén mozgunk, azonban míg előbbiek megszegése etikátlan, addig az utóbbiaké nem mindig az. Bármilyen helyzetben is vagyunk tudatosítsuk a fő szabályokat, amelyek leginkább befolyásolják, illetve korlátozzák döntéseinket. Ezután pedig vizsgáljuk meg azt is, hogy mi történne, ha valamelyiket áthágnánk, milyen kár érne minket és milyen hasznunk származna belőle?

-          A cipőcsere

Az átkeretezés másik elnevezése (vagy nagyon közeli rokona) a perspektíva-váltás. Ez a legkönnyebben úgy érhető el, ha megpróbálunk belehelyezkedni egy másik ember nézőpontjába. Pl. Mit érezhet vita közben a  másik? Mit mondana egy pszichológus, vagy egy (másik) coach? Mit tenne a példaképem? Mit tennék én ideális esetben?

-          A behaviorista

A behaviorizmus pszichológiai iskola, amely a lélek kutatásának egyetlen objektív módját a viselkedés (kísérleti) vizsgálatában látta. Érdekes módon a módszertan épp a folyamatok − hagyományos értelemben vett − „lelki” részére nem fókuszál: némi leegyszerűsítéssel a behaviorista kísérletek a különböző külső ingerekre adott reakciókat vizsgálják, tehát tudjuk, mi az „input” és mi az „output”, de hogy az emberben pontosan mi történt, arra csak következtethetünk. Mindenestre amiért nekünk ez az egész fontos, az a behaviorizmus objektiváló megközelítése, ugyanis ez teszi lehetővé, hogy az egyén magát is külső nézőpontból vizsgálhassa (akár egy félig-meddig független szemlélő) hasonló módszerrel: írjuk össze az összes meghatározó ingert, amely ért minket a kérdéses helyzetben és jellemezzük az ezekre adott reakciónkat is. Ezekből az információkból próbáljunk következtetni, hogy milyen gondolkodási sémák működtek bennünk, amelyek elvezettek a reakcióhoz. Ezután határozzuk meg a helyzetre adandó ideális válaszunk, és ennek megfelelően keretezzük át gondolkodásunkat.

-          A gondolkodás vargabetűje

A már korábbi cikkekben is említett gondolkodáskutató, Edward De Bono beszél a kreatív gondolkodás kapcsán provokatív műveletről (provocative operation), mely tulajdonképpen kisiklatja a gondolkodást a sémáiból, kiprovokál egy új útvonalat ’A’ és ’B’ között. A művelet sokféle lehet pl. az egészen abszurd lehetőségek tudatos figyelembevétele, állítások megfordítása, egy véletlenszerűen választott szó beemelése a megoldásba… A lényeg, hogy a gondolkodásunk elhagyja a „komfort zónáját” és valódi improvizációra legyen kényszerítve.

-          A zen-szellem

A zen szelleme az örök kezdők szelleme, ahogy Shunryu Suzuki mester könyvének címe is mondja. Ez egy olyan üres állapotot (emlékszünk a pohárra?) jelent, mely sémáktól és automatizmusoktól mentes, és a rácsodálkozás, a dolgokért való őszinte lelkesedés jellemzi. Nincs keret.

-          Külső tekintet

Megvan persze a lehetőség, hogy külső segítséget vegyünk igénybe. A külső nézőpont lehet akár egy családtagé vagy jó baráté, ennek előnye, hogy adott a bizalom a  másik irányába, hátránya azonban, hogy sokszor nem elég elfogulatlan a segítő, túl közel áll hozzánk. Ebben az esetben még mindig felkereshetünk egy professzionális coachot, aki szakszerű segítséget nyújthat helyzetünk átkeretezésében és megoldásában.

Gyakran hallani, adakozásra, segítségre buzdítás kíséretében, hogy gondoljuk végig, mennyi mindent kaptunk „az élettől”, embertársainktól. A kutatások szerint, ez boldogabbá is tesz minket. De vajon tényleg hatással van rá, hogy mennyire vagyunk készek segítő kezet nyújtani másoknak?

A Psychological Science folyóirat, az amerikai Pszichológiai Tudományos Társaság (Association for Psychological Science) lapjának hasábjain jelent meg egy friss kutatás, amelynek eredményei azt sugallják, hogy az motivál támogatásra, ha azt idézzük fel, amint segítséget adunk embereknek, és nem azt, amikor mi kaptunk valamit másoktól.

Adam Grant, a Pennsylvaniai Egyetem Wharton Iskolája és Jane Dutton, a Michigani Egyetem Ross Üzleti Iskolájának kutatói arra voltak kíváncsiak, hogy a reflexiók – egyes cselekedetek megvizsgálása külső nézőpontból – hogyan befolyásolják a karitatív, pro-szociális viselkedést.
Az egyetemi adománygyűjtő diákokat választották kísérleti alanyoknak, akiknek feladata, hogy diáktársaikat jótékonykodásra bírják, és a begyűjtött felajánlásokból egyetemi programokat támogassanak. Ők fix órabéren dolgoztak, és telefonon hívták a potenciális adakozókat, megpróbálva meggyőzni őket a kezdeményezések támogatásra érdemességéről.

Vizsgálatuk során a reflexiót a résztvevő telefonos operátorok önéletrajzi jellegű írásai jelentették, amelyekben saját élményeiket kellett megosztaniuk a kutatókkal. Azt találták, hogy ha valakinek azt kellett felidéznie – mint a résztvevők egyik csoportjának tagjai tették írásaikban –, hogy mi mindent kapott valakitől, akkor kötelezve érezték magukat a támogatás viszonzására. Azonban a segítségnyújtásra való motiváció nem terjed ki más személyekre. Ráadásul, ha ezeket az élményeket idézzük fel, akkor könnyen lekötelezhetve, adósnak érezhetjük magunkat, egy kellemetlen, függőségi helyzetben.

A kutatók párhuzamosan, egy másik csoportban azt mérték, hogy mi történik, ha olyan eseteket idéznek fel a kutatásba bevont résztvevők, amikor ők adtak segítséget másoknak. Azt feltételezték, hogy az efféle reflexiók révén az ember hajlamos önmagát kedvezőbb színben, jótékony személyiségként látni; ekképp megerősített én-képe pedig motiváltabbá teszi, hogy újra és újra segítséget nyújtson embertársainak.

Az írásokat megelőző és követő két hétben a kutatók megmérték, hogyan alakul az egy óra alatt felhívott telefonszámok száma a két csoport tagjainál. Azt találták, hogy a saját korábbi jótékonykodásukról több napon át jegyzetet író személyek aktivitása 29 százalékkal emelkedett, tehát ennyivel több telefonszámot hívtak fel adományok reményében. Eközben a másik csoport, amelynek tagjai azt írták le, hogy milyen segítséget kaptak személyesen, nem mutatott nagyobb aktivitást munkája során.

Egy második kísérletben véletlenszerűen három csoportba osztották a diákokat. Az első csoportban arra kérték őket, hogy soroljanak fel három esetet a közelmúltból, amikor segítettek valakinek. A második csoportban három olyan példát kértek a résztvevőktől, amikor ők kaptak segítséget. A harmadik esetben semleges kérdést kaptak, az elmúlt héten fogyasztott ételekről kérdezték őket.

Mikor néhány héttel később az egyetemisták a részvételi díjukért – öt dollár fejenként – jelentkeztek az irodában, a kutatók megmutattak nekik egy rövid összeállítást a 2011. március 11-i japán földrengésről és cunamiról. A nyomtatott anyagon szerepelt a kérdés is, hogy az ötdolláros „fizetésükből” hajlandóak-e valamennyit az áldozatokat segítő pénzalap számára felajánlani. Összesen a hallgatók 26 százaléka ajánlott fel kisebb-nagyobb összeget.

Az első kísérlet eredményeihez hasonlóan itt is azt tapasztalták, hogy a saját adakozásukra emlékeztetett diákok jóval nagyobb arányban (46,15 százalék) voltak készek segíteni a bajbajutottakon. Velük szemben a mások segítségét felidéző csoport tagjai 21,43 százalékos aktivitást mutattak, míg a kontrollcsoportnak csupán 13,33 százaléka volt hajlandó segíteni a japán károsultakon.

Grant és Dutton szerint a kutatási eredményeknek messze ható, a mindennapokban is érvényes következményei lehetnek. – A segítségnyújtás, önkéntesség és adományozás kritikus jelentőségű viselkedésformák az oktatásban, egészségügyben, a szegénység és éhezés elleni küzdelemben, a katasztrófák utáni kárenyhítésben – emlékeztetnek írásukban.

Új eredményeik alapján úgy tűnik, hogy az adakozás képét felidéző önreflexiók hathatós eszközt jelenthetnek karitatív szervezetek és kezdeményezések számára, hogy önkéntes segítségnyújtásra motiváljanak embereket és közösségeket. Azt kell szem előtt tartani csupán, hogy az adományozás, és nem a segítség elfogadásának emlékképe az, ami megnyitja a szíveket és a pénztárcákat – írja a ScienceDaily cikke.

Korábbi sorozatunkban a sakkbábuk mentén vizsgáltunk olyan fogalmakat, illetve kvalitásokat melyek eredményesebbé tehetnek minket életünk legkülönbözőbb helyzeteiben. Feladatmegoldásaink során a királytól a gyalogig választhatjuk ki a szükséges megközelítést, technikát, vagy egy kívánt területen tudatosan fejlesztve magunkat „hordhatjuk a megfelelő bábut a zsebünkben”.

Az átlókon haladó futó figuráját a fluenciának feleltettük meg. A fogalom egy belső akadályoktól mentes, iránya által meghatározott gondolkodást jelöl, épp ahogy egy folyó halad. Ebben az állapotban a gondolkodás kreatívan alkalmazkodik a körülményekhez, az elme képes magas hatásfokkal működni, a személy a célra koncentrálni és ideális esetben flow-állapotba kerülni. Ugyanakkor, ahogy a folyó is megtörik egy-egy sziklán, úgy tudatunk fluens áramlása is megakad, ha belekerülnek reflexív, kritikai gondolkodásunk motívumai: ezeket hívjuk rezisztenciának.

Az optimális fluencia eléréséhez:

-          Egyszerre egy feladatra koncentráljunk

Bár az úgy nevezett multi-tasking produktívnak tűnhet, de a megfelelő hatékonyságot és jelenlétet nem teszi lehetővé. Figyelmünk mindig egy dologra irányul, a fókuszok váltogatása pedig megbontja a tudat egységét, így megszakítva a fluenciát.

-          Hagyjuk a gondolatainkat folyni

Hérakleitosz szerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, Prótagorasz szerint egyszer sem. Ha a gondolkodásunk iránya megfelelő, akkor minek is tennénk?

-          Vegyük észre a sziklákat

Önreflexiónk és kritikai gondolataink mind ellenállást (rezisztenciát) fejtenek ki az elménkben. Lehet ez a hibázástól való félelem egy idegen nyelvű párbeszéd közben, a közönség vélt negatív reakciója okozta mini-pánik egy előadás tartásakor, vagy a túlzott perfekcionizmus a sportban. Amikor megakaszt valami minket a fluens feladatvégzésben, igyekezzünk megragadni és azonosítani a rezisztenciát.

-          Távolítsuk el a zavaró sziklákat

Ha észrevettük a rezisztenciákat, akkor a következő lépés, hogy megpróbáljuk azokat eltávolítani a gondolkodásunkból. Ez nem könnyű feladat, a súlyosabb sziklák cipeléshez jól jöhet egy coach szakszerű segítsége.

-          Engedjük, hogy áramoljon

Minél inkább sikerül kipucolni a folyómedret, annál nagyobb esélyünk van rá, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben is képesek leszünk fluensen működni, ideális esetben flow-ba kerülni. Ez utóbbi állapot előidézéséhez rengeteg hasznos tippet találhatunk szerte az interneten.

-          Használjuk jól a sziklákat

A fluencia-rezisztencia fogalompár nem egy pozitív - negatív szembeállítás. Szükségünk van kritikai gondolkodásunkra (és kőszikláira), csupán hajlamosak vagyunk túlhasználni azt, ezzel csökkentve produktivitásunkat. Fontos, hogy a rezisztencia jelen legyen gondolkodásunkban, hiszen a reflexió segít ellenőrizni, hogy a folyamat amiben benne vagyunk a megfelelő irányba tart-e. Kőszikláink segítségével mászhatunk ki egy veszekedésből, negatív gondolataink áramlásából vagy egy rossz szokáshurokból.    

„A lelkesedés (…) mozgásra ösztökél, korlátlan, örömteli és elnyomhatatlan. Nem azonos a boldogsággal, bár vannak határterületek a két fogalom között. A lelkesedés mélyén nyugtalanabb, túláradó érzéseket találnánk. Egészen biztosan nem a békés megelégedettség rokona: a lelkesedés szárnyal, árad, és bugyog, energiával töltve fel mindenkit, aki részesévé lesz.” (Kay Redfield Jamison – Lelkesedés: az élet igenlése, 2004, Vintage Books – Random House)

A legtöbben sokszor egyfajta energiát, életerőt keresünk az életben. Kedveljük bizonyos emberek társaságát, akik „feltöltenek”, és kerüljük másokét, akik „leszívnak” minket. Az életkedv érzése nyilvánvalóan fontos a legtöbbünk számára. Ha megvan, ha épp átéljük, arról árulkodik, hogy valamit helyesen csinálunk. De pontosan mit is érzünk ilyenkor? Ennek járt utána Genevieve Douglass a Positive Psychology News hasábjain megjelent írásában

Fáradtság

A kérdés megválaszoláshoz érdemes először a fent leírt pozitív érzés ellenkezőjét megvizsgálnunk. Mi történik, amikor nem találjuk ezt a vitalitást, lelkesedést, amikor fáradtak vagyunk? Az elmúlt két évtized folyamán Roy Baumeister és munkacsoportja kiterjedten vizsgálta ezt a jelenséget, a nem fizikai eredetű fáradtságot. Ők írták le az én-leeresztésként (ego-depletion) ismert jelenséget. Ez a mentális kimerültség abból ered, ha túl sokat kell önkontrollt, önmegtartóztatást gyakorolnunk. Néhány példa, hogy mit is értünk önuralmon:

•    megtartóztatjuk magunkat a sütemények megevésétől, pedig éhesek vagyunk;

•    kitartóan nem gondolunk egy konkrét dologra;

•    szemünket valamire fókuszálva tartjuk, miközben a látómező perifériáján zavaró dolgok tűnnek fel;

•    egy vicces videó megnézése közben szándékosan visszatartjuk az érzelmi reakciókat.

Baumeister arra jutott, hogy ezek a tevékenységek rontják a kísérleti alanyok teljesítményét a későbbiekben elvégzett önuralmat mérő feladatokban. Úgy tűnik, hogy az önuralmunk egy véges erőforrás, és ebből a készletből használunk fel újabb és újabb adagokat napi tevékenységeink során.

Az energetizáló autonómia

Ha igazán önmagunk lehetünk egy tevékenység során, és szabadon dönthetünk cselekedeteinkről, az energiával tölt fel minket – legalábbis nagy vonalakban így hangzik a népszerű és igaznak bizonyult közvélekedés.
Richard M. Ryan és Edward L. Deci kimutatták kísérleteikben, hogy a motiváltságnak különböző, elhatárolható szintjei léteznek. Erre alapozva azt is megvizsgálták, hogy a motivációs bázisunk miként befolyásolja önuralmunkat.

Modelljükben a motiváció alábbi szintjeit határozták meg:

•    A cselekvés teljes elutasítása (kontrollált motiváció)

•    Cselekvés bűntudatból vagy félelemből (introjektált motiváció)

•    Cselekvés a felismert hasznosság reményében (azonosított motiváció)

•    Cselekvés meggyőződésből, a tett fontosságába vetett hitből, de öröm nélkül (becsületbeli motiváció)

•    Cselekvés öncélúan, amikor a tevékenység végzése önmagában örömet okoz (belső motiváció)

Természetesen az utolsó kategóriába sorolható tetteink során érezzük magunkat a leginkább motiváltnak, itt a legerősebb a cselekvésre irányuló akaratunk. Más kutatásokból az derült ki, hogy épp ez, a szabadság-érzés őrzi meg életkedvünket, lelkesedésünket. Minél kevésbé belső, természetes a motivációnk tetteink során, annál inkább jelentkezik az én-leeresztés.

Muraven és társai is a jelenség nyomába eredtek kísérletük során. Ennek során először egy egyszerű fizikai gyakorlattal megmérték a résztvevők koncentrációkészségét nyugalmi állapotban. Majd megismételték a mérést úgy, hogy előzetesen egy nagy tál süteménnyel kellett sokáig farkasszemet nézniük az alanyoknak, úgy, hogy nem ehettek belőlük.

A két mérés között a kutatók megkérdezték a résztvevőket, hogy voltaképp miért nem ettek a süteményekből. Érdekes módon azt találták, hogy akik meg tudták indokolni maguknak valamilyen belső magyarázattal az önmegtartóztatást, azok jobban teljesítettek a következő koncentráció-mérés során, mint azok, akik csak a külső kényszert hozták fel indokul – azaz a kísérletvezetők tiltását. Tehát az én-leeresztés mechanizmusa kevésbé jelentkezett azoknál, akik meg tudták indokolni önmaguk számára tettük hasznát, értelmét.

Az autonómia megerősítése

Ryan és Deci elmélete szerint szabadság-érzetünket három fontos forrásból táplálhatjuk. Ezek a döntési szabadság, a felkészültség és az érzelmi bevonódás. Hogy erősen motiváltak lehessünk, muszáj azt éreznünk, hogy van választási lehetőségünk, jó okunk van a cselekvésre, és mások érzelmi támogatását is élvezzük eközben.

Ha például házastársunk megkér, hogy hazafelé vegyünk valamit a boltban, jó, ha eldönthetjük, hogy melyik boltban állunk meg vásárolni. Az is hasznos, ha tudjuk, mire kell az adott portéka, így el tudjuk dönteni, hogy melyiket válasszuk, mennyi pénzt költsünk rá. Végül, de nem utolsósorban az is növeli a motivációt, ha tudhatjuk, társunk megérti a mérlegelés után hozott döntésünket, hiszen ez érzelmi biztonságot nyújt – nem kapunk letolást, még ha nem is a legjobban döntünk.

Akkor vagyunk kompetensek, ha rendelkezünk egy feladat teljesítéséhez szükséges készségekkel, képesek vagyunk jól teljesíteni. Fontos ugyanakkor, hogy e kompetenciának tudatára is ébredjünk. Ez pedig mérhetőséget, visszacsatolást igényel. Honnan tudjuk, hogy sikeresek vagyunk? Tisztáznunk kell a sikeresség feltételeit, és mérnünk kell saját haladásunkat.

Végül, az érzelmi bevonódás azt jelenti, hogy kapcsolódást érezhetünk másokhoz a feladat során. Ha tetteink vagy épp tétlenségünk mások számára fontos, az értelmet, jelentőséget kölcsönöz cselekedeteinknek. Ezen kívül az sem mellékes, hogy érezzük-e mások elfogadását, azt, hogy rendben van, ha önmagunk vagyunk tetteinkben.

Gagne, Ryan és Bargmann profi tornász lányokat vizsgált heteken keresztül. Napi rendszerességgel kérdezték őket lelkesedésükről, a gyakorlás előtt és után. Ezen kívül a fenti három alapvető lelki szükségletük kielégülését is vizsgálták az egyes napokon. A tornászok több energiáról számoltak be azon napok végén, amikor hozzájutottak e három erőforráshoz: átélhették az autonómiát, a kompetenciát és az érzelmi bevonódást. Ezt az érzésüket nem csökkentette a több órás fizikai megerőltetés.

A vitalitás belső forrása

A tudatosság, éberség (mindfulness) is erősíti az autonóm motiváltságot. Dióhéjban, ez a fajta tudatosság a jelen pillanat történései, tapasztalatai iránti nyitottságot, odafigyelést jelenti – Brown és Ryan meghatározása szerint. A mindennapok része, és nem a hegytetőn meditáló szerzetesek kiváltsága.

Az autonóm motiváció forrása lehet az is, ha tettünk illeszkedik értékrendünkhöz – még ha nem is feltétlenül tudatosan vallott értékeinkhez. Lehet, hogy jóleső érzéssel tölt el minket, ha azt látjuk, valaki jót cselekszik, még akkor is, ha az adott tettre korábban nem gondoltunk úgy, mint kifejezetten értékes dologra.

Az odafigyelés vagy éberség révén ugyanakkor jobban megismerhetjük saját értékrendünket, választásainkat, és így könnyebben cselekedhetünk ezekkel harmóniában. Túl ezen, a befelé figyelés egyfajta lelassulással jár, amely révén felismerjük, mik azok, amiket csak megszokásból csinálunk a mindennapokban, szemben a valódi választáson alapuló cselekedeteinkkel. Ez az éber odafigyelés időt ad, hogy felülvizsgáljuk e rutin-cselekvéseket, és ha kell, értékítéletünkkel jobban összeegyeztethető módon járjunk el.

Az 1990-es évek óta megduplázódott azok száma, akik munkájukkal összefüggésben krónikus stressztől szenvednek. Azon túl, hogy a lassan népbetegségnek számító probléma komoly egészségügyi vonzattal is jár, komolyan rontja a vezetők döntéshozó, munkavégző képességét – ez pedig a coach számára is kihívást jelent.

A Penna nemzetközi coach-iroda írásából kiderül, hogy saját szakértőik is meg tudják erősíteni a szomorú trend létezését. Egyre több, vezető beosztású üzletember küzd az irreális elvárások okozta stresszel. Azonban arra is érdemes felfigyelni, hogy sokszor épp ugyanezen vezetők okoznak szükségtelen megterhelést munkatársaiknak! Nem csak morális, de a nemzetközi egyezmények értelmében jogi kötelezettség is a stressz szintjének ellenőrzés alatt tartása a munkahelyen. No de hogyan érhetjük ezt el?

Az első lépés természetesen, hogy maguk a vezetők is megbarátkozzanak a gondolattal, hogy ők sem teljesen ellenállóak a stressz hatásaival szemben. Senkinek sincs végtelen türelme, állóképessége, koncentrációja, hogy bármilyen lehetetlennek tűnő feladatot végrehajthasson Ezért az első és legfontosabb, hogy a vezetők vigyázzanak saját kiegyensúlyozottságukra, alkalmazkodó és ellenálló-képességükre, szakszóval rezilienciájukra.

Ha a reziliencia, a coachingban gyakran előforduló szakkifejezés jelentését keressük, legtöbbünknek az állóképesség jut eszébe, az hogy valaki képes hosszú-hosszú túlórákat is végezni, hogy feladatát ellássa. Ennél azonban jóval szélesebb jelentéskörrel bír e fogalom.

Mi a helyzet például egy olyan menedzserrel, aki – bár keményen dolgozott – végül mégsem kapta meg az áhított előléptetést? Vagy azzal, akinek egyébként makulátlan teljesítményét időnként érthetetlen megbicsaklások tarkítják? Tudjuk, hogy sok vállalati kultúrában egy karrier-út létezik: „felfelé vagy ki az ajtón”. Ilyen helyzetekben a reziliencia az újrakezdést, a visszafordulás képességét jelenti.  Leginkább tehát alkalmazkodóképességet, és nem merev, statikus ellenállást értünk e fogalmon.

A reziliencia kérdése ugyanígy előkerülhet egy kiélezett helyzetben is – hogy messzebb ne menjünk, büntetőrúgáskor egy focimeccsen. Ilyenkor abban a képességben válik megragadhatóvá, hogy kulcsfontosságú pillanatokban is képesek vagyunk a megfelelő döntést hozni, és képességeink legjavával teljesíteni. Ilyenkor a pillanatnyi összpontosító készség és az önbizalom válik meghatározóvá – ezek révén tud a sportoló reziliens módon megbirkózni a helyzettel.

A reziliencia fejlesztése olyannyira fontos feladat, hogy sok coach egyenesen ezt az egy kérdést állítja munkájának homlokterébe. Munkájuk során előbb felmérik, hogy egy adott munkaszervezetben mely hatások veszélyeztetik a vezetői teljesítményt, tehát mit is jelent a reziliencia az adott kontextusban. Ez sokkal rugalmasabb, hosszabb távon is célravezető megoldás, mint általános gyakorlatokkal növelni a menedzserek stressz-tűrő képességét – bár nyilvánvaló módon ez utóbbi is része a munkának. A legfontosabb mozzanatok a vezetői reziliencia kiépítésében, megerősítésében:

•    Odafigyelés – az önuralom és önfegyelem hasznos, fontos erények, mégis célravezetőbb, ha hallgatunk érzéseinkre, és megfigyeljük, ahelyett, hogy elnyomnánk őket.

•    Érzelmi intelligencia – a vezetőnek fel kell mérnie, hogy ő maga milyen hatással van beosztottjaira és munkatársaira, hogyan tudja ő maga befolyásolni a többiek (közvetve az egész szervezet) stressz-szintjét.

•    Jól-lét – nem szabad szem elől veszteni a saját és a munkatársak természetes igényeit, kiegyensúlyozott munkavégzésük alapvető feltételeit. Csak így várható el minden csapattagtól az optimális teljesítmény.

A stressz fokozódása olyan külső adottság, ami felértékeli azokat a vezetőket, akik képesek rugalmasan megbirkózni vele, mert az általuk vezetett szervezetek látványosan jobban teljesítenek, mint azok, ahol elhanyagolják ezt a kérdést. Az így megerősített reziliencia napjaink egyik legfontosabb versenyelőnyévé vált.
 
 

Coachként általában egy-egy vezetői pozíciót betöltő személy kihívásaival, problémáival szembesülünk, miközben a legtöbbször világosan kirajzolódnak a környezet, a munkahelyi kultúra torzulásai is. Mindez ismert, de hogyan léphetünk fel a negatív anomáliák ellen? A BusinessWeek kisvállalati coaching blogja kiváló bejegyzést szentelt a témának.

Károsan érinti a dolgozók hatékonyságát és termelékenységét, ha munkájukat, kiemelkedő teljesítményüket nem ismerik el, vagy ha rendezetlen felelősségi viszonyok közepette elvonják tőlük döntési jogköreiket – vagy épp magasabb szintről delegálnak rájuk olyan választási kényszert, amely valójában nem rájuk tartozik. Ugyanígy, ha a munkahelyi versengés csatornái rosszul vannak kialakítva, az szintén a termelékenység ellen hat. A csapatmunka és a belső kommunikáció elcsépelt frázisoknak tűnnek – azonban mégis számtalan munkahelyen mintha még nem is hallottak volna róluk.

Elsősorban a vezetők felelőssége, hogy akár konfliktusokat is felvállalva, tegyenek a munkavégzést megkönnyítő pozitív munkahelyi légkörért. Hogyan? Íme, néhány javaslat, amelyeket kisebb cégeknél ugyanúgy érdemes szem előtt tartani, mint a legnagyobb multinál.

•    Legyen rendszeres nyitott kommunikáció, egyeztetés, amelyben minden menedzser részt vesz, és az egyes feladatokon közösen dolgozó stábok is rendszeresen üljenek össze. A munkatársakat együttműködésre, közös tervezésre, a tervek közös elfogadására kell ösztönözni – ez a csapatmunka lényege.

•    Minden alkalmazott tudja, lássa, hogy saját pozíciója miként illeszkedik a „nagy egészbe”, mi a saját feladatának jelentősége. Ez alapján mindenki kapjon személyre szabott visszajelzést, értékelést, hogy tudja, milyen színvonalon végzi munkáját a követelményekhez képest.

•    Kihívásokkal, ösztönzőkkel kell a munkatársakat az újra, jobbra sarkallni. Azok a főnökök fognak előrébb jutni, akik tudják motiválni csapatuk tagjait – például azzal, hogy személyes fejlődési lehetőséget kínálnak nekik.

•    Mindig törekedjünk a rugalmasságra a munkacsoportban. A beosztottak is emberek, ne gátoljuk a szabadság kiadását, legyünk megértőek, ha a magánélet és a munka összeegyeztetéséről van szó. Mindenki jobban teljesít, ha szereti a munkáját, munkahelyét.

•    Ne tűrjük, ne hagyjuk szó nélkül a negatív jelenségeket. A helytelen viselkedést, munkahelyi problémákat jobb mielőbb szóvá tenni, majd leküzdeni. Ha hagyunk rossz szokásokat, beidegződéseket meghonosodni, azok épp úgy el tudnak terjedni egy szervezeten belül, mint a jó gyakorlatok.

 

Az ember társra vágyik, törekszik a teljességre. Kapcsolatok tekervényes útvesztői során keresi-kutatja azt a személyt, aki minden értelemben és síkon (lelki – szellemi – fizikai) megfelelő útitársa lehet a legnagyobb kalandban.

A XXI. században nem meglepő módon a legtöbben egyenlőségen alapuló párkapcsolatra vágynak, amelyben kiteljesedhet az életük. A nőknek az egyenlőségért nagyon sokat kellett tenni, harcolni a történelem folyamán, hogy megszerezzék az őket alapvetően megillető jogokat, s élhessenek a választás és a döntés szabadságával. Szívüknek és akaratuknak megfelelően szabadon alakíthassák kapcsolataikat az élet minden területén. Eredményeik önmagukért beszélnek, mert párkapcsolataikban minden hagyományosnak mondható női szerepben (Anya, feleség, szerető, házi tündér stb.) való őszinte helyt állásra törekednek, miközben a munkaerő-piacon értékesítik tudásuk legjavát, s ezzel is kiveszik részüket a családi kosár megtöltéséből.

Miután a nők kiléptek a patriarchális szemléletű rendszerek árnyékából, s az otthoni végeláthatatlan „ezt még meg kell csinálnom” teendők listáján kívüli, még meg nem hódított munka világára vetődött a tekintetük, új élet perspektívája került megvilágításba számukra. Plusz munkavállalásukkal a „családfenntartásban” (Az idézőjel azért, mert a családfenntartás legnehezebb „munkáit” végezték otthon, különösebb díjazás nélkül.) betöltött szerepük jelentősen megnőtt, s a hagyományosnak mondható családon belüli női-férfi szerepek megváltoztak.

Ennek pozitív hozadéka, hogy a férfi felismerheti magában a mesterszakácsot, felismerve, hogy a villa nemcsak az ördögtől való; ha nem is Poszeidon-féle technikával, de egy mosógéppel úrrá lehet a családi szennyes tengerén; - összegezve: besegíthet a háztartásban. Nagyobb részt vállal a gyermeknevelésben és hagyja, hogy a nő munkájával értéket teremtsen. Így a férfira nem egyedül hárul a családfenntartás feladata, amelyben oly sokáig jeleskedett a biztos családi háttér tudatában.

Mindez nagyon harmonikus, de vannak olyan pillanatok az életben, amikor felborítjuk a férfi és nő közötti párkapcsolati egyensúlyt. Nem akarjuk bántani a másikat, de sokszor megtesszük. Emberek vagyunk, hibázunk, ha nem hibáznánk, talán nem is embernek neveznének minket, esendőségünk mondhatnánk gyári hiba. Van, hogy szavak nélkül tesszük, bezárkózunk a világunkba, de a lényeg elzárkózunk a másik elől.

Nem kommunikálunk, szavaink helyett csak a szorongó csöndet engedjük megjelenni, hogy néma kiáltásával megtöltse az étert. Felhúzzuk saját hangszigetelt falunkat, ahova a másik már nem ér el, s a falakból felépül a középkori vár, ahol megjelenik a földesúr, aki mindent uralni akar, egyéni birtokjoga alapján. Patricia Evans írja „Szavakkal verve…” c. könyvében, hogy „az uralkodáshoz való „jog” vélelme az egyik legrombolóbb vélekedés a párkapcsolatokra vonatkozó minden vélekedés között. Mind a szóbeli, mind a fizikai bántalmazás kétségtelenül e vélekedéssel függ össze.”

Természetesen nem egy kosztümös film forgatókönyvének olvasásába csöppent a kedves olvasó, de ez a birtoklási vágy, a földhöz, a röghöz kötöttség olyan anakronisztikus számomra, hogy a középkor földesurának „szellemét” idézi meg. A röghöz kötöttség a párkapcsolat talaján megkövesedett női-férfi szerepekben is tetten érhető. Másról is felismerhető a „birtokán” (család) pöffeszkedő földesúr, aki a párkapcsolatában nem a weberi uralmat igyekszik gyakorolni, hanem hatalomra tör despotaként. Féltve igyekszik megóvni vezetői tekintélyét, s hatalma alatt tartani a párját, vagy a családtagokat. Pozíciójából eredően leginkább egyirányú kommunikációra képes (bár vannak pillanatai, amikor engedékeny, hogy célt érjen bizonyos helyzetekben), fentről lefelé, az élet minden területét ellenőrzése alatt akarja tudni.

A földesúr olykor tudatosan, olykor tudattalanul megtesz mindent pozíciójának stabilizálásáért. Ha kell, becsmérel, rombolja a másik önbecsülését, manipulál, bagatellizál („Túl érzékeny vagy”; „Már megint hisztizel.”), vádaskodik, ítélkezik, ellenkezik, hibáztat, fenyeget, aláás, érzelmileg zsarol, fenyeget, bosszút helyez kilátásba. Rengeteg személyiség romboló módszer van az eszköztárában. Mindezzel mit ér el?

Teljesen „leértékeli” a párját, állandóan összezavarja, folyamatosan szorongásos állapotban tartja, amelyben önértékelési problémák és kétségek ejtik rabul a másik felet.  Ebben a káosszal teli és készenléti, feszült állapotban egyszerű a hatalom gyakorlása a despotának. Ez a félelemmel teli időszak, a szorongás, az állandó készenlétből adódik, hogy a nő nem tudhatja mikor, melyik pillanatban bújik elő a férfiból a földesúr.

Hogyan készítsük fel a nőt a földesúrral való találkozásra a coaching segítségével?

• Timothy Gallwey „The Inner Game of Tennis” c. könyvében megemlíti, hogy a saját fejünkben lévő ellenség sokkal félelmetesebb, mint a teniszháló túloldalán. A félelem a fejünkben mindig a jövőre irányuló elképzelésünkben ölt testet, ezt a fantáziánk még ijesztőbben árnyalhatja, vagy színezheti ki. Meg kell vizsgálni a jelenben, mennyire valóságos ez a félelem. Tényleg olyan ijesztő ez a kép, vagy egy huszárvágással átkeretezhető és más gondolati pályára állítható? 
• Önismeret fejlesztéssel – fedezze fel a saját földjében rejlő természeti kincseket! Ha stabil énképpel, pozitív önértékeléssel vértezzük fel a coaching során, akkor a földesúr személyiséget aláásó próbálkozásai nem jutnak át a vár fokán.
• Ha már meglelte a magában rejlő ékkövet, akkor hozzásegítjük az érdekeinek érvényesítéséhez, amelyhez a jogot az önbizalom birtoklása adja. Asszertív magatartásával megtalálja a megkövesedett földesúri elvek lebontásához szükséges lépéseket, s megteremthesse egy egyenlőségen alapuló párkapcsolat lehetőségét.

 Veres Richárd proaktív life és business coach írása

Mikor szükséges? Mire jó valójában? Mire használható? Kinek ajánlható? Ki vegye igénybe és mikor? Lehet, hogy munkatársa alulmotivált, vagy egyéni készségfejlesztésre van szükség? Ezekhez a kérdésekhez ad segítséget cikkünk írója, aki mindkét szemlélet birtokosa.

A tréning kifejezés mára már sok mindenre használatos, leginkább mindenféle vállalati képzések gyűjtőfogalmává vált. De nem minden képzés tréning és van, hogy pusztán képzés marad. Ilyenkor legtöbbször ismeretátadásról van szó.

„Csak tiszta forrásból” (Bartók Béla)

Ha visszanyúlunk az eredeti fogalomhoz, akkor tudnunk kell, hogy az USA-ból indult útjára az a T-csoportos technika, melyet a csoportterápiában jártas pszichiáterek és pszichológusok alkalmaztak a Vietnámból hazatérő lelkileg megviselt katonák számára. Később ez tevődött át a normál életbe, az un. „naiv-csoportokba”, majd a vállalati környezetbe, ahol képzett tréner által vezetett készségfejlesztő programok sora valósulhat meg.

A kis csoportlétszám (8-15 fő) miatt beindulnak a csoportdinamikai folyamatok, melyet nagyon jó hatékonysággal fel tud használni a tréner, és valódi készségfejlesztést tud elindítani az egyénben vagy képes team-mé kovácsolni pár nap alatt egy vállalati csoportot.

A mindannyiunk által jól ismert bogár és rovar esete ide éppen nem mondható el, mert nem minden tréner coach és nem minden coach egyben tréner is. Ugyanakkor elmondható, hogy vannak trénerek, akik coachok is, így ők mindkét szemüveggel fel vannak vértezve.

A tréner tehát nem más, mint a csoportdinamikai folyamatok felelőse és irányítója egy-egy képzési program ideje alatt, akár több napon keresztül. A tréningfajták számtalan variációja alkalmas különféle vállalati policy vagy a szervezeti kultúrában történő kommunikáció javítására, vagy a munkatársak motiválására stb. A tréning alkalmas az egyénben a felismerések megszületésére, készségfejlesztésre, a coaching folyamat pedig alkalmas az életbe/munkába való átültetésre az elindított készségek elmélyítésére és alkalmazására.

 A coach tehát olyan szakember, aki az élet különböző területein történő elakadásokat képes feloldani és különféle coaching eszközökkel és technikákkal segíti az egyént abban, hogy számára „elég jó” döntést hozzon, és azt maga képes legyen megoldani.

Az élet számos területén sokszor csak a coaching folyamat hozhat eredményt. Ilyen, ha az egyénnek magánéleti problémája vagy életvezetési gondjai vannak például a párjával vagy serdülő/kamasz gyermekével stb.

A coaching, mint egyfajta képzési eszköz pontosan ugyan ilyen jól alkalmazható vállalati környezetben is, ha a munkatárs valamilyen irányú fejlesztése a cél. Ha egy vállalati csoportot szeretnénk fejleszteni, úgy team coaching jöhet számításba (8-12 fő), ha pedig az egyén fejlesztése a cél a csoporton belül, úgy csoport coachingra van szükség (6-8 fő).

Lehet, hogy munkatársa alulmotivált, vagy egyéni készségfejlesztésre van szükség? A vezető jó döntése ilyenkor sokat ér, miközben lehetséges, hogy magának a vezetőnek is coachra lenne szüksége. A mai modern menedzsmentben a coaching orientált vezető lehet optimális vagy kívánatos egy szervezet számára. Ezt azonban tanulni kell! A jó hír minden vállalat vezető számára, hogy a coaching tanulható, bár be kell lássuk olykor a coaching orientált vezető számára is kell egy coach, és ez akkor működik jól, ha külső személy segíti őt coach-á válásában.

A tréningen elindult képzési folyamatot, felismerést vagy készségfejlesztést tehát jól egészíti ki a tréning utáni coaching folyamat egy vállalt életében. Ehhez kell megtalálni a képzésekben jártas megfelelő külső szakembert (képzési tanácsadót), aki pontosan a megfelelő módszert ajánlja a vezető számára.

Használjuk bátran ezeket az új módszereket, mindegyiket a megfelelő helyen és időben a megfelelő szakember támogatásával!

Dr. Császárné Joó Gyöngyi tréner, business és life coach írása

Korábbi sorozatunkban a sakkbábuk mentén vizsgáltunk olyan fogalmakat, illetve kvalitásokat melyek eredményesebbé tehetnek minket életünk legkülönbözőbb helyzeteiben. Feladatmegoldásaink során a királytól a gyalogig választhatjuk ki a szükséges megközelítést, technikát, vagy egy kívánt területen tudatosan fejlesztve magunkat „hordhatjuk a megfelelő bábut a zsebünkben”. 

A bástya figurája a rezilienciát, vagyis a sikeres alkalmazkodás (rugalmas ellenállás) képességét jelképezi. Ez a személy azon tulajdonsága, melynek segítségével rezisztens tud maradni a negatív hatásokkal szemben, ugyanakkor képes aktívan alkalmazkodni az életében fellépő krízisek esetén drasztikusan megváltozó körülményekhez. Mindenki irigyli azokat, akik minden gödörből ki tudnak mászni, és bár a reziliencia sok embernél adottság, de tudatosan is fejleszthető. Az alábbi felsorolás ehhez nyújt segítséget:

A reziliens személy:

-         nem fél változni

Az alkalmazkodóképesség kulcsa a rezilienciának. Képesnek kell lennünk véleményeink, gondolkodásunk, szokásaink megváltoztatására, hogy személyiségünk ne váljon „merevvé” és roppanjon meg a nagyobb nyomás alatt.

-         bízik magában

Közhelyes ugyan, de ahhoz, hogy kimásszunk a gödörből, először el kell hinnünk, hogy ki tudunk mászni. Alakítsunk ki egy pozitív belső párbeszédet magunkkal, mely során emlékeztetjük énünket erősségeinkre és eddigi sikereinkre!

-         látja a válságban a lehetőséget

A jelen gazdasági helyzetben egészen könnyen érthető üzenet, de életünk bármely más krízisét is hasonlóan lehet szükséges látnunk. Ezek a mélypontok képesek aktiválni eddig kihasználatlan erőforrásainkat és lehetővé teszik saját magunk mélyebb megismerését.

-         tudja, hogy a pozitív változáshoz is alkalmazkodni kell

Legyen szó lottónyereményről, vagy előléptetésről, a nagyobb horderejű pozitív hatások is megváltoztatják életkörülményeinket, így alkalmazkodást igényelnek. Ennek hiányában személyes fejlődésünk gátjává is válhat egy kívánatos állapot beteljesülése.

-         az alapoknál kezdi

Bármilyen nagyobb ívű problémamegoldásnál szükségünk van elemi erőforrásainkra. A megfelelő alvás, táplálkozás és rendszeres testmozgás teremti meg a fizikai alapját ellenálló képességünknek.

-         nem akar mindenben győzni

Miért félünk beismerni, hogy veszítettünk, sikertelenek voltunk vagy bajban vagyunk? Ha nem kezeljük tabuként a vereséget, hanem elfogadjuk, már megtettük az első lépést az újraépülés felé: ha tudjuk, hogy a padlón vagyunk, akkor azt is, hogy a lehetőségeink mind felfele mutatnak.

-         ismeri a siker útját

Márpedig az sikertelenséggel van kikövezve. Rengeteg történetet lelhetünk föl kimagaslóan sikeres emberekről, akik pályájuk elején minduntalan elutasításba ütköztek. Ha tényleg hiszünk abban, amit csinálunk, nem szegheti kedvünk egy-két buktató. Ezekből folyamatosan tanulva és a próbálkozásaink számát növelve, könnyen belátható, hogy sikerességünk valószínűsége többszörösére nőhet.

-         keresi az értelmet

Amennyiben képesek vagyunk a minket érő negatív hatásokat és kríziseket értelmezni és jelentőséget tulajdonítani nekik, akkor már nem a balsors hepe-hupáiként, hanem fejlődésünket szolgáló akadályokként tekintünk rájuk.

-         mer segítséget kérni

A családtagjaink, barátaink, mind rengeteg erőt tudnak adni, ha szükségünk van rá. A mi feladatunk, hogy merjünk élni ezzel a lehetőséggel és ne gondoljuk ezt gyengeségnek.

-         nem problémát, kihívást lát

Nehézségeink interpretációja meghatározza a válaszreakciónkat is. A bajra vagy  nagy problémára félelemmel, önsajnálattal, bűnbak kereséssel, mártíromsággal vagy passzivitással reagálunk. A kihívás viszont cselekvést kíván, és ez a „gödörből kimászás” leghatékonyabb módja.

-         felelősséget vállal, bűntudatot nem

Ha semmi felelősséget nem vállalunk aktuális élethelyzetünkért, hogyan tudnánk annak megváltoztatásáért? Életünk − problémáink és gyengeségeink csakúgy, mint erényeink és erősségeink – mi vagyunk, és ennek tudatában kell alakítanunk azt. Ehhez pedig  szükséges, hogy elsősorban jelenünkkel és jövőnkkel foglalkozzunk, és ne kössön minket a hibánk miatt érzett bűntudat a múltba.

-         sosem veszti el a humorérzékét

A legdrámaibb helyzet is könnyen feloldódik egy nevetésben vagy őszinte mosolyban. Merjünk viccelni saját nehézségünkkel, hiszen miért is kéne mindezt olyan komolyan venni?

Miért akarunk mindig minden helyzetben minősíteni? Miért jó ez nekünk? Minősítünk, ítélkezünk, vagy csak véleményt formálunk? Hol húzódik a határ? Mi történne, ha nem tennénk? Mikor jó, ha nem tesszük? Miben segíthet a coaching folyamata?

Az emberi elme alaptermészete a minősítés?

Az emberi elme alapjáraton minősít, kategorizál, az analitikus gondolkodással teszi könnyebbé a mindennapjainkat. Életünk során rengeteg helyzettel találkozunk, amelyben gondolatainknak, érzéseinknek megfelelően reagálunk, cselekszünk, kommunikálunk, tehát jelen vagyunk. Megéljük, megismerjük ezeket a helyzeteket, ebből létrehozunk egy információs rendszert, egy adatbázist, amelyből dolgozhat az elme. Minden tapasztalatot minősít, „felcímkézve” bejegyzésre kerül a nyilvántartásába, hogy pontosan milyen helyzetben használható az az „információhalmaz” vagy minta, amely segíthet a megoldásban.

Megmentővé, minden helyzetet, problémát megoldó hőssé lép elő. Életvezetésünkben az állandóan jelenlevő feladatok, cselekvések megvalósítása során hálásak lehetünk ezért, mert nem okoz különösebb fennakadást, zavart rendszerünkben, ezeknek a feladatoknak a rutinszerű ellátása. Ezek az élethelyzetek nem vesznek el több időt az életünkből, mint amennyit szükséges.

Gondoljunk bele, milyen lenne az életünk, ha minden egyes élethelyzetet az újdonság erejével élnénk meg, mennyi időt venne igénybe, hogy megtalálhassuk a szituációnak leginkább megfelelő cselekvési, vagy gondolati mintát. Ebben az értelmezésben nagyon jó, hogy minősítünk, mert az analitikus elme ezzel az automatikus gondolkodással „élhetővé” teszi az életet, szabad folyást tesz lehetővé és nem akasztja meg minden egyes pillanatban.   

Amikor a megmentőből akadályozó lesz…

Mivel a minősítés megkönnyíti életünket, ezért rendszeresen élünk is ezzel az „eljárással”. Mondhatnánk, minősítési kényszerünk van. Találkozunk egy új helyezettel, amelyre nézve még nem rendelkezünk tapasztalattal, elfog minket a pánik, talán kétségbe nem esünk, de szorongunk. Az elme megmentőként, effektek nélkül, csendben surranva érkezik segítségünkre, megpróbálja a tárhely megfelelő rekeszéből előhúzni a joker lapot (cselekvési, vagy gondolati mintát), amellyel az adott helyzetben automatikusan visszaállítja a komfortérzetünket.

Jó, hogy ilyen fitten és jól kondicionáltan működik a rendszerünk (ez elvárható egy hőstől), csak egy baj van vele, hogy előre minősítjük a helyzetet. Esélyt sem adunk arra, hogy az adott pillanatnyi helyzetet megismerjük. Kizárjuk magunkat a saját, jelenlévő gondolatainkból, teret engedve az automatizmusoknak. Az új gondolataink, az alternatív lehetőségeink kialakulását akadályozzuk meg ezzel a folyamattal.  

Annyira gyakorlottak vagyunk, hogy nemcsak a helyzeteket szeretjük minősíteni, hanem egymást is, sőt ítélkezni még jobban szeretünk…

Valljuk be egymásnak, szeretünk másokkal foglalkozni. Ha másokkal foglalkozunk, nem kell magunkkal, s ez általában a legtöbb embernek tetszik. Mindig van olyan ember, aki az érdeklődésünkbe kerül, s ez sokszor jobb, mint önmagunkkal találkozni. Örömmel vesszük a fáradságot, hogy mások ügyes-bajos dolgaival foglalkozzunk és minősítjük megoldásaikat.

Továbbhaladva nagyon könnyen kimondjuk az ítéletet is, hogy ezt, vagy azt, „jól elszúrta”, „rossz anya/apa”. Szeretjük, ha az ülés végén koppanó bírói kalapács más ügyében ítél. Ezzel lezártnak tekintjük a helyzetet, ítész módjára bevezettük a határozatok tárába az ítéletet. Szeretünk a saját házunk táján söprögetni, miközben fél szemünk kémleli, hogy a másik éppen mit tesz-vesz. Gondolatban pedig már mondjuk is a magunkét, addig se vagyunk magunkkal.

Konfrontálódás, vita során „védelmi” célokat szolgál az, hogy minősítünk.

Miközben másokkal „hadakozunk”, mindig bennünk van a félelem, hogy nem mi irányítunk és elveszítjük az „ütközetet”. Amint „leminősítjük” a vitapartnerünket, ráhúzunk valami, gyakran nyomdafestéket nem tűrő, cifrán cizellált kategóriát, oldódik szorongásunk. Megpróbáljuk megvédeni magunkat azzal, hogy a másik személyt „miniatürizáljuk”, s míg mi óriássá növeljük magunkat, a partner törpévé zsugorodik.

A szorongás elmúlik a másik leminősítésével, s úgy érezzük, ezzel a helyzetet is uraljuk. Elégedettek lehetünk, a védelmi funkció megint jól működött, csak éppen nem figyeltünk a másikra, a helyzetre. Ebben az állapotban csak azt hallottuk meg, amit meg akartunk hallani, ami beilleszthető volt a klisénkbe. Süketek maradtunk a másik felvetéseire, s így a mondanivalója nem ért fel hozzánk.

Figyeljünk, hogy ne kapcsolódjon be automatikusan

Vannak olyan pillanatok az életünkben, amikor helye van a minősítésnek. Meg kell viszont látnunk azokat a helyzeteket is, ahol nem engedhetjük meg magunknak az ítélkezést. Azért nem engedhetjük meg, mert ezzel elzárjuk magunk elől a lehetőséget. A felfedezés, megismerés lehetőségét. Ne „kondicionáljuk” túl a helyzetet már az elején, hagyjuk kibontakozni, ismerjük meg, engedjük, hogy elménk játékos kreativitása felfedezze magának a „kincsesbányát”!

Egy-egy vitás beszélgetés során természetesen szorongunk, mégis hagynunk kell, hogy helyzetünk tudatos megmentőivé, megoldóivá váljunk, s ne az elménk tudattalan, csapongó játékszerei legyünk.

A tiszta véleményformálás, az erőszakmentes kommunikáció és az érzelmi intelligencia szerepe az életünkben

Ahhoz, hogy meghalljuk a másikat, figyelnünk kell rá. A coaching ebben is tud segíteni, több terület fejlesztésével:

• Az érzelmi intelligencia fejlődésével, az érzelmeink tudatosabb kezelésével, empatikusabbá válunk, nyitottabbak leszünk a másik fél érzéseire, gondolataira.
• „Az erőszakmentes kommunikáció (megfigyelés – érzések – szükségletek – kérések) pedig rászoktat minket, hogy tisztán és őszintén fejezzük ki magunkat, miközben tisztelettel és együttérzéssel figyelünk a másikra.”

Az érzelmi intelligencia fejlesztésével, az erőszakmentes kommunikáció alapelveinek a magunkévá tételével pedig minősítés nélkül, tisztán fogalmazhatjuk meg véleményünket, miközben meglátjuk a helyzet másik résztvevőjében az embert.

Summa summarum, minősítve színes az élet, de nélküle lehet sokkal szebb is…

 Veres Richárd proaktív life és business coach írása

A blog élete során már számtalan különböző irányból próbáltuk bemutatni a coaching határtalanul színes világát és igyekszünk minden tekintetben eligazítani az érdeklődő olvasóinkat ezen a területen. Könyvbemutatásra még ez idáig nem került sor, de fontosnak tartjuk, hogy az alapvető, illetve friss szakirodalomról is átfogó képet adjunk és folyamatosan tudósítsunk mind a külföldi, mind pedig a hazai piacon megjelent releváns szakirodalomról.

Éppen ezért egy méltán népszerű német nyelvű könyvet, illetve immáron sorozatot szeretnénk röviden bemutatni. Christopher Rauen a managerSeminare Verlags-nál jelentette meg a Coaching-Tools I. (2004), a Coaching-Tools II. (2007) könyveit, és idén október 31-én jelenik meg a sorozat harmadik része a Coaching-Tools III. Az első két kötet már több mint 8 kiadást megélt, így érzékelhető, hogy a könyv milyen fontos szerepet tölt be a - coaching szempontjából is fejlett - német, és ezáltal általában a coaching szakirodalom területén. A szerkesztő, Christopher Rauen, olyan első vonalbeli német coachok írásait közli, akik rendelkeznek kellő mennyiségű gyakorlattal egy-egy coaching technika alkalmazása kapcsán.

Már csak azért is érdemes fellapozni a könyvet, hogy lássuk, kik számítanak ma sikeres coachnak Németországban, és hogy ők milyen eszközöket és technikákat alkalmaznak praxisuk során. Mindegyik könyv tematikus fejezetekre bomlik, úgy mint első találkozás, analízis, változás stb., és a fejezetek alatt kimerítő ismertetőket talál az olvasó olyan technikákról, amelyek az adott témában alkalmazhatók lehetnek. Szokták mondani, hogy egy coach praxisa során kb. 15-20 eszközt tud hatékonyan használni, így a könyvekben található rengeteg eszköz megzavarhatja az érdeklődőt, viszont lehetővé teszi, hogy önmaga és kliensei számára a legalkalmasabbakat felfedezze és kiválogassa. A tematikus fejezetek mellett az egyes cikkek is logikusan és egységesen épülnek fel.

Az olvasó először egy rövid leírást kap az eszközről, majd a szerzők megadják a technika alkalmazási területét, ahol szerintük a legnagyobb hatékonysággal lehet használni. A következő cikkrész mindig a célkitűzéseket/hatásokat veszi szemügyre az adott technika kapcsán. A három bevezető rész után részletesen kifejtik, hogyan és milyen esetben alkalmazandó a tárgyalt eszköz. Továbbá a szerzők mindig felsorolják, hogy milyen előfeltételek/ismeretek szükségeltetnek az adott technika alkalmazásakor, melyek a hatékony működés szempontjából elengedhetetlenek.

Minden cikk végén a szerzők megosztják személyes véleményüket/tapasztalataikat, melyeket a kliensekkel való közös munka során észleltek. Természetesen azok számára, akik az adott eszközzel, technikával kapcsolatban további, mélyebb ismeretekre kívánnak szert tenni, egy rövid bibliográfia is tartozik a cikkekhez, aminek segítségével tovább tudnak haladni. A könyvekben olyan jelentős eszközök kerülnek kifejtésre, mint a kompetencia iránytű, értéknégyszög vagy a perspektíva kerék, amely Edward de Bono 6 kalap módszerének újraértelmezése; de ezek mellett biztos mindenki talál számára megfelelő és új eszközöket, amelyeket sikerrel tud hasznosítani coaching ülései során. Egy biztos: azok számára kötelező a könyv, akik coachok, vagy érdeklődnek a coaching gyakorlata iránt és olvasnak németül.

Takács István írása

Nem csak a sport világában, de a jogi, üzleti életben és a családi ügyekben is gyakran alapvető kérdésünk, hogy egy viselkedés erkölcsileg elfogadható-e. Az ember egyik karakteres jellemzője a méltányosság és méltánytalanság megkülönböztetésének képessége – de pontosan mit is értünk ezen?

A mostanában leginkább a „túlfizetett” bankárokkal és brókerekkel szemben megfogalmazott rosszalló reakciók kapcsán került előtérbe, hogy voltaképp máig nincs egyértelmű, széles körben elfogadott meghatározása annak, hogy mit is értünk méltányosságon – helyesebben, milyen viselkedést érzünk tisztességesnek. Nichola Raihani a londoni University College-ről és Katherine McAuliffe, a Harvard kutatója ennek jártak utána rendhagyó kísérletükben – számolt be az Economist.

Vizsgálatukban két általános hipotézist vettek górcső alá. Az első feltételezés szerint a másik ember megbüntetésének vágya automatikusan következik abból, ha valaki érzelmeinket vagy érdekeinket sértően viselkedik. A másik feltevés szerint az elégtétel vágya voltaképp az igazságtalan következmények kiegyenlítésére irányul – tehát, ha elvesznek tőlünk valamit, akkor az eredeti állapotot szeretnénk visszaállítani.

A vizsgálathoz újszerű módszerrel gyűjtöttek aktivistákat is. A megszokott, egyetemi hallgatókból álló alanyok helyett az Amazon webáruház rendszerén keresztül toborozták a résztvevőket. Így nem csak sokkal több – ötszázhatvan – résztvevőt sikerült összeszedni, mint rendszerint a pszichológiai kísérletekben, de a korcsoport sem volt a 21 évesnél fiatalabbakra korlátozva.

A kísérletben párba rendezték a résztvevőket, akiknek játszaniuk kellett. Mindketten kaptak egy kis összeg pénzt. A játék azzal indult, hogy az egyik játékos elvehetett párjától egy előre meghatározott összeget, vagy dönthetett úgy is, hogy ezt nem teszi meg. Ez után a másik fél dönthetett úgy, hogy a párja bukjon el egy jelentősebb hányadot saját pénzéből – ezt nem ő kapta meg, hanem kikerült a játékból –, azon az áron, hogy ő maga is elveszít valamennyit keretéből.

A három forgatókönyv szerint is lefolytatott kísérletben az első játékos 10, 30 vagy 70 centet kapott, míg a második minden esetben 70-et. Az első játékos ezután elvehetett 20 centet a másodiktól. Végül a második játékos kapta a lehetőséget, hogy 30 centtel csökkentse az első vagyonát, de csak akkor, ha közben ő is feláldoz 10 centet a saját pénzéből.

A játék lényege, hogy a második játékos mindhárom esetben ugyanakkora veszteséget szenved el, ha az első játékos úgy dönt, hogy pénzt vesz el tőle. A sérelem, másképp fogalmazva, mindig ugyanakkora. De a kezdőtőke függvényében megváltozik a játék végkimenetele, ha a második játékos lemond a megtorlásról: az első forgatókönyvben ekkor jobban jár, a második változatban azonos eredménnyel zárnak, míg a harmadik kiindulási helyzet esetén a második játékos mindenképp rosszabb eredménnyel zárja a játékot.

A játékban tapasztalt viselkedés meglepő eredményeket hozott. Az első két esetben, tehát, amikor jobban vagy azonos eredménnyel zárhatták a játékot, a kettes számú játékosoknak csak a 15 százaléka döntött a tőlük is áldozatot kívánó megtorlás mellett. A harmadik típusú játszmákban azonban, amikor mindenképp az egyes számú játékos kerül ki jobb helyzetben a játékból, a kettes számú résztvevők 40 százaléka döntött a költséges „válaszcsapás” mellett, ha az első játékos pénzt vett el tőlük.

Az eredmények arra utalnak, hogy az embereket nem az bőszíti fel igazán, hogy megkárosítják őket, hanem az, ha a sértő fél ez által előnyre tesz szert velük szemben. A cikk egy figyelmeztetéssel zárul: ha már a néhány cent veszteség is képes irracionális válaszlépéseket kiváltani, akkor a csillagászati fizetéseket zsebre tevő, a válságért okolt bankárok elkezdhetnek aggódni – fogalmaz az Economist írása.

Coachként érdemes azonban továbbgondolni a történetet. Míg a kísérlet szereplői sem a játék előtt, sem azt követően nem ismerték meg egymást, a valóságban azonban sokszor hosszú távú, mondhatni stratégiai interakciókban veszünk részt. A bosszúállás, ahogy a kísérletben is, mindkét fél számára költségként, veszteségként írható le. Ha végtelen spirál bontakozik ki, az eredmény – akár anyagilag, akár érzelmileg – katasztrofális lehet. Fontos azonban, hogy szem előtt tartsuk, milyen ösztönös késztetések állnak a „szemet szemért” elve mögött: már csak azért is, hogy leküzdhessük őket!

Önmagunk megítélésével kapcsolatban csak egy dolog biztos: sosem lehetünk teljesen objektívek. A pesszimizmus, kishitűség azonban komoly problémák forrása lehet, ezért érdemes tudatosítanunk magunkban, ha kevesebbnek érezzük magunkat annál, mint akik józan megfontolás, vagy ismerőseink megítélése alapján lehetnénk.

A The Coaching Academy Blog írása hasznos tanácsokkal vértezi fel mindazokat, akik gyenge önértékeléssel, önbizalomhiánnyal küzdenek. A következő hét lépés segít, hogy pozitívabban gondoljunk önmagunkra, ezzel életünk szinte minden területét könnyebbé és szebbé téve.

1. Ki vagyok én?

Érdemes időt szánni rá, hogy pontokba szedve összegyűjtsük, mit is gondolunk magunkról. Igen tanulságos lehet a jellemvonások, erények és hibák lajstromba szedése. Különösen fontos, ha arra jutunk, hogy csak bizonyos helyzetekben jelentkeznek hibáink. Célszerű elgondolkodni, mely szituációk érintenek érzékenyen, és pontosan miért hívják elő rosszabb tulajdonságainkat. Sok negatívumról alaposabb töprengés során ki fog derülni, hogy leginkább csak saját elképzeléseinkben létezik.

2. Miért kell megváltozni?

Fontos felismernünk, hogy milyen nagy hatással lehetnek ránk önmagunkra vonatkozó negatív előfeltevéseink. Szedjük össze, hogy eddigi életünk során mikor, hogyan akadályoztak minket az előrelépésben, fejlődésben ezek a vélekedések! Ha őszinték vagyunk, ez fájdalmas folyamatnak ígérkezik, de nem is szabad sokáig időzni felette: beazonosításuk után fogadjuk meg, hogy nem ismétlődhetnek meg a korábbi hibák. Összpontosítsunk a változás igényére!

3. Alkossunk új énképet!

Megtartva a korábbi lista pozitívumait, a rossz tulajdonságokat fogalmazzuk újra, hogy kedvező erényekké váljanak. A félénkségből így lehet megfontoltság, a lobbanékonyságból őszinteség, és így tovább. Két héten keresztül olvasgassuk magunkban ezt az újraírt lajstromot, mígnem azt vesszük észre, hogy valóban úgy kezdünk viselkedni, ahogy a papírunkon olvasható. Döntéseinket immár pozitív érzelmi alapon tudjuk meghozni!

4. Pozitív példaképek

Figyeljünk meg olyan személyeket a környezetünkben, akiknek pozitív tulajdonságaira némi csodálattal vagy – valljuk be, irigységgel – tekintünk. Hogyan tekintenek ők saját életükre? Hogyan beszélnek róla? Igyekezzük ellesni a titkukat. Hasznosabb, ha csodáljuk mások jó tulajdonságait, és beépítjük saját fegyvertárunkba, mintha a biztos kisebbrendűséget alapul véve hasonlítgatjuk hozzájuk magunkat, egyre csak a kudarcot ismételve.

5. Képzeljük el!

Míg megbarátkozunk saját új énképünkkel, érdemes már menet közben is elképzelni magunkat fontos szituációkban. Hogyan fogunk viselkedni, reagálni emberekre és helyzetekre? Érdemes fejben előre eljátszani ezeket a forgatókönyveket, hogy nagyobb eséllyel válthassuk valóra őket később.

6. Elég az önkritikából!

Figyeljük meg, miként beszélünk magunkról. Tudatosan kerüljük a negatív, önmagunkat becsmérlő állításokat, mint „sosem voltam jó ebben vagy abban”, „csak a szerencsének köszönhetem”. Ha mások előtt így beszélünk önmagunkról, azzal azt üzenjük, hogy nem sokra tartjuk magunkat, és tőlük sem várunk megbecsülést – ez pedig könnyen önmagát erősítő körforgássá válhat.

7. A külső is fontos!

Ha belső önbizalmunk erősödik, érdemes ezt megjelenésünknek, öltözködésünknek is visszatükröznie. Ezek is erősíthetik, vagy épp gyengíthetik frissen kiépített pozitív énképünket, ezért nem szabad elhanyagolni a reggeli készülődést! Járjunk fodrászhoz, edzőterembe és masszázsra, ha jobban érezzük magunkat tőle. Talán egy kisebb fogyókúrára is szükségünk volna? Ha törődünk magunkkal, azzal nap mint nap erősítjük a tiszteletet az iránt a személy iránt, akit úgy hívunk: Én.

Az interneten böngészve számtalan, egymástól többé-kevésbé eltérő coaching szolgáltatást találunk és sokszor zavarba ejtő, hogy a találatok kapcsán nem teljesen világos, hogy mire is számíthatunk. Éppen ezért hasznosnak tűnik rendet tenni és röviden bemutatni, hogy a főbb coaching típusok miben hasonlítanak, avagy éppenséggel térnek el egymástól.

Több nagyobb és egyértelmű csoportot különböztethetünk meg, figyelembe véve, hogy mi a coaching célja, ki az ügyfél illetve a megrendelő, milyen eszközökkel dolgozik a coach és hogy anyagilag ez mit jelent a megrendelő számára.

Valószínűleg az olvasó számára is feltűnt, ha a coaching szóra keres, akkor leggyakrabban a life (magánéleti, életviteli, életvezetési) coaching vagy a business (üzleti, vezetői) coaching szavakat találja.  E két típus elsősorban nem módszertanában különbözik egymástól, hanem céljuk tekintetében. A life coaching célja mindig valamilyen személyes, egyéni cél, melynek sikeressége és a cél elérése leginkább magától az ügyféltől függ.

Habár a business coaching kapcsán is elmondhatjuk, hogy a coaching folyamat érint személyes célokat és figyelembe veszi a munkahelyi szféra mellett a magánéletet is, az ülések célja egyértelműen munkahelyi vagy üzleti jellegű, a cél elérésében pedig nagyobb szerepet játszhat a külső (szervezeti) környezet és interakciók.

A célkijelölés tehát megadja a skála két szélső értékét, a life coaching személyes fejlődéssel, személyes jellegű célkitűzésekkel és annak elérésével foglalkozik, míg a business coaching kifejezetten üzleti vagy munkahelyi problémák megoldását tűzi ki célul.

E két terület között található egy harmadik típus, a karrier coaching, ami egyre népszerűbb ma Magyarországon. Mint ahogy azt a karrier szó sejtetni engedi, a karrier coaching folyamán az ügyfél éppen annyira megfogalmazhat személyes, mint üzleti vagy munkahelyi célokat, tehát itt a két terület egyenlő hangsúllyal van jelen és emellett a tanulmányok, a készségek és képességek fejlesztése is kiemelt szerepet kap.

A megrendelő tekintetében is vizsgálhatjuk e három típust: amíg a life- és a karrier coaching esetében a megrendelő és az ügyfél személye mindig megegyezik, addig ez nem feltétlenül igaz a business coaching esetén, hiszen itt a megrendelő éppen úgy lehet egy cég, mint egy magánember.

Helyszűke miatt itt nem térhetünk ki részletesen rá, de a célok illetve a megrendelő személye mellett a coaching folyamat során használt eszközök is, érthető okokból, eltérőek lehetnek life és business coaching folyamatában.

A business coachingon belül megkülönböztetünk még egy területet az executive coachingot, ami abban tér el, hogy kifejezetten csak felsővezetőkkel foglalkozik. Éppen ezért itt a megoldandó célok és ahhoz kapcsolódó eszközök is jóval specializáltabbak.

Az art (kreativitás-, művészeti-) coaching az ötlet szintű kreativitás fejlesztésén keresztül segíti az ügyfeleket az üzleti vagy a magánéleti területen.

Egy újabb válfaj az üzleti területen a csoportos (team- és csoport) coaching, mely hatékonyabb és hosszabb kihatású megoldást nyújt egy szervezet számára, mint a hagyományos tréning. Ezt a típusú coachingot szinte minden esetben egy cég HR osztálya rendeli meg a dolgozók (vezetők) részére. A team coaching során egy szervezeten belüli csoport van jelen és így a coach több ügyféllel foglalkozik egyszerre. Azonban fontos megjegyezni, hogy a coach éppúgy foglalkozik az ügyfelekkel egyéni, mint csoportos szinten.

Magánéleti területen szintén létezik kettőnél (coach és egy ügyfél) több résztvevős coaching: a párkapcsolati, a kamasz-szülő és családi coaching, melyek a hagyományos coaching eszközök mellett a mediáció eszköztárát is hasznosítják.

Az árak tekintetében az executive coaching a legdrágább (óradíj: 35.000,- forinttól), ezt követi a business- a team- és az art coaching (20.000 forinttól) és a karrier coaching (10.000-15.000 forinttól), a sort pedig a life coaching (8.000 forinttól) zárja.

Takács István írása

Korábbi sorozatunkban a sakkbábuk mentén vizsgáltunk olyan fogalmakat, illetve kvalitásokat melyek eredményesebbé tehetnek minket életünk legkülönbözőbb helyzeteiben. Feladatmegoldásaink során a királytól a gyalogig választhatjuk ki a szükséges megközelítést, technikát, vagy egy kívánt területen tudatosan fejlesztve magunkat „hordhatjuk a megfelelő bábut a zsebünkben”.

A vezér figurája az asszertivitást, vagyis a méltányos önérvényesítést jelképezi. Az asszertív személy nem csupán fizikailag van jelen a világban, hanem aktívan képviseli érdekeit is. Teszi ezt úgy, hogy közben nem rendeli alá mások akaratát sajátjának. A gyakorlatban ez a következő elvek mentén valósul meg:

A Vezér…

-    testtartása, megjelenése önbizalmat sugároz

Tudatában kell lennünk, hogy minden szociális helyzetben tudattalanul is kommunikálunk. Alakítsunk ki olyan viselkedést, hogy testhelyzetünk, fizikai megjelenésünk akaratunknak megfelelően reprezentáljon minket.

-    tudja, hogy mindenki egyenlő

Szerep szerint nem mindenki egyenrangú, de emberként mindenki egyenértékű. Jusson eszünkbe, hogy a félelmetes vezérigazgató is csak ember, hasonló problémákkal és bizonytalanságokkal, mint mi.

-    úgy kommunikál, ahogy elvárja, hogy vele kommunikáljanak

Amikor nem tudjuk, hogy asszertívan viselkedünk-e, gondoljuk magunkat a másik fél helyébe, és rögtön világos lesz, hogy ezt várjuk-e magunktól vagy sem.

-    nem manipulál

A manipuláció egy egyoldalú kapcsolat, az egyik fél szándékát leplezve, akarata alá rendeli a másikat. Egy kölcsönös kapcsolatban két ember között a legrövidebb (kommunikációs) út: az egyenes.

-    win - win szituációkat keres

A kölcsönösség jegyében olyan helyzetek megteremtésére kell törekednünk, amit mindegyik fél pozitívnak könyvelhet el.

-    tud és mer nemet mondani

„Szelektálnunk és választanunk kell az elvárások között. Ennek mértéke pedig saját meggyőződésünk, lelkiismeretünk. Ezért adott esetben igenis tudnunk kell nemet mondani." Popper Péter

-    figyeli a hangját

Az, hogy magas vagy mély hangon szólalunk meg, sokszor sok mindent elárul szociális helyzetünkről (alá− vagy fölérendeltségünkről) az adott szituációban. A hangmagasságunk tudatos megváltoztatása (csak úgy, mint megjelenésünké) visszahat az egész viselkedésünkre.

-    a beszédben bízik, nem a gondolatolvasásban

Ahhoz, hogy érdekeink szem előtt tartását bárkin számon kérhessük, ki kell mondanunk azokat. Ne titkoljuk és ne is fedjük el ál-érdekekkel a valódiakat, ha ez nem szükséges.

-    nem keres ál-problémákat

Ne pesztráljuk a másikat mondvacsinált problémákkal. Ha valami bajunk van valamivel vagy valakivel, azt igyekezzünk tudatosítani magunkban és méltányosan tudatni a másikkal. A problémába való őszinte beavatással szövetségest nyerhetünk a megoldáshoz. (Pl. ne legyünk idegesek a pincérrel a szakács hibája miatt)

-    nem színészkedik

Ha kell, vegyünk egy nagy levegőt és játsszunk el asszertív önmagunkkal, de más - megjátszott - szerepekbe bonyolódni legtöbbször fölösleges komplikáció.

-    lassan beszél és világosan

Ha nem rohanunk a beszéddel, az (mind hangzását, mind jelentéstartalmát tekintve) érthetőbbé válik a többi ember számára, és közben mi is időt nyerünk mondandónk formálására.

-    a másik szemébe néz

Ezzel fejezzük ki leginkább egyértelműen figyelmünket.

-     nem fél kérdezni

Kevesen merjük feltenni a kezünket előadás közben, ha valamit nem értünk. Pedig a sikeres kommunikáció alapja a releváns információ átadása.

-    kicsiben kezdte

Nem kell rögtön a legnehezebb helyzetben asszertívnak lennünk, megfelelő gyakorlás, ha visszaküldjük a túl sós ételt az étteremben, ha szóvá tesszük a pénztárosnak, hogy rosszul adott vissza, vagy ha nem vállaljuk el a szívességet, melyre se időnk se kedvünk nincs…

-    asszertív és nem agresszív

Az asszertív viselkedés gyakorlása során áteshetünk a ló másik oldalára, és agresszív önérvényesítőkké válhatunk. Figyeljünk rá, hogy nyugodtan, a másik személyt nem megsértve képviseljük érdekeinket.

-    élvezi a kommunikációt

Élvezzük a jogainkat, fejezzük ki érzelmeinket, véleményünket, érdeklődjünk a többi ember iránt - őszintén és tisztelettel. És adjuk meg a lehetőséget másoknak, hogy ők is így tehessenek.

Felgyorsult világunkban egyre többen, egyre gyakrabban érzik úgy, bárcsak több órából állna egy nap. Ha erre nincs is lehetőség, néhány alapszabály következetes alkalmazásával a legtöbbet hozhatjuk ki időnkből.

A Psychology Today cikke tíz pontba sűrítette a hatékony időbeosztás alapelveit. A jó tanácsok sikeres és aktív személyiségek tapasztalatait, bevált módszereit tükrözik.

1. Ne keverjük össze a produktivitást az elfoglaltsággal! A legtöbbet termelő-teremtő emberek közül sokan számszerűen nézve kevesebb időt töltenek munkával, mint a túlhajszolt, a tornyosuló feladatok árnyékában dolgozók. „Nem elég szorgosnak lenni, a hangyák is azok. Az a kérdés, miben vagyunk szorgalmasak?” –ahogy Henry David Thoreau, amerikai író, filozófus írta.

2. A sürgős és a fontos nem ugyanaz! Az utolsó percben beeső feladatok gyakran kevésbé fontosak, mint amelyek elvégzését megnehezítik, vagy épp veszélybe sodorják. Tanuljunk meg nemet mondani!

3. Az időbeosztás kulcsa a helyes önmenedzselés! Sok kis tényező összjátéka segíthet, hogy ne folyjanak el napjaink. Ha jobban kommunikálunk, megtanulunk nemet mondani, tisztában vagyunk céljainkkal, az idő strukturálása is könnyebbé válik.

4. Emlékezz a 80/20-as szabályra! Régi tanulság, hogy a fontos feladatok 80 százalékát rendszerint a tevékenységek 20 százalékában végezzük el. Ezért érdemes az aktuális feladatok legfontosabb egyötödére koncentrálni, hogy végül elégedettnek érezhessük magunkat.

5. Tervezd meg a napod! A határidőnaplók közül azok működnek a legjobban, amelyek legalább egy üres oldalt (vagy képernyőt) hagynak egy-egy napra.

6. Tudatosan válaszd el a rögzített feladatokat a szabadon beosztható időtől! Érdemes a mások felé tett vállalásaink, kötelességeink által szigorú keretek közé szorított feladatainkat (például a találkozókat, értekezleteket) előre „kőbe vésni”. A fennmaradó órákat kell a lehető legjobban gazdálkodva beosztani.

7. Lista a teendőkről. Minden reggel szedjük lajstromba aznapi teendőinket, kitűzött céljainkat! Nem tart sokáig, de nagy segítség, ha előre szembenézünk a kihívásokkal.

8. Rangsorolni, rangsorolni, rangsorolni. A reggel számba vett teendőket érdemes három kategóriába sorolni: A, B és C – „muszáj”, „lényeges” és „talán” – minősítéssel lássuk el a feladatainkat! Összetett feladatok esetén fontos azokat részletekre bontani, és azok között is beazonosítani e három kategória elemeit.

9. Megvalósítás, ellenőrzéssel. Egy adott napon rendelkezésre álló időben az „A” csoport feladatainak megvalósítására összpontosítsunk! Jelezzük pipával, ha végeztünk egy-egy tétellel a listánkon, ez pozitív visszaigazolást ad! A fentiekből is következik, hogy ha a napi lista egyötödét is sikerül csupán teljesíteni, azzal is 80 százalékos eredményt érhetünk el, ha figyelembe vesszük az egyes ügyek fontosságát.

10. Görgethető feladatok. A legritkább esetben kerül pipa minden feladat mellé egy adott napi listán. Jobb ezzel megbarátkozni, és a megmaradt teendőket továbbvinni a következő napra, amikor újra rangsorolhatjuk az aktuális ügyeket.

- avagy első lépés a jó kapcsolatfelvételért

Mi kell a nőnek? Már egy ideje izgalomban tartja ez a kérdés a férfitársadalmat. Talán nem kell egy bekapcsolt hajszárítóval a kezünkben beesni a fürdőkádba ahhoz, hogy ha nem is Mel Gibsonos, gondolatolvasós válaszokat, de tényleges visszajelzéseket kapjunk. Az érdemi reakció kiváltásához elég egy nagyon egyszerű lépést megtennünk: bele kell néznünk a lélek tükrébe. Ez azonban nem is olyan egyszerű, mint ahogy azt elsőre gondoljuk.

Ehhez is nyújthat segítséget a life coaching. Hogyan, mi módon, azt hamarosan látni fogjuk, de először tekintsük végig, miként értelmeztük át a kapcsolatfelvétel legegyszerűbb módját cseperedésünk fázisaiban.

Gyerekként minden olyan egyszerű és magától értetődő, csak mi felnőttek vagyunk hajlamosak arra, hogy mindent jól összekuszáljunk. Szóval tekerjünk egyet-kettőt visszafelé (kinek mennyit kell) a biológiai óránkon, s röpítsük magunkat vissza gyermekkorunkba, a helyszín legyen az óvoda udvara, amely tele van rajtunk kívül kisgyermekkel.

Szóval mi kell a nőnek? Tényleg örök kérdés?

Óvodásként általában még tudjuk a választ, mert, hogy nem is kérdés, ráérzünk. Mondhatni megérezzük ösztönösen, hogy mi a jó nekünk, s mi a jó a másiknak. Nyíltak és őszinték vagyunk. Emlékezzünk, mindannyian átéltük a rokonlátogatás kellemetlenül, kissé kényszeredetten kacagtató pillanatait, amikor a gyerekszáj a jelenlévők arcára a csodálkozás, a megdöbbenés és a felismerés hármas pírosítóját vitte fel make upként.

Őszinteségünknek köszönhetően könnyebben tudtunk kapcsolatot teremteni, az előbbi példán keresztül is láthattuk, hogy a felnőttekkel sem volt nehezebb, mint kortársainkkal. Ösztönösen, belülről, a magunk természetes módján nyitottunk a lányok felé. Akkor mi sem volt természetesebb, mint óvodásként együtt játszani az udvaron, a kapcsolatfelvétel szinte észrevétlenül megtörtént a játék nevében és hevében. Kíváncsian és fürkészve, nagy szemekkel belenézni a másik szemébe, az óvodásnak tehát nem kérdés.

Aztán később, kamaszkorban, amikor nemcsak a végtagjaink lengenek ki kajlán, hanem a lelki fejlődésünk is bejárja a maga szinuszgörbéjének mennyét és poklát, az óvodás élményeinket valahova mélyre taszítjuk, amit csak kanapén fekve „szeretünk” előbányászni. Kinőjük magunkat, levetkőzzük korábbi tapasztalatainkat, s maradnak az újradefiniálásra váró helyzetek. Újra meg kell tanulnunk felvenni a kapcsolatot a szebbik nemmel.

A szépségük olykor annyira zavarba ejtő, hogy a tekintetünket sem vesszük elő, inkább kiszúrunk magunknak egy, vagy több pontot a földön és azt kergetjük kiskamaszos tétovaságunkban. Valljuk be, nehezen ment, úgy voltunk vele, mint a mesében, a napra lehetett, rájuk nem. Pedig ez az első lépés, szembe kell néznünk a helyzettel, nincs mese, a szemükbe kell nézni. Meg kell látnunk, találnunk a másikat a meleg, barna (kék, zöld), ölelő szempárban.

Az évek telnek, az érzés megmarad, s a kérdőjel csak nagyobb, felnőtt alakban Ő. Nem véletlenül mondják, a szem a lélek tükre. Ezt megtapasztalhatjuk. Sokan nem állhatják mások tekintetét. Miért kapjuk el a fejünket olyan gyorsan? Mert a legapróbb érzelmi rezdülés is megjelenhet csillogón, vagy sejtelmes homályba burkolva fényünket. Minden lelki dobbanást közvetít, legyen szó szeretetről, szerelemről, érdeklődésről, elutasításról, haragról stb. A másik szemébe nézve megpillanthatjuk az Ő-t.

Hogy segíthet a life coach a párkeresésben elindulni? Hozzásegíthet az első lépéshez, ahhoz, hogy a kapcsolatfelvétel könnyedén, szinte magától megtörténhessen egy szemkontaktus megtalálásával. Mi kell ahhoz, hogy a másik szemébe nézhessünk?

1.    Önismeret. Először tehát, önmagunkkal kell szembenéznünk. A coaching egyben önismereti utazás, személyre szabott fejlesztő folyamat. A coach a nyílt és őszinte hangvételű konzultációk keretében kérdéseivel hozzásegít ahhoz, hogy levehessük a maszkot, ami mögé hétköznap rejtőzünk.  A coachee (ügyfél) megismeri vágyait, tisztán látja az érzéseit, kimondja az önmagára vonatkozó valóságot.

A párkereséshez elengedhetetlen az önismeret biztos talaja, erre lehet építkezni. A kellő önismerettel rendelkező ember már fürkészve tekint szét az utcán, hátha elkap egy-két futó tekintet, és nem süti le a szemét, hogy elmerülhessen a járdaszegély barázdáin sarjadó gyom szépségében.

2.    Ahhoz, hogy a futó tekintetváltásból, maratoni hosszúságú „szemezés” alakuljon, már önbizalom is szükséges. Ha kellő önismerettel rendelkezünk, akkor a korábbi pozitív tapasztalatokra építve, bizalmat lehet szavazni magunknak, vagyis felépíthetjük rá énünk védőbástyáját. Ha a kezdeti kapcsolatfelvétel után folyamatossá vált a tekintetek tánca, akkor nyílt és őszinte kommunikációval haladhatunk tovább az ismerkedés parkettjén.

Hogyan gyakorolhatjuk a „szemezést”?

Ahhoz, hogy megérkezzen a NŐ az életünkbe, sokszor szembe kell néznünk másokkal (ismerős, számunkra kevésbé vonzó vagy semleges személyekkel) gyakoroljunk nyugodtan.
A coaching is egy tesztkörnyezet, ahol a szemkontaktust ugyancsak lehet gyakorolni. A konzultációk alkalmával, szemünkkel is folyamatosan biztatjuk a másikat, valamint visszajelzünk a coacheenak, hogy igen, értelek, figyelek rád.

Tegyük meg az első lépést!

A szemkontaktus felvétele a párkeresésben döntő. Hiszen ha tetszik nekünk egy ember, óhatatlanul is odatéved a szemünk, keressük Őt, próbáljuk tekintetünkkel felfedezni a másikat. Ismerjük az érzést, amikor egy kósza tekintet magával ragadja, vonzza az embert és szemünk megállíthatatlanul tér vissza mindig ugyanarra a személyre.
Ahhoz, hogy a tekintetek egymásba fonódhassanak, hogy megpillanthassák a másikat, a coach önismeret fejlesztéssel, önbizalom építéssel és asszertivitásunk fokozásával segíthet hozzá.

Merjünk a másik szemébe nézni! Ha nem tesszük meg ezt az első lépést, miért várnánk el másoktól, hogy érdeklődéssel tekintsenek ránk?

Veres Richárd proaktív life coach írása

Korántsem biztos, hogy azok a leghasznosabb munkatársak, akik a legtöbbet szólnak hozzá értekezleteken, akik magukra vonják a figyelmet a brainstormingon. A nyitott, aktív és kezdeményező, tehát extrovertált személyiségeknek áll a világ, gondolhatnánk, ám, mint írásunkból is kiderül, az introverzió is komoly értéket képviselhet egy munkaszervezetben, vagy akár a mindennapokban.

Amanda Horne, executive coach arra keres választ írásában, hogy milyen érvényesülési stratégiák állnak azon introvertált személyiségek előtt, akik a szereplés és állandó kommunikáció helyett inkább a csendes, elemző gondolkodást részesítik előnyben.

Nem ritkán azzal fordulnak coach-hoz üzletemberek, menedzserek, hogy környezetük szerint gyakrabban kellene hangot adniuk meggyőződésüknek, pragmatikusabban kellene gondolkodniuk, gyakrabban ki kellene állniuk magukért. Megesik, hogy valakit a főnökei egyenesen azzal az észrevétellel küldenek coach-ülésekre, hogy tanuljon meg gyakrabban szót emelni értekezleteken, beszélgessen többet munkatársaival, építsen szerteágazóbb személyes hálózatot.

Könnyű volna a fent leírt kérések nyomán „problémáról” beszélgetni, és az illető személyiségének átformálására törekedni. Azonban, a pozitív pszichológia alapelveinek megfelelően, ilyen munkavállalóknál is a személyes erősségekből érdemes kiindulni, ahelyett, hogy a nehézségeket állítanánk a coaching munka középpontjába. Horne épp ezért rendszerint rögtön a közös munka elején arra kéri ügyfeleit, hogy mondják el, mit éreznek visszahúzódóbb és tartózkodóbb viselkedésük előnyeinek, hasznának. Erre rendszerint az a válasz hangzik el – többnyire megkönnyebbülten és energikusan –, hogy erejük épp e hallgatagságban, csendes és odafigyelő gondolkodásban rejlik. Nem nekik van problémájuk ezzel, hanem a környezetüknek!

Ahogy Susan Cain a közelmúltban kiadott könyve a Csend: az introvertáltak ereje egy olyan világban, amely folyvást csak beszél (Quiet: The Power of Introverts in a World That Can’t Stop Talking) is bemutatja, introvertáltnak lenni egyáltalán nem probléma, és fontos volna, hogy a vállalatok vezetői is inkább erényként, semmint leküzdendő gyengeségként tekintenének rá.

Az introvertált személyiségek adják az amerikai társadalom egyharmadát. Ők Cain meghatározása szerint azok, akik a csendesebb, zajban és akcióban szegényebb, kisebb stimulációt adó környezetet, szituációkat részesítik előnyben. Akkor érzik elemükben magukat, ha nem kell beszélniük. De nem antiszociálisak: ők máshogy szociálisak.

Szeretik mások társaságát, de csendesebb helyszíneken és visszafogottabb összejövetelek alkalmával. Nem hiányzik életükből az interakció másokkal, de határozottabb korlátok között teremtenek kapcsolatokat. Ugyanúgy szükségük van a környezetükben élők és dolgozók társaságára, mint mindenki másnak – azonban kisebb „adagokban” igénylik ezt, vagy jól ismert személyek közelségére van igényük.

- A szociális talpraesettség és a csapatmunka nem lebecsülendő. Azonban minél nagyobb szabadságot adnak a vezetők az introvertált embereknek, hogy önmaguk lehessenek, annál nagyobb eséllyel állnak elő a saját különleges megoldásukkal egy-egy problémára – fogalmaz Susan Cain. Meglátása szerint mind elhelyezhetőek vagyunk az extrovertált/introvertált skálán valahol, és e jegyek mindenkiben megtalálhatóak különböző arányban. Az „ambivertáltak”, tehát a túlnyomó többség, valahol a skála közepén találhatóak, és mindkét személyiségtípus előnyös tulajdonságaiból meríthetnek a mindennapok során.

Egyre inkább uralkodóvá válik a munkaszervezésben az a megközelítés, amelyik a csapatmunka, az együttműködés maximalizálására épül. Ennek velejárója a gyors ötletelés, közös döntéshozatal és a munkahelyi magánszféra zsugorodása. A csapatmunka előnyeit hiba volna alábecsülni, de azzal talán kevesebben számolnak, hogy a kreativitás eredhet a visszahúzódás csendesebb pillanataiból, az egyéni gondolkodásból is.

Egy sor területen a legkreatívabb emberek visszahúzódó személyiségek. Nem szabad lemondani az együttműködés hasznáról, de fontos, hogy minden vezető szem előtt tartsa: az egyedüllétre szükség van, és vannak, akiknek az éltető levegőt az jelenti, ha néha magukra maradhatnak.

Adam Grant, a Pennsylvania Egyetem Wharton Üzleti Iskolájának előadója érdekes kutatást végzett a témában, és arra jutott, hogy a vezetők esetében az introverzió gyakran még jobb eredményeket hoz, mint a kommunikatív-kezdeményező beállítódás. Ha ugyanis proaktív, önálló kezdeményezésre képes beosztottjaik vannak, a visszahúzódó főnökök nagyobb teret hagynak számukra, hogy elképzeléseiket megvalósítsák.

Az extrovertált menedzserek ugyanakkor hajlanak annyira izgalomba jönni egy-egy új ötlet, kezdeményezés nyomán, hogy óhatatlanul is mindenen rajtahagyják a kezük nyomát – ez pedig csökkentheti a beosztottak kezdeményezőkészségét.

Tanulságok vezetőknek

•    Fontoljuk meg, vajon nem csak a leghangosabb munkatársak hangjára figyelünk-e?

•    Hallgassuk meg azokat, akik hallgatnak!

•    Minden munkatárs számára alakítsunk ki a személyiségének megfelelő környezetet. Introvertáltak és extrovertáltak eltérő szituációkban képesek a legjobb teljesítményre.

•    Ha introvertáltak vagyunk, barátkozzunk meg adottságainkkal és legyünk büszkék rájuk!

•    Gondolkodjunk el, vajon a mi munkahelyünk mennyiben támogatja vagy akadályozza az introvertált személyiségeket a kibontakozásban?

•    Ne általánosítsunk az értékelések során, mindenkit „saját jogán” ítéljünk meg.

•    Teremtsük meg az egyedüllét lehetőségét, a zavartalan munkához és gondolkodáshoz!

És végül egy találó idézet a korábban már említett Susan Cain-műből: „Elég az állandó csapatmunka őrületéből! Rendben van, ha időnként kávé mellett beszélgetnek a munkatársak, és véletlenül még remek ötletek is születnek eközben, ami nagyszerű extrovertáltak és introvertáltak számára egyaránt. De nekünk több autonómiára, magánszférára és munkahelyi szabadságra van szükségünk. (…) Az introvertáltak mindent nagyon jól csinálnak, úgy, ahogy vannak.”

Tanácsok introvertált gyerekek szüleinek

A visszahúzódóbb kisgyerekek nem feltétlenül építenek széles baráti kört, inkább egy maroknyi ismerőssel alakítanak ki szorosabb kapcsolatot, akikkel csendesebben játszhatnak. Több időre van szükségük az átlagosnál, hogy kialakítsák saját személyes szférájukat, ahol otthonosan és biztonságban érzik magukat.

Bátorítással és támogatással arra kell törekednie a szüleiknek, hogy saját útjukon fejlődhessenek, tanulhassanak. A szűk körű vagy épp privát foglalkozások során sokkal gyorsabban haladhatnak, mint a nagyobb csoportban leadott tananyag elsajátításával. – Fontos, hogy érezzék, teljesen helyénvaló, hogy ők máshogy tanulnak, mint társaik nagy része – figyelmezteti a szülőket Cain. Meglátása szerint az introvertált gyerekek rendszerint előbb nagy kedvvel és kitartással tökélyre fejlesztik magukat egy területen, és utána eköré építik szociális életüket.

Jelen írás a coach, mint ember és a coaching, mint szakma etikai határait kívánja körbejárni. Mikor mondhat a coach nemet, és irányíthatja más szakemberhez az ügyfelet?

Mivel kezdjük a terület bejárást? Azzal a megjegyzéssel, hogy ahány ember, annyi világ, ebből következik, hogy mindenkinél más az a bizonyos határ. Azonban ahogy az élet más területei esetében, a coachingban is van egy erkölcsi keret, ami alapvetően meghatározza a mozgásteret, s kötelező érvénnyel bír mind a coachra, mind a coaheera nézve.

A coaching terület kereteinek megismerése, vagyis az etikai alapelvek tisztázása.

Az első találkozó alkalmával célszerű a keret mentén elindulni, ha nem is egy posztóujjú mentében, de az etikai alapelvekkel jól átszőve, hogy az „utazás” körülményei komfortosak legyenek. Az egyik legfontosabb mozzanat a coaching folyamat első ülésén az ügyfél teljes körű tájékoztatása, többek közt a coaching folyamatról, a beszélgetésekre vonatkozó erkölcsi normákról.

Melyek ezek a kötőfonalak, amelyek alapjaiban tartják össze a coaching szövetét?

•    A Hit – Hinni kell az Ügyfélben! A benne szunnyadó „erő” (képességek, készségek) tudatosításával képessé válik életének irányítására.

•    Bizalom – Bízni kell az Ügyfélben, hogy ereje birtokában képes választási lehetőségeket teremteni, s jobb eredményt elérni. Legalább ilyen fontos, hogy az Ügyfél őszintén bízni tudjon a coachban.

•    Tisztelet – Egymás kölcsönös elfogadásán (értékrend, egyéniség) alapuló tisztelet.  

•    Információ – Teljes körű tájékoztatás a coaching folyamatáról. (időkeretek, struktúra, fókusz, szerepviszony, alapvető megközelítések tisztázása)

•    Szakmai, működési keretek tisztázása – Elhatárolások megtétele (a coaching nem terápia, nem tanácsadás, nem mentoring és nem tréning, bár számos elemet, eszközt használ ezen területekről). Csak olyan üggyel foglalkozzunk coachként, amelyre tudásunk, szakképzettségünk feljogosít.

•    Prioritás – A coachee számára legfontosabb kérdés az elsődleges. Meg kell találni, hogy mire van szüksége az Ügyfélnek ahhoz, hogy teljes életet élhessen.

•    Titoktartás – Szigorúan bizalmas! Minden, ami elhangzik a karosszékben, az ott is ragad!

•    Pontosság – Összeszedettség, felkészültség, elkötelezettség.

•    Üléseken kívüli találkozás – Törekedni kell arra, hogy csak a konzultációk keretében találkozzunk.

•    Működési határok – Nincs tanácsadás semmilyen formában! Csak, olyan üggyel foglalkozzunk, amelyre szakképzettségünk feljogosít.

•    Érdekkizárás – Az Ügyfélben megszülető ötletek saját érdekből történő felhasználása ki van zárva.

•    A folyamat megszakítása – Amennyiben úgy tapasztaljuk, hogy az Ügyfél problémája szakterületünkön kívülre esik, meg kell szakítani a folyamatot. Ajánlani kell egy másik szakembert.

•    Önfejlesztés – Coachként elkötelezettnek kell lennünk a saját személyes fejlődésünk iránt, kapcsolatban kell állni más coachokkal, szükség esetén szakszerű szupervíziót kell igénybe venni.

Ha ezeknek az alapelveknek a szövése megfelelő mindkét félnek, s az Ügyféllel kölcsönösen „felpróbálva” megállapítható, hogy a coaching mentéjéről nem pattannak le a gombok, akkor hátradőlhetünk a karosszékben és elkezdhetjük a közös munkát. Ha úgy érezzük, hogy az említett erkölcsi normák közül valamely „sérülhet”, nem tartható számunkra a megismert ügyet illetően, akkor kötelességünk „NEMET” mondani és ajánlani egy másik szakembert!

Az alapelveken túl, ahol a komfortérzet az úr  

Az alapelvek meghatározzák szakmai működésünk kereteit. Ezen túlmenően nagyon fontos, hogy a határok által kijelölt zóna, tényleges tartalommal töltődjön teljesen. Az egymásra találás, az összhang, a coachee és a coach között megszülető nyílt, őszinte munkakapcsolat, megteremtheti a lehetőséget a közös gondolkozásra. Egy bensőséges hangulatú beszélgetés során, ahol „biztonságban” vagyunk, s komfortérzetünk magas szinten jár, jobban tudunk összpontosítani. Ez mindkét fél számára elengedhetetlen, s a közös munka záloga is egyben!

Weöres Sándor szerint: „A szabály semmit sem ér, ha elhatározás-szerűen viseled, ha komoran és konokul csörömpöl rajtad; a szabály akkor jó, ha érzéseidbe ivódik és finoman, hajlékonyan támogat.” Szóval ne csak tegyük magunkévá az alapelveket, hanem használjuk, s hivatkozzunk rájuk bátran, mert ezen „szabályok” összessége komoly segítség a „türelmi” zóna kijelölésében.

Veres Richárd proaktív life és business coach írása

   „A coaching nem tanácsadás.” Mi coach-ok gyakran hansúlyozzuk ezt a mondatot, de mit is értünk ezen? Talán azt sugalmazzuk, hogy a coaching jobb, mint a tanácsadás? Vagy egyszerűen csak a két módszer különbözőségére és eltérő alkalmazási lehetőségeire gondolunk? Mielőtt erre válaszolnánk, idézzük fel gyermekkorunk egyik kedvenc meséjét, a „Didergő király”-t (Móra Ferenc).

   A jéghideg szívű, megkeseredett király lelkének ürességét úgy érzékelte, hogy folyton fázott. Bölcs tudósai számtalan tanáccsal látták el, de egyik sem segített: „Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot, de együtt se ért az egy falat kalácsot.” Az általánosan igaz, legkézenfekvőbb megoldást az udvari bolond javasolta: „Hideg ellen legjobb a meleg kemence”.

Hiába tüzelték azonban el a királyság összes faanyagát az erdőktől a háztetőkig, a király továbbra is reszketett. Végül megjelent egy apró kislány, aki kedves kérdésével pozitív érzéseket szabadított fel a rideg uralkodóban, akinek azon nyomban melege lett: „Mint amikor nap süt a jeges ereszre, a király jégszíve harmatot ereszte”. Elhatározta, hogy örömét megosztja egész népével és ez még boldogabbá tette.

   Ebben a történetben megjelenik mind a tanácsadás, mind a coaching. A király abban látta a problémát, hogy nem elég meleg a szoba, erre várta tanácsadóitól a megoldást, azonban hideg érzetének oka a megkeseredettsége volt, ezért nem váltak be a tanácsok. A kislány kérdése ébresztette rá lelkének sivárságára, didergésének valódi okára: „- Minek szedetted le a házunk tetejét?

Hó is hullongázik, eső is szemezik, a mi padlásunkra az most mind beesik: elázik a bábum kimosott ruhája, vasárnap délután mit adok reája?” Ez a kissé konfrontatív kérdés kibillentette az uralkodót addigi álláspontjából, átkeretezte a problémáját, megváltoztatta a helyzethez való viszonyulását és elvezette őt a saját megoldásához: „- Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak, juttatok belőle, aki fázik, annak!”.

   A didergő király esetében a coaching bizonyult megfelelőbb eszköznek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tanácsadásra soha nem lehet szükség. Képzeljen el egy gusztusosan megrakott büféasztalt! Ön először bizonytalan abban, hogy mit egyen, majd elbeszélget a pincérrel a különböző fogásokról és ízlése szerint választ (coaching). Aztán elkéri a receptet a szakácstól, hogy a továbbiakban el tudja készíteni a megkedvelt ételt (tanácsadás). A különbségeket jól szemlélteti az alábbi táblázat:

   A tanácsadás tehát akkor lehet eredményes módszer, ha a „saját megoldás” – amelynek megvalósítása irányában az ügyfél jelentős elkötelezettséggel bír – már megszületett, de annak megvalósításához nincs elegendő belső, - vagy az ügyfél által elérhető körön belüli külső - erőforrás (pl. szakértelem, tapasztalat, idő).

   Ha a coach az adott témában jártas, vállalhat tanácsadói szerepet is a coaching folyamat lezárását követően – természetesen külön megállapodás alapján. Ez az ügyfél számára „instant” megoldások helyett „tailor-made” megoldásokat eredményezhet.

  Konklúzió: a coaching tehát valóban nem tanácsadás. Egymással összefügghetnek, egymást kiegészíthetik, és mindkettő eredményes lehet, ha az elérendő célnak megfelelőt alkalmazzuk.

Szilágyi Judit

Korábbi sorozatunkban a sakkbábuk mentén vizsgáltunk olyan fogalmakat, illetve kvalitásokat melyek eredményesebbé tehetnek minket életünk legkülönbözőbb helyzeteiben. Feladatmegoldásaink során a királytól a gyalogig választhatjuk ki a szükséges megközelítést, technikát, vagy egy kívánt területen tudatosan fejlesztve magunkat „hordhatjuk a megfelelő bábut a zsebünkben”.
A király figurája által fémjelzett előrelátó gondolkodás - a proaktivitás - elsődleges fontossággal bír a fogalmak között. Életünk tudatos és felelős irányítása elengedhetetlen egy magasabb szintű eredményességhez. Az alábbiakban a proaktív magatartás gyakorlati megfontolásait gyűjtöttük csokorba.

A világos király

-    tudja, hogy egyedüli ura életének
Ki mástól várjuk a változást?

-    feltételezi, hogy egyszer él
Miért is nem csináljuk?

-    nem vádol másokat saját problémáiért
Ha nem kapjuk meg a hőn áhított állást, akkor az interjúztató hibáztatása helyett inkább keressük, hogy miben fejlődhetnénk.

-    nem találgat, hanem a tényekre hagyatkozik
Bármikor, amikor attól félünk, hogy mi lesz, ha valami nem várt kellemetlenség történik velünk, elemezzük reálisan annak valószínűségét.

-    méltányos jövőbeli önmagával
Egyáltalán nem biztos, hogy másnap reggel örülni fogunk a hátrahagyott mosatlannak, vagy ötvenévesen egy szétdohányzott tüdőnek.

-    döntései előtt megvizsgálja, hogy azok hatással lesznek-e egy év múlva is az életére
Így könnyen felismerhetjük, hogy van-e igazi súlya a helyzetnek.

-    nem reagál rögtön, tudatában van, hogy számos lehetőség közül választhat egy helyzetben
Amennyiben képesek vagyunk tudatos reakciót adni különböző szituációkban, elkerülhetjük szokásunk kátyúit és valódi akaratunk szerint kormányozhatunk.

-    feltételes mód helyett kijelentő módot használ
A semmitmondó „meg kéne tanulnom angolul” helyett a határozott „meg kell tanulnom angolul” sokkal jobban beválik.

-    nem pazarolja az energiáit olyan dolgokra, melyekre nincs, vagy alig van hatása
A politika, az időjárás és a forgalom helyett miért ne foglalkozzunk inkább többet családunkkal, barátainkkal és karrierünkkel?

-    prioritásai és kötelességei összhangban vannak
Írjuk össze a 4-5 legfontosabb dolgot az életünkben, alá pedig, hogy jellemzően mivel töltjük az időnket! Kezdjük el apró lépésekkel szinkronba hozni a kettőt…

-    tudja, de nem bánja
A múlt eseményein bánkódnunk teljesen felesleges, fogjuk fel tanulási folyamatnak, a jövőt lehetőségnek, sorsunkat pedig izgalmas felelősségnek.

A Natural News hasábjain Mike Brundant, húsz éve praktizáló life coach osztotta meg a félelemről, annak elfogadásáról és leküzdéséről szerzett tapasztalatait a világgal. A félelem a hétköznapokban szinte tabutémának számít. Számtalan, kívülről szemlélve önbizalomtól duzzadó, magabiztos ember küzd a sokszor megmagyarázhatatlan érzéssel.

A félelem képes a legerősebb embert is térdre kényszeríteni. Életeket tehet tönkre – akár közvetlenül, akár a rá adott helytelen válaszok által. Mint Brundant írásából is kiderül, az érzés elhessegetése, szőnyeg alá söprése helyett érdemes a fejlődés lehetőségét keresnünk ebben is: félelmeink ugyanis kiváló irányjelzők lelki-szellemi kibontakozásunk útján. A félelem jó tanítómester – egyszerűen nem lehet nem odafigyelni rá.

A félelem erős és tiszteletet parancsoló érzés. Ezért is terjedtek el az utóbbi években az olyan praktikák, kurzusok és kezelések, amelyek a félelem „gyökeres kiirtását”, „végleges legyőzését” ígérik a reménykedőknek. Ez azonban nyilvánvalóan tévút: a félelem a legősibb érzéseink egyike, így végleges megszüntetése valószínűleg csak egész agyterületek kiiktatásával lenne lehetséges, ha egyáltalán.

A túlzó, indokolatlan és zavaró félelmeket azonban nem kell elfogadnunk, mert van rájuk megoldás, mihelyst nem úgy gondolunk rájuk, mint a tudatosságból kizárandó kellemetlenségre. Sőt, a félelem fel- és elismerése az első és egyik legfontosabb lépés a helyes irányba. Kezdjük azzal, hogy felmérjük, hol is tartunk, és felejtsük el a csodálatos és könnyű megoldásokat, kerülőutakat. Ha félünk, és ez zavar, dolgoznunk kell az ügyön. A tagadás, menekülés csak ront a helyzetünkön.

A jelenség mélyére ásva, Brundant megkülönböztet mély és felszíni félelmeket. Előbbiek mélyen gyökeret vert, alapvető félelmeink, amelyek rendszerint valamilyen traumatikus helyzet megélésére vezethetőek vissza. A felszíni félelmek, aggodalmak általában irracionális formában öltenek alakot.

Míg a mélyebb félelemnek van alapja, vagy legalábbis logikus oka, addig a hétköznapok során a felszíni félelmeink indokolatlanul törnek ránk, gyakran teljesen ártalmatlan helyzetekben. Ha ezt – mármint hogy indok nélkül tartunk bizonyos szituációktól, cselekedetektől – elfogadjuk, félig már nyert ügyünk van annak irányába, hogy az eredeti, mélyben lappangó félsszel is szembe tudjunk nézni.

Nézzünk néhány példát a mindennapokból!

Egy coachee, azaz coach-hoz forduló férfi évek óta azzal küzdött, hogy nagyobb hallgatóság előtt szinte képtelen volt megszólalni. Ez annál inkább bosszantotta, mert a mindennapokban egyébként logikusan, érthetően beszélt, és kisebb közönség előtt jól adott elő.

A coaching munka során, saját érzései iránt nyitottabban, kiderült, hogy félelme általános iskolás korára nyúlik vissza, amikor a színjátszó körben sokszor vált nevetség tárgyává színpadon. Megtanulta, hogy félni kell a szerepléstől! Ezt felismerve hozzá láthattak coach-ával a probléma orvoslásához. A rettegést leküzdve a férfi sokkal könnyebben tartott beszédeket. Ma már alig izgul jobban a színpadra lépés előtt, mint bárki más.

Brundant egy női ügyfelének példáját is felhozza, aki igencsak érdeklődött a természetgyógyászat iránt, és saját egészség-coach praxis beindítását tervezte. Hiába volt azonban felkészült a témájából, valahányszor magára maradt, hogy nekiálljon leírni a tanmenetet, rettegés töltötte el, mintha épp megfulladni készülne, teljesen magára maradva. Irracionálisan félt az írástól!

Alaposabban körüljárva a témát, a hölgy eszébe jutott, hogy hányszor intették rokonai: ne fogjon vállalkozásba egyedül. Családjukban volt egy hóbortos nagybácsi, aki egyik őrült ötlet után a másik megvalósításába fogott bele, a gyors meggazdagodás reményében, kevés sikerrel. A nő voltaképp családja rosszallásától és elutasításától félt, amit nagybátyja felé kifejezve tapasztalt meg gyermekkorában. Ez volt esetében a mély félelem.

A mélyben megbúvó félelmeink mindig érthetőnek bizonyulnak, ha a megfelelő kontextusba helyezzük őket. Ha a felszínen megnyilvánuló, irracionális érzéseinket sikerül összeköttetésbe hoznunk az alapvetőbb félelmeinkkel, a legtöbbször sikerül megoldást is találnunk rájuk. Ha értelmet tudunk adni a jelenségeknek, a megoldások sem sokat váratnak magukra!

Egy friss kutatás szerint a boldogságérzetünkre nagyobb hatással van, hogy mekkora elismerést kapunk környezetünktől, mint az, mennyi pénzt tartunk bankszámlánkon. A pénz ugyan boldogít, de valószínűleg csak rövidtávon - a megbecsültség valószínűleg megunhatatlan.

A kaliforniai Berkley Egyetem pszichológus kutatója, Cameron Anderson és társai figyelemreméltó új kísérletben vizsgálták a társadalmi státusz és az egyéni boldogságérzet közötti összefüggést. Eredményeiket a Psychological Science hasábjain publikálták. – Azért fordultunk a kérdés felé, mert számos adat arra enged következtetni, hogy a jobb gazdasági helyzet, tehát nagyobb jövedelem és magasabb iskolai végzettség, alig van hatással a szubjektív megelégedettségünkre. Eközben sok elmélet azt állítja, hogy nagyban hozzájárul, vagy legalábbis hozzá kellene járulnia a boldogsághoz – magyarázta kiindulópontjukat Anderson.

Ha nem az anyagi helyzet, akkor mi befolyásolja közérzetünket? A kutató és kollégái azt feltételezték, hogy a magasabb szociometrikus státusznak lehet fontos szerepe – tehát, hogy az egyén saját természetes közösségeinek tagjai, mint például a barátok, szomszédok vagy épp egy sportcsapat többi tagja, hogyan viszonyulnak az illetőhöz. –  A lokális közösségekben elért magasabb státusz révén több tiszteletet kaphatunk, nő a befolyásunk és jobban integrálódunk közösségeink szövetébe – fejtette ki Anderson a ScienceDaily hasábjain.

Négy kísérletet terveztek meg, hogy próbára tegyék sejtésüket. Az elsőben 80 főiskolai diákot kértek meg kérdőívek kitöltésére, 12 különböző tanulócsoportból. A résztvevőket osztályozták szociometrikus státuszuk szerint, amit önértékelésük mellett társaik válaszai segítségével határoztak meg. A diákoknak be kellett számolniuk saját maguk, illetve családjuk anyagi helyzetéről, illetve személyes elégedettség-érzésükről is. Az olyan tényezők, mint a nem és az etnikai hovatartozás kiszűrése után a kutatók a válaszokból kiolvasták sejtésük igazolását: a közösségben betöltött státusz, és nem az anyagi helyzet befolyásolta az egyéni boldogság szintjét.

A második kísérletben, nagyobb elemszám mellett is meg tudták ismételni a kapott eredményt. A jelek arra utaltak, hogy a kisközösségeken belül elfoglalt státusz, a hatalom és a személyes kapcsolatokban megélt elfogadottság érzetén keresztül járul hozzá a boldogságszint emelkedéséhez. Egy harmadik vizsgálatban azt is bizonyították, hogy ez az összefüggés a mesterségesen kialakított helyzetekben is előidézhető és manipulálható.

A negyedik kísérletben a kutatók a való életben tesztelték előfeltevésüket. Egy MBA képzés tanulóinak hónapokon át tartó követése során azt találták, hogy a közösségi státusz változása – összehasonlítva a végzés előtt és után mért értékeket – nagyban meghatározta a személyes boldogságérzetet, sokkal inkább, mint az anyagi helyzet.

- Engem is meglepett, hogy mennyire automatikusan működik ez a hatásmechanizmus. Ha valaki elmozdult felfelé vagy lefelé a helyi „társadalmi létrán”, azt szorosan követte megelégedettség-érzetének változása, akár már kilenc hónapos időszak során is kimutathatóan – mondta Anderson.
A kutatók arra is választ kerestek, hogy miért számít ilyen kevéssé az anyagi helyzet a személyes megbecsüléshez képest. Egy későbbi kutatásban szeretné leellenőrizni az erre adott válasz feltevését Anderson. Szerinte lehetséges magyarázat, hogy az emberek túl gyorsan megszokják a több pénzt, és az anyagi jólét örömeit.

Lottónyerteseknél is kimutatták, hogy a kezdeti eufória után a megelégedettségük visszaáll a korábbi szintre. Ugyanakkor a közösség elismerése esetében ez a hatás nem fakul meg az évek alatt sem. – Lehet, hogy egyszerűen megunhatatlan, ha tiszteletet ébresztünk másokban, befolyásunk van, és integráns részei vagyunk közösségeinknek – találgatott a kutatás vezetője.

(VIA: ScienceDaily)

Az irigység alapvetően negatív, romboló hatású, agresszióra sarkalló érzés - tartották egészen a közelmúltig. Ám új kutatások kimutatták, hogy létezik pozitív oldala is: újra, jobbra, többre ösztökél.

Vajon mi a különbség a két, hasonló érzés között? A PsyBlog írása szerint az irigyelt "másik" sikerének alapja a kulcskérdés. Ha azt érezzük, jogtalanul, érdemtelenül ért el eredményt, hajlamosak vagyunk ellenszenvvel viseltetni iránta, és mint Niels van de Ven és szintén a Tilburgi Egyetemen dolgozó társai kimutatták⁽¹⁾, ez agresszív érzéseket szül.

Azonban az említett kutatók 2011-es eredményei azt is megmutatták, hogy ha jogosnak, megérdemeltnek tartjuk a sikereket, akkor az ilyen esetekben átélt "pozitív irigység" az egyik legerősebb motivációt adhatja. Mint megmutatták, a feltétlen rajongásnál, csodálatnál is több erőt ad saját teljesítményünk fokozásához. A PsyBlog írása arra is rávilágít, miként állíthatjuk ezt az érzést saját magunk, fejlődésünk szolgálatába.

Hogy a pozitív késztetést érezhessük, fontos, hogy a megfelelő személlyel hasonlítsuk össze magunkat. Ha azonos súlycsoportban van a kiszemeltünk, motiválni fognak eredményei. Azonban, ha túllövünk a célon és elérhetetlen magasságokra tekintünk, az csak rombolja az önbizalmat - mint azt Penelope Lockwood és Ziva Kunda 1997-es kutatása⁽²⁾ is kimutatta.

Öt egyszerű szempont, amelyek révén elkerülhetjük, hogy terveink papíron maradjanak.

A Nemzetközi Coaching Szövetség (IAC) magazinja, a VOICE hasábjain Annette Sharpe osztotta meg  tanácsait az üzleti-vállalati célkitűzések helyes megválasztásával kapcsolatban. Mára óriási irodalma van a célkitűzések helyes megválasztásának. Sharpe – az amerikai Growing for Success coaching cég alapítója – azonban öt kevésbé evidens szempontot emel ki a célkitűzéseinkkel kapcsolatban, amelyekkel reálisabbá, hatékonyabbá tehető a tervezés.

1. Emlékezz – neked is van életed!

Ne gondold, hogy minden egyes nap minden fontos dologgal egyszerre foglalkozhatsz. Neked is van életed, ami sok-sok területből áll össze, a személyes kapcsolatoktól az egészségeden át az üzletig és pénzügyekig. Ha csupán egyetlen területen tűzöl ki célokat, előbb-utóbb magadat, a valódi személyes célodat győzöd le.

2. Minden nap egy apró lépés

Bár lényeges, hogy fontosság szerint sorba rendezzük az adott napra kitűzött céljainkat, mégis az a legfontosabb – cégvezetőként legalábbis mindenképp –, hogy minden nap tegyünk egy kis lépést a nagy tervek, a nagy vállalati víziók megvalósításának irányába is. Ez lehet olyan apróság is, mint egy üzletfelünk felhívása telefonon, vagy egy szimpla, találkozót megerősítő üzenet elküldése valakinek.

3. Legyünk számonkérhetőek!

Egy vállalati vezető számára bizonyára ismerős, hogy hiába a napi tervezés, ha jön egy „fontosabb” új feladat, akkor az sokszor beelőzi a már beütemezetteket. Más a helyzet azonban, ha korábbi terveink végrehajtását személyesen megígértük valakinek, ha adott szavunk (vagy épp egy hatályos szerződés) kötelez erre. Érdemes elgondolkodni, hogy a magunk felé tett vállalásainkat, ígéreteinket mennyire kérjük számon magunkon. Az ügyfelek esetében pedig: milyen eszközökkel segítjük őket, hogy folyamatosan ellenőrizhessék az általuk kitűzött személyes céljaik megvalósulását?

4. Fókuszálj erősségeid megosztására másokkal!

Miért is kellene olyan célt kitűznünk, amelynek teljesülése esetén mások örülnek? Azért, mert a természetes erősségeiket, jó adottságaikat másokkal megosztó személyek boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak és sikeresebbek. Az adottságokat használni kell, ezért arra összpontosíts, amiben jó vagy, és amit szeretsz csinálni - emékeztet Sharpe. Ne pazarold az idődet, energiádat olyasmire, amit nem csinálsz szívesen, inkább hagyd, hogy mások csinálják meg azt, amiben ők a jobbak. A sokféle tehetséget egyesítő csapat felépítése neked is segít – közvetve vagy közvetlenül – hogy elérd céljaidat egy jó teamben.

5. Maradj nyitott a változásokra!

Az élet néha kiszámíthatatlan eseményeket hoz, ilyenkor hagyni kell, hogy a céged természetes, szerves módon is növekedjen. Egyszerűen túl sok az előreláthatatlan esemény, ahhoz, hogy minden aprósággal előre kalkuláljunk. Voltaképp, még ha azt is hisszük, hogy teljesen egyenes úton haladunk, az élet csodálatos szerpentinekre képes, amelyek egy coach közreműködésével a korábban vártnál jobb eredményt hozhatnak. Hogyan? Készülnöd kell a váratlan helyzetekben való gyors és jó döntés meghozatalára. Ehhez először el kell tudni fogadni a meglepetéseket, úgy ahogy vannak. Így képes leszel a változásokat céged, illetve önmagad fejlesztésére hasznosítani.

Váratlan dolgok mindig történnek. Végy egy nagy levegőt, gondold át újra a kihívásokat, és lépj tovább a tervezésre ismét. Ha a célhoz vezető úton, a nagy célok elérése mellett az értékes, kis lépésekre is koncentrálsz, megőrizheted a változások adta folyamatos lendületet üzletedben és magánéletedben egyaránt.

(VIA: IAC Voice)

Állásinterjúkon az emberek általában már elért személyes teljesítményüket hangsúlyozzák, arra gondolva, hogy azt nem lehet elvitatni, míg a jövendő kilátások bizonytalanok. Cáfolni látszik azonban őket egy friss tanulmány, amely szerint egy sor helyzetben inkább azokat a személyeket preferáljuk, akikben nagy lehetőséget látunk, szemben azokkal, akik már „bizonyítottak”. 

A kutatók, Zakary Tormala, Jayson Jia és Michael Norton szerint bár a bizonytalanság taszító lehet, a kétértelműség a rejtélyesség érzetét teremti meg a potenciális munkatárssal kapcsolatban. Végső soron kérdések feltételére ösztökél, amelyeket az érdeklődő elme meg akar oldani. Így a rendelkezésre álló információkat alaposabban feldolgozzuk, ez pedig nagyobb befektetésre hajlamosít – magyarázza a jelenséget a kutatók nyomán az Occupational Digest blog.

A kutatás vezetői  nyolc kísérleten keresztül mutatják be megállapításaikat. Az egyik kísérletben például 84 résztvevő interjúztatott jelölteket egy képzeletbeli állásra. Az egyik jelölt két év gyakorlatot és kiválóra minősített vezetői teljesítményt tudott felmutatni, a másik viszont csak most kezdett dolgozni, miközben vezetői képességek terén hasonló volt a két jelölt.

A résztvevőket megkérdezték, hogy szerintük hogyan fognak teljesíteni 5 év múlva a feltételezett pozícióban, és meglepetésre a jó képességekkel rendelkező jelölt javára döntöttek a magas teljesítményűvel szemben. Figyelemre méltó, hogy a résztvevők úgy érezték, a szépreményű pályázó 5 év múlva nagyobb karriert fog elérni, mint a másik 7 év alatt.    
 
Egy másik kísérlet is megerősítette a kutatók megállapításait. Ebben arra kérték a résztvevőket, hogy két jelöltet vessenek össze egymással: egy jó lehetőségeket tartogató személyt egy már sokat elérttel, ismét csak teszteredmények alapján. A jelöltek kizárólag egykorúak lehettek, hogy kizárják az idősebbekkel szembeni esetleges elfogultságot. Többféle módszert alkalmaztak annak megállapítására, hogy a kísérlet részvevői mennyire kedvezően ítélik meg a jelölteket, illetve mennyire tartják kockázatosnak az alkalmazását.

Erre azért volt szükség, hogy kiszűrjék annak a lehetőségét, hogy a jó képességű jelöltben szükségszerűen meglévő kiszámíthatatlanság szélsőséges értékeléshez – nem feltétlenül jóhoz – vezessen. A kísérletből kiderült, hogy a résztvevők inkább az ígéretes jelöltet alkalmaznák, ugyanakkor egyiket sem ítélték kockázatosnak. Értékelésük azt mutatta, hogy a már bizonyított személy papíron, objektíven értékelve, jobb. Ugyanakkor a többség inkább a jó kilátásokkal kecsegtetőt választaná a hipotetikus szerepkörre.

A többi elvégzett kísérlet olyan szituációkat elemzett, mint éttermek vagy épp haknizó komikusok értékelése. Az újonnan feltűnőket rendszerint magasabbra értékelték, mint azokat, akik, vagy amelyek már komoly teljesítményre tekinthetnek vissza. A kutatók ezeket az eredményeket nem csupán arra használták, hogy megállapításaik érvényességi körét kiterjesszék, de központi hipotézisüket is ellenőrizték: eszerint ha kialakítják az „ígéretes tehetség” értelmezési keretét, akkor az ezzel találkozók elmélyültebb gondolkodásra, alaposabb információfeldolgozásra hajlamosak.

A kutatók úgy vélik, hogy az igazán kiemelkedő teljesítmények – mint egy olimpiai érem – túlszárnyalhatják a szép reményekre feljogosító képességek megítélését, nem utolsó sorban azért, mert azok kivételes jellege alaposabb elemzést, elmélyültebb gondolkodást igényel.  Ennek ellenére a kutatásuk azt sugallja, hogy a bennünk rejlő lehetőségek feltárása, az „ígéretes tehetség” képének kialakítása hatékony taktika lehet, akár álláskeresésnél, akár az üzleti életben.

(VIA: Occupational Digest)

Egy tanulmány azonosította a nők pozitív testképének kialakításához szükséges öt fő tényezőt. Azoknak a nőknek, akiket családjuk inkább támogat, és kisebb nyomás nehezedik rájuk, hogy elérjék a tökéletes "vékony és szép" ideált, sokkal pozitívabb az önképük - mutat rá a kutatás.

Dr. Shannon Snapp, az Arizonai Egyetem kutatójának és munkatársainak munkája öt kulcstényezőt azonosított, amelyek fontosak, hogy egy fiatal nő pozitívan gondolhasson saját testére. Ezt egy olyan társadalmi közegben kellene elérni, ahol a nők jelentős része tartósan elégedetlen küllemével. A mai nyugati kultúrában ez az elégedetlenség a táplálkozási zavarok egyik fő okozója is.

Dr. Snapp és munkatársai olyan szempontokat vizsgáltak meg kísérletükben, amelyek segíthetnek a nőknek ellenállóbbá (reziliensebbé) válni a testképüket érő hatásokkal szemben, hogy hathatós támogatást kaphassanak az evészavarok kockázatának kitett személyek. Fiatal, felsőoktatásban tanuló lányokra fókuszáltak, akik énképe nagy eséllyel társaikkal való összehasonlítás során formálódik, és olyan társadalmi csoportokban, szervezetekben vesznek részt, ahol nagy becsben tartják a jó megjelenést.

Két amerikai egyetemről összesen 301 elsőéves főiskolás lány, töltötte ki a Choate-elmélet modelljén alapuló kérdőívet. Ez a modell azt feltételezi, hogy a támogató családi környezet és a mérsékelt nyomás a vékony ideáltípus elérésére összefüggésben áll a "szupernő-eszmény" visszautasításával, a pozitív nézetekkel a testi kompetenciát illetően, és lehetővé teszi jó stressz-kezelési stratégiák elsajátítását. Ezek a tényezők az általános jól-léttel állnak kapcsolatban, és visszahatnak a nők pozitív testképére.

A coach új megbízások elnyerése során is építhet azokra a készségekre, amelyeket ügyfeleivel végzett munkája során használ. Oda kell azonban figyelni néhány fontos részletre, figyelmezetet Rhonda Hess írása.

Az új ügyfél megismerése, az első beszélgetések feszült pillanatok. Az új kihívások, feladatok izgalma mellett sokszor előfordul, hogy maga a coach is aggódik, vajon megnyeri az ügyfél bizalmát? Sikerül megtalálni a közös hangot? Lesz közös munka a beszélgetésből?

Az ismerkedés kezdeti nehézségei miatt a coach könnyen kieshet a szerepéből. Hirtelen saját világával kezdhet el foglalkozni, ahelyett, hogy az ügyfélre fókuszálna. Már a probléma megoldásán gondolkodik, miközben csak a következő lépéssel kellene törődnie. Csakhogy, nincs lényegi különbség a coaching munka kezdete és maga a folyamat között, ezért kerülni kell e hibákat – figyelmeztet Rhonda Hess, a Prosperous Coach Blog hasábjain.

A hitelesség titka ilyen helyzetekben, hogy ugyanúgy kell eljárni az ügyféllel való ismerkedés fázisában, mint később, a gyakorlati munka során. Coachként kapcsolatot kell teremteni, és nem szabad szerepet játszani. Egy lépés távolságból kell figyelni az eseményeket, nem pedig részesükké válni, ha olyan, elsőre nehéznek tűnő kérdések merülnek is fel az ügyfélben, mint:

• Hogyan tudom ezt megengedni magamnak anyagilag?
• Kifizetődő lesz számomra?
• Biztos, hogy alkalmas a közös munkára ez a coach?
• MIlyen eredményeket ért el más ügyfelekkel?

A coachnak ilyen esetekben is empatikusnak kell maradnia.

Kétkedő (potenciális) ügyféllel találkozva, azt érdemes végiggondolni, hogy valójában miből is erednek a kétségei. Valójában miért aggódik? Hess szerint az ügyfelek nem tennének fel az előbb említetthez hasonló kérdéseket, ha nem érdekelné őket komolyan a coaching, és a személyes fejlesztés lehetősége. Sokszor azért ellenkeznek, mert az előzetes beszélgetések során végső soron féltett álmaikról, vágyott céljaikról van szó. Az érdeklődők fejében néha olyasmi fordul meg, hogy: Tényleg coachingra van szükségem? Valóban ennek a coachnak a segítségével érhetem el, amire vágyom?

Ha coachként mindezeket szem előtt tudjuk tartani, akkor könnyedén tudunk reagálni az ügyfél kifogásaira, bizonytalanságára. Ha anyagi nehézségekről van szó, érdemes  megkérni az ügyfelet, hogy idézzen fel egy nagyobb kiadást, amit önmaga sikeres fejlesztésére szánt.

Rhonda Hess tapasztalt coachként könnyedén elfogadja azt is, ha az ügyfél az első találkozón nemet mond, mert érdeklődése megmarad ebben az esetben is. A higgadt és hiteles coachcsal az ügyfél utóbb sokszor mégis folytatja a közös munkát, a coaching fejlesztő folyamatát, amint lehetőségei engedik. Ezért fő a nyugalom, az empátia és a türelem!

(VIA: Prosperous Coach Blog)

A Müncheni Egyetem kutatói új – bár sokak számára ismerős – jelenséget írtak le, a „társadalmi jet lag” szindrómát. A Current Biology című szaklapban május 10-én publikált kutatás eredményei szerint a természetes alvásritmus megbomlása okolható az elhízás járványszerű terjedéséért. Azt tanácsolják, tiszteljük jobban saját biológiai óránkat, ha energikusak és karcsúak szeretnénk maradni.

- Egy olyan tünetegyüttest sikerült kimutatnunk a modern társadalmakban, amelyet a közelmúltig nem ismertek fel – fogalmazott Till Roennenberg. 

– Egyre nagyobb a különbség az emberek biológiai órája és a társadalmi életritmus elvárásai között. E folyamatos, társadalmi jet lag-nek nevezett időzavar miatt az emberek krónikus kialvatlanságban szenvednek. Ez növeli a dohányázás, alkoholizálás és koffein-fogyasztás gyakoriságát- mondta.

- Mi most azt bizonyítottuk, hogy e jelenség az elhízás veszélyét is fokozza. Egyre több jel utal rá, hogy a probléma komoly veszélyt jelent az egészségre – mondta el a kutató. Mint kifejtette, mindannyiunkban működik saját biológiai óránk, amelyet nem lehet kedvünk szerint előre-hátra állítgatni. Működését elsősorban a napfényes és éjszakai órák váltakozása határozza meg. A modern társadalmakban egyre kevésbé hallgatunk azonban jelzéseire, az ébren és álomban töltött idő inkább kötelezettségeink és lehetőségeink függvényévé vált, írja a Science Daily cikke.

Roennenberg és társai a probléma jelentőségét és elterjedtségét igyekeztek megvizsgálni, ezért hatalmas, az alvási szokásokat rögzítő adatbázis összeállításához láttak hozzá, mintegy tíz évvel ezelőtt. Az adatok lehetővé teszik a kísérletben részt vettek személyes adatainak – mint magasság, testsúly, kor stb. – és alvási szokásaik összevetését.

Az adatok vizsgálata során a kutatók arra jutottak, hogy minél inkább eltér valaki saját biológiai órájának ritmusától, annál nagyobb esélye van, hogy kóros mértékben elhízzon. A kutatók szerint eredményeiket figyelembe kellene venni az évente kétszer esedékes óraátállításról szóló vitában, illetve a munkaidő, és a tanórák meghatározása során is. Azt is hangsúlyozzák, hogy hasznos volna, ha az emberek minél többet töltenének a szabadban, természetes fényben, vagy legalább üljenek az ablak mellett, lehetőség szerint.

– Ébresztőórára kelni egy viszonylag új fejlemény az ember számára, és egyszerűen annyit jelent, hogy nem aludtunk eleget. Így nem csoda a krónikus fáradtság. Az alvással töltött órákat hiba lenne időpazarlásnak látni – figyelmeztet a kutató.

(Via: ScienceDaily)

Régóta foglalkoztatja a tudósokat, hogy stresszes helyzetekben miért esik vissza a teljesítmény, és miért hajlamosak az emberek triviális feladatokat is elrontani nagy nyomás alatt. A Calteh kutatói szerint a kilátásba helyezett jutalom elvesztésétől való félelem eluralkodása okolható a jelenségért.

A fenti végkövetkeztetés meglepőnek tűnhet, hiszen azt gondolnánk, minél nagyobb ellentételezést ajánlunk valakinek, annál jobb munkát végez, képességei határain belül. Azonban egy bizonyos összegű vagy mértékű jutalmazást meghaladó esetekben ez megváltozik - állítja Vikram Chib, a Kaliforniai Technológiai Intézet (Caltech) posztdoktori hallgatója a Neuron szakfolyóiratban társaival közösen publikált tanulmányában.

Azt már korábbi vizsgálatok is kimutatták, hogy ha fokozatosan emeljük az ajánlott jutalmat, akkor egy ponton a teljesítmény elkezd visszaesni. Ezt azonban idáig jobbára a túlzott motiváció okozta zavarodottság számlájára írták - azt feltételezve, hogy ha nagyon sok pénzt szeretnénk nyerni, akkor hajlamosak vagyunk annyira izgalomba jönni, hogy végül nem sikerül a feladat.

Azonban Chib és társai, mágneses rezonancia alapú képalkotási eljárásokkal kimutatták, hogy a kísérletük résztvevői nem a várható nyereség, hanem annak elvesztése, a csalódás miatt izgultak, magyarán féltek. Ez a félsz minél inkább hatalmába kerített egy résztvevőt, annál rosszabb teljesítményt mutatott a kísérletben.

A vezetők coach-olása, amikor személyi fejlesztő szakember segítségével javítják  munkájuk hatásfokát, évtizedes múltra tekinthet vissza. Természetesen ez nem lehetne így, ha nem bizonyosodott volna be az évek alatt a módszer pénzben is megfogható megtérülése. 

A coaching nem tanácsadás, hiszen nem azért hív külsős coach-ot egy vállalat menedzserei mellé, hogy konkrét kihívásokra kérjenek megoldásokat. A coach a vezetőket teszi képessé a problémák hatékonyabb megoldására, saját képességeiket jobban kihasználva. Ez az eltérő szemlélet meglepően hatékony, és rendszerint kiváló megtérülési mutatókat (ROI – return on investment) produkál. De pontosan mekkorát?

Szerencsére több – elsősorban amerikai – kutatás is rendelkezésre áll e témában. Ezek közül a leggyakrabban idézett Vernita Parker-Wilkins 2006-ban, az Industrial and Commercial Training szakfolyóiratban publikált vizsgálata.(1) Esettanulmánynak a Booz Allen Hamilton nemzetközi IT, egészségügyi és haditechnikai tanácsadó céget választotta, amely előszeretettel alkalmazott coachokat munkatársai fejlesztéséhez.

A megtérülést háromlépcsős módszerrel közelítette meg a szerző. Elsőként azonosította a coachhoz fordulók elvárásait. Majd azonosította azokat az eredményeket, amelyeket igazolhatóan a coachok alkalmazásának köszönhettek a vállalatok, illetve azok vezetői. Végül pedig, a vállalatok működését szemügyre véve, azt vizsgálta a kutató, hogy az elsajátított ismereteket hogyan, milyen mértékben sikerült beépíteni a cégek működésébe, napi gyakorlatába. Mindezek hatásait a menedzserekkel készített interjúk során számszerűsítették.

Az elvárásokat nyolc területen fogalmazták meg a coachokkal szemben:

•    Nagyobb produktivitás,
•    Nagyobb sokszínűség, diverzitás a csapatban,
•    A tehetséges vezetők megtartása,
•    Nagyobb munka-elégedettség a menedzserek körében,
•    Gyorsabb kinevezési, előléptetési procedúrák,
•    Nagyobb ügyfél-elégedettség,
•    Hatékonyabb csapatmunka,
•    Eredményesebb tanácsadói tevékenység (a kliens cég ügyfelei irányába).

A kutatás által felölelt egy év alatt 43 személy vett igénybe coachot a cégnél. Közülük 26 fővel készült az eredményeket mérő teszt, illetve interjú. A leginkább három területen találták hasznosnak a fejlesztő szakemberek tevékenységét. A vezetői viselkedés mellett a csapatépítés, és a munkatársak házon belüli képzése, fejlesztése vált hatékonyabbá a legtöbb válaszadó szerint. 86 százalékuk szerint a coach munkája „nagyon eredményes volt”, 95 százalék azt állította, hogy megváltoztatta munkamódszereit a szerzett tapasztalat, és 95 százalék másoknak is ajánlaná coachingot a Booz Alllen Hamiltonnál. A legtöbben felszabaduló értékes munkaórákról, hatékonyabb feladat-delegálásról és jobb csapatmunkáról számoltak be.

Ami az eredményeket illeti, Parker-Wilkins igencsak konzervatívan összesítette az anyagi előnyöket, amelyeket – az interjúalanyok elmondása szerint – a coachingnak köszönhettek. Ugyanis kiszűrt két extrém tételt, amelyek egyenként is félmillió dollár feletti hasznot jelentettek volna. Mindezek után is megdöbbentően nagy volt a coach-tevékenység megtérülési mutatója: közel 700 százalék, a cég esetében több mint hárommillió dollár!

A gazdasági válság a legtöbb cégnél megkerülhetetlenné tette a tanácsadók, mentorok vagy épp külsős coachok munkába állításakor a hatékonysági vizsgálatok elvégzését. Az adatok szerint a coaching – különösen humán-intenzív területeken, ahol az emberi tényező nagy szerepet játszik – kiállja a megtérülés próbáját.

 

1) Business impact of executive coaching: demonstrating monetary
value (2006, Industrial and Commercial Training, 38/3, pp.122-127.)

Mindennapjaink sakktábláján gyakran találjuk magunkat nagy lehetőségek nélkül. Lelkiállapotunk, anyagi helyzetünk, munkakörünk miatt képtelenek vagyunk a döntő lépés megtételére, amitől a fordulatot várjuk. Lassan haladunk előre, akár a sakkban a gyalog, amely a leggyengébb bábu, de egyben a legszámosabb is. Ez utóbbi tulajdonsága teszi lehetővé, hogy többedmagával együtt döntő szerephez jusson a játékban. Az alábbiakban a gyalogot, mint az eredményes együtthatás, vagy más néven a szinergia megtestesítőjét fogjuk vizsgálni.

A szűk távlatokba ragadt ember − akár a gyalog – kis mozgástérrel rendelkezik. Lépésről lépésre halad, látszólag jelentéktelenül. Ha sorsfordító dolgot nem is képes tenni, de a fejét felemelve, körbenézve felismerheti: sokan járnak hasonló cipőben. A gyalog ereje ugyanis sokaságában rejlik, a megfelelő elrendezésben, egymást erősítve létrejövő szinergia teheti (újra) jelentékennyé a játékban.

Az egymást kölcsönösen erősítő együttműködés egy letisztult példája az átlósan érintkező gyalogok sora, mely komoly erőt képvisel a táblán. Ezzel szemben az egyedül maradó, úgy nevezett „izolált gyalog” védtelensége miatt nem kívánatos állás a sakkban, csakúgy, mint az egymás alá kerülő két gyalog, melyek közül az egyik még a mozgásban is akadályoztatott.
A szinergia tehát két vagy több dolog külön-külön nem elérhető eredményt produkáló együtthatásaként írható le.

A jelen pillanatban olvasott betűk is szinergikus kapcsolatban vannak egymással, így alkotva a puszta hangalakokon túlmutató szavakat, a szavak pedig hasonló együtthatással rendeződnek mondatokba. Érzékletes példa a szinergiára jelenségére, ha elképzelünk egy elromlott jelzőlámpánál gyülekező frusztrált gyalogos csoportot, akik külön-külön képtelenek a túloldalra átjutni a folyton hömpölygő autók miatt mindaddig, amíg közösen megindulva át nem masíroznak az úttesten, néhány másodpercre megállítva a forgalmat.

Az egymással szinergikus kapcsolatban lévő személyeknek nem kell a nagy ugrás. Az egységet megtartva, lépésről lépesre, biztosan haladhatnak egy irányba. A független képességeken túlmutató rendszer erejét az elemek viszonyában kereshetjük: a közös célkitűzés, a hasonló értékrend és az együtt-tapasztalás mérföldkövei kapcsolják össze az elemeket, teremtik meg a kohéziót. Azonban a szinergia akkor igazán eredményes, ha a személyek készségei és képességei megfelelően kiegészítik egymást.

Például ha két kisgyerek elindul a spájzba lelopni a polc tetejéről a diótortát, a kohéziót az édességek szeretetéből fakadó közös célkitűzés, valamint a korábbi sikeres portyák emléke teremti meg. Azonban az eredményességhez nagyban hozzájárul az is, ha az egyikük erősebb testalkatú, a másik pedig vékonyka, így egymás nyakába ülve járhatnak szerencsével.

A jól pozícionált gyalogokként együttműködő felek a – ha úgy tetszik paraszti – józan észre támaszkodhatnak kooperációjuk során. Ez a gondolkodás a mindennapi tapasztalatok alapján tisztán belátható ismeretekre épül, közérthető és mindenki számára hozzáférhető (ahogy az angol elnevezés, a common sense is mutatja). A józan ész szabályai rajzolják ki a gyalogok mozgásterét jelentő mezőket. Ez a közös, racionális, lépésről-lépésre történő haladás, és így a szinergia megtartásának eszköze is.

A szinergia lényege a személy pozíciójának megerősítése, lehetővé téve egy erejét meghaladó probléma megoldását és megteremtve az erőforrást a további fejlődéshez. A szinergiából energiát nyerünk, melyet jól használva messzebbre juthatunk. Van olyan állás, ahol a gyalog képes elérni a tábla másik szélét. A sakk szabályai szerint ilyenkor – a királyon kívül − bármelyik másik figurára becserélhető, ezt hívják átalakulásnak (angolul sokatmondóan promotion).

A coaching során az ügyfélnek alkalma adódik rá, hogy felismerje és meghaladja magányos gyalog sorsát.  Megtanulja észrevenni, hogy kik járnak még hasonló cipőben (gyalogosan) és ha közös a cél, hogyan haladhatnak együtt előre. Az is előfordulhat, hogy a coach egy már létező csapat szinergiájának növelését segíti elő. Az ilyen team coaching során nem csak a kohézió fejlesztése a cél, hanem az egymást erősítő együttműködés létrehozása, mely nagyobb eredményességet ígér. Ugyanakkor minden folyamat alatt ki kell alakulnia a coach és kliense közötti szinergiának is, amelyből megszülethet az új megoldás, vagy iránykijelölés, és persze az energia, amely tettekre váltva a személy átalakulásának kulcsa lehet. Gyalog, aki átjutott a túloldalra.

Fedezzük fel magunkban a gyermeket! Nem tűnik túl racionális felszólításnak, amikor a felnőttek játékszabályai szerint formalizált társadalomban élünk. Ahol a napi létért folytatott taposómalomban emberek százezrei őrlik fel személyiségük java részét, hogy megteremthessék családjuk kenyerét. Ahol a pénz az emberek szemében csillogó értékként jelenik meg, s motivációjuk piramisábráján a királyok helyére emelkedett fel tündökölve. Elfelejtettük, hogy a pénz igazi értéke csak eszköz mivoltában rejlik, önmagában sose lesz forrása a boldogságnak.

Ezért mondom, térjünk vissza a bennünk lakó gyermekhez, aki egy papírpénzben a papírt, az eszközt látta, amelyet felhasznált valamely játéka közben, a pénzérmékben pedig a toronyépítés lehetőségét élte meg. A gyermekek a tevékenység öröméért játszanak a kezük ügyébe akadó tárgyakkal, eszközökkel. Legyen az bármi, egy üres gyufásdoboz, vagy akár egy színes rongyzsebkendő. A gyermeki kíváncsiság hajtja őket, amely nagyfokú koncentrált tudatállapot létrehozásához vezet. Teljesen belefeledkeznek tevékenységükbe, amely örömet szerez nekik. Mi a fő mozgatórugó? A kíváncsiság.

Mi történik velük, ha valami felkeltette az érdeklődésüket? Kezükbe veszik (ezt még a felnőtteknek sem sikerült elnyomniuk magukban), tapogatják, mindenféleképpen meg akarják ismerni. A figyelmük és a tekintetük az érdeklődésük tárgyára irányul és a koncentráció létrejön „öntudatlanul”. Ez a nagyon összpontosított állapot, valamint a gyermekek fantáziája segíti őket ahhoz, hogy elmerülhessenek tevékenységükben, s megszűnjön körülöttük a világ. A képzeletük szabadon engedése a játék eszközét azzá formálja át, amire csak szükségük van abban a pillanatban.

A fantáziájuknak köszönhetően a varázslat megtörténik, s az üres gyufásdoboz átalakul kisautóvá, repülővé, a maga zengő-bongó világával együtt jelenik meg számukra, míg a színes rongyzsebkendő a nyugalom szigetére röpít Aladin szőnyegeként, ahol éltre kelnek a tarka álmok. Az elvarázsolt birodalmában, a játék hevében a gyermek tökéletesen jelen van. Minden pillanatát megéli, megtapasztalja az „ITT és MOST” élményét.

Miért hasznos a „gyermeki én” előhívása a coaching során? Szedjük össze az előzőekben leírtakból:

1.    Kíváncsiság – a felfedezés öröme.

2.    Koncentráció – a figyelem és tekintet irányításával létrehozható a nagyfokú összpontosítás.

3.    Fantázia – a képzelettel, a szabad asszociációs képességgel meglódítható az elme.

4.    Jelenben élés – az „ITT és MOST”-ban cselekvés.

Most mindezt fordítsuk le a coaching folyamatára:

1.    Tegyük kíváncsivá a coacheet (ügyfelet). Segítsünk kibújni az ügyfélben rejlő felfedezőnek, aki új részeket akar meghódítani az életének térképén. Engedjük meg a coacheenak, hogy mint a gyermek tiszta „szoftverével”, minden információra rácsodálkozhasson, a kérdéseihez szükséges adatait megtalálhassa magában, és élje meg az „újrabootolás” örömét.

2.    Hozzuk koncentrált állapotba a coacheet. Az érzelmei ventillálása után kérdéseinkkel irányítsuk figyelmét és tekintetét a megoldandó helyzetre. Ez nem azt jelenti, hogy csak az általunk meghatározott keretek között mozoghat, hanem azt, hogy segítünk neki, hogy ne vesszen el a részletekben. Kérdéseinkkel hozzásegítjük, hogy a figyelme fókuszában a közösen kijelölt cél álljon, és azt ne tévessze szem elől.

3.    Mozgassuk meg a fantáziáját, engedjük szabadon képzeletét. Felnőttként hajlamosak vagyunk arra, hogy mindent a rációnak rendeljünk alá, s ezzel egy végtelen történet veszi kezdetét, ahol a fantázia birodalma bajba kerül. A coaching folyamatában ezzel szemben szükség van arra, hogy meglovagoljuk a fantázia paripáját, amely a karámból kitörve először a szabadság édes érzését ízleli meg, amelynek senki és semmi nem szabhat határt. Ilyenkor ötletek tömege vágtat át agyunkon. Majd az elme elcsendesülve, letisztulva, lassabban fújtatva teret enged az ügyfél szabad asszociációs képességének, amely segítségül hívja a metaforákat és általuk könnyebben kifejezheti érzelmeit.

4.    Segítsünk neki abban, hogy felismerje, a jelenben tehet önmagáért. A múltba révedés, valamint az állandó jövőbe tekintés helyett élje meg a jelenben cselekvés hatalmát. Ismerje meg helyzetének körülményeit, hozza felszínre az érzéseit. A coaching során arra van szükségünk, hogy a coachee az „ITT és MOST”-ban találja meg a megoldásait, s cselekedjen a múltban szerzett pozitív tapasztalatainak, megoldási mintáinak felhasználásával és a pozitív jövővízió felépítésével.

A „gyermeki én” újrafelfedezése, valamint időnkénti szerephez engedése hozzásegíthet minket a kíváncsiságunk felébresztéséhez, a koncentrációnk gyorsabb kialakításához, a fantáziánk szabadon engedéséhez és a jelenben cselekvésünk örömének megéléséhez.
Ezek együttesen „megmozgathatnak”, felrázhatnak minket, a latin motivus szó jelentése értelmében. A belső motivációnk felkeltésében van segítségünkre a gyermeki énünk, amely a kíváncsiságunkon és a tudásszomjunkon alapszik.

A coaching speciális tanulási folyamatában a belső motivációk mellett megjelennek a külső motivációs faktorok (pld.: presztízsmotiváció), amelyek szintén lényeges tényezők, de erről majd egy másik alkalommal…

Addig is merjünk újra gyermekek lenni, mert bizony vannak olyan helyzetek, ahogyan Szabó Lőrinc megfogalmazta, ahol „Lóczi óriás lesz…”.   

Veres Richárd írása

Vetít, ködösít, kertel, hárít, köntörfalaz: rokon értelmű szavak a mellébeszélés kifejezésére. Nem kell különösebben megerőltetni magunkat, hogy tovább folytassuk a felsorolást. Számos lehetőség kínálkozik arra, ha a lényegről nem kívánunk beszélni:

-    átlátszó kifogások garmadával hárítunk;

-    olyan filmet kezdünk el vetíteni, melyről jól tudjuk, hogy igazságtartalma kétséges;

-    köntörfalazva kitérünk a kérdések elől;

-    kertelve beszélünk az élethelyzetéről;

-    kicsit ködösítünk, hogy a helyzet elsőre ne legyen átlátható.

Találékony a magyar, s ez megjelenik a nyelvhasználatunkban. Nincs még egy olyan nyelv, amely ennyire gazdag és sokszínűségével képes megjeleníteni az érzések közötti apró különbségeket. Ötletességünk nemcsak a magyar nyelvhasználatban jut kifejezésre, hanem az élet minden területén jellemez minket. Ahogy mondani szokás, „az élet megtanított minket egymásra”. A történelem egyes időszakaiban az ember alkalmazkodni kényszerült a túlélése érdekében, vagy az adott rendszer kijátszására törekedett (például gondoljunk az ország három részre szakadása idején az adózás alóli kibújásra, vagy a mai adófizetési morálra etc.). Mindenféleképpen kereste annak lehetőségét, hogy a rákényszerített élethelyzetén könnyítsen.

Ismerjük be, hogy naponta kerülünk olyan helyzetbe, amelyben komfortérzetünk szinte a nullára zuhan, s jól jönne egy laza klikkelést követően a „Simses” feltöltés. Mivel nem egy játékvilágban élünk, s ez a kattintás elmarad, így ettől a kellemetlen érzéstől a valóságban egy „belső klikkeléssel” próbálunk szabadulni. Sokszor megtesszük ezt, szinte észrevétlenül beindulnak ezek a lelki működések, belső átkapcsolások.

Életbe lépnek a tudattalan elhárító mechanizmusok és megakadályozzák az egyént abban, hogy felismeréseket tegyen az „én”-jét fenyegető mozzanatokkal szemben, amelyek előbb-utóbb szorongásos, distresszes állapothoz vezetnek. Az ilyen és ehhez hasonló nem kívánt állapotok elkerülése érdekében inkább az önáltatás, a tagadás jótékony és egy ideig kényelmes, puha, mindent elfedő köntösébe burkolózunk.

Ezekkel a természetes, de tudattalan lelki folyamatokkal találkozhatunk a coaching ülések során, amelynek egészét az őszinteség és a bizalom légkörének kell áthatnia. E két alappillér elengedhetetlen ahhoz, hogy a coach segítségével a coachee (ügyfél) biztonságos környezetben építhesse az álmaihoz vezető eredményes útját.

Ha a coachee nem tudatosan, de mégis megpróbál minket egy átláthatatlan dzsungel felé terelni, lehetőleg ne egy machetével essünk neki a kusza és buja növényzetnek, hanem ismertessük fel vele Szinyei Merse Pál ecsetvonásai mentén, hogy az őserdőből kiérve nyári tisztás várja, ami remek piknik lehetőség az évnek ebben a szakában. A coachnak fel kell ismerni, ha az ügyfél hamis képet fest a helyzetéről, vagy üres foltokat hagy a vásznon, mivel az ő felelőssége, hogy a coaching folyamat teljes képpé teljesedik-e ki, vagy csak egy vázlat marad.

Milyen formában érhető tetten a mellébeszélés vagy hárítás?

1.    Amikor a coachee kerüli a legérzékenyebb témát, esetleg más szavakkal, de újra ugyanazt a képet próbálja megrajzolni nekünk, folyamatosan visszatérve a kiindulóponthoz.

2.    Diszharmóniát érzékelünk a coachee által elmondottak, valamint a metakommunikációja között.

3.    Abban az esetben, amikor a coachee „nagyokat hallgat” bizonyos területekről, s hiányérzetünk támad.

4.    Egy feltett kérdésünkre nem érkezik válasz.

Mit tehetünk, mint coach, ha észleltük a mellébeszélés jeleit?

1.    A saját meglévő és reálisan bővíthető lehetőségeire kérdezünk rá, láttatva a helyzetet, melyben hosszan várhatja az esetleges megoldást, vagy maga is tehet elég biztonságos és elég vonzó lépéseket a kívánt célért.

2.    Provokatív kérdésekkel tükröt tartunk, amelybe belenézve megpillanthatja, hogy van tükörképe, sőt némi ellentmondás mutatkozik a kép és a valóság között.

3.    Ha hiányérzetünk szirénaként jelezné, hogy bizonyos területek mellett csendben elhaladtunk, akkor életbe kell léptetnünk a biztonsági protokollt. A követendő eljárás: felderítő kérdések bevetése, hogy a coachee és mi is ráláthassunk a vakfoltokra.

4.    Nem tágítunk, csak a kérdéseink tárházát bővítjük. Esetleg átfogalmazva újra feltesszük azt, vagy formabontó kérdésekkel segítjük a megoldáshoz. A konfrontatív csend alkalmazásával is megbonthatjuk az ellenállás falait.

Előfordulhat az első ülés alkalmával, amikor az ügyfél annyira jó a mellébeszélésben, hogy képfestő technikájával magával ragadja a coachot, aki egészen belefeledkezik az esztétikai élmény csodálatába. Ha sikeres volt az elhárítás, s marad feltáratlan terület, nincs minden veszve, levonhatjuk a tanulságot.  A következő beszélgetések alkalmával támaszkodhatunk eme feltárt tulajdonságára, kreativitására, így a coach előtt felszáll a köd, az addig titkolt részletek kirajzolódnak.

Önmagunk legnagyobb varázslói vagyunk, mindannyian szüntelenül élünk a mellébeszélés adta lehetőségekkel, hogy a kellemetlen szituációkat elkerüljük, a nem kívánt helyzeteket elhárítsuk, ködbe burkoljuk mondanivalónkat, nagyokat hallgatva lépjünk túl már-már égbekiáltó problémákon. Így készíti el a művészetekben és varázslásban jártas emberi elme az életének kópiáját, így vetítjük magunknak azt a mozifilmet, amelyet szívesebben forgattunk le és rögzítettünk a valóság helyett.

Ezért ne csodálkozzunk, ha a másik székben ülő coachee szemébe nézve a tekintetéből visszanéz egy elmezsonglőr, aki mutatványaival vagy a mellébeszélés művészetével igyekszik vonzóbbá tenni életét. Ebben az esetben köszöntsük őt megfelelőképpen, és segítsünk neki, hogy belássa, ebben a székben lehullt a lepel, s őszinteségével kerül egyre közelebb céljai megvalósulásához.  

Gondoljunk bele, milyen unalmas lenne, ha mindenki világos, nyílt Rippl-Rónaiként tevékenykedne…

Veres Richárd írása

Életünk során sokszor találjuk magunkat olyan helyzetben, mikor csak hagyományos gondolkodási mintáinkat meghaladva tudunk továbblépni. Ráadásul különös örömet jelent, ha a mindennapi sablonjaink mintáját átugorva, sikerül előrukkolnunk egy új, saját megoldással. Egy látszólag meghatározott helyzet keretének átértelmezését nevezzük reframingnek (vagyis átkeretezésnek), melyet a sakk bábuk közül a táblán rendhagyóan közlekedő ló, illetve szaknyelven huszár reprezentál.

A huszár kétségkívül a legkülönlegesebb figura a sakktáblán: ahelyett, hogy a sorok, oszlopok és átlók egyértelmű vonalain mozogna, L-alakban ugrik, akár más bábukon keresztül. Ugyanez kell, hogy jellemezze a kreatív problémamegoldót, a hagyományos sémák helyett új utakat kell felfedeznie, hogy eljusson A-ból B-be, átugorva az akadályokat. A (ló)ugrás fontos motívuma az átkeretező gondolkodásnak, ugyanis az akadályok megkerülése, még mindig a helyzet eredeti dimenziójában történik, de  a reframing lényege, hogy megoldási mozgásterünket oly módon bővítjük ki, hogy az esetleges gátló tényezőket meghaladjuk, átugorjuk (megelőzve a probléma útvesztőjében való bolyongást).

Képzeljünk el egy bonyolult labirintust, melyben eltévedtünk. Az eredeti séma azt sugallja, hogy falak alkotta mintázat mentén találjuk meg a kiutat, ugyanakkor, ha rájövünk, hogy a falak − a harmadik dimenzióban – átmászhatóak, akkor a probléma keretrendszerének átértelmezésével juthatunk ki a slamasztikából. Ez az a lóugrás, amit az emberi elmének a kreatív problémamegoldás során meg kell tennie.

Hogy egy huszár egyetlen mezővel arrébb kerüljön a táblán, legalább két lépésre van szüksége. Ugyanez jellemzi a kreatív gondolkodást: az A-ból B-be vezető legkézenfekvőbb útvonal helyett a gondolat egy vargabetűt tesz, bevonva látszólagosan irreleváns elemeket a megoldásba. Ahhoz, hogy kreativitásunk megfelelő mozgásteret nyerjen a mindennapjainkban, először ki kell tágítani gondolkodásunk karámjait, fel kell lazítanunk kognitív kereteinket.

A közismert − és kissé elkoptatott − 9 pontos feladat remekül érzékelteti a keretek működését:

Próbáljuk az alábbi pontokat összekötni négy egyenessel úgy, hogy nem emeljük fel közben a papírról képzeletbeli ceruzánkat!

A feladat nehézsége abban rejlik, hogy a nyolc külső pont alkotta négyzetet egyfajta határnak, keretnek fogjuk fel, és azon belül igyekszünk megoldást találni, noha erre vonatkozó megkötést a feladat nem tett. Ahhoz, hogy teljesítsük a feladatot, át kell lépnünk ezeket a határokat, átértelmezve gondolkodásunk mozgásterét:

Bizonyára már sokan ismerték a megoldási sémát, így könnyen boldogultak a feladattal. A probléma rutinszerű megoldása azonban szintén egy meghatározott keretrendszerben történik: felismerjük a kilenc pontot, beugrik a feladat és a tanult megoldási elv, majd újra megtaláljuk hogyan kell behúzni a négy egyenest. Így azonban a megoldáshoz nincs szükség valós átkeretezésre, így továbbmegyünk: Vajon össze tudjuk kötni a pontokat három egyenessel is?

A keretek tulajdonképpen a pszichológia kognitív sémáinak felelnek meg. Tanulási folyamataink során felismerünk helyzeteket, melyekhez értelmezéseket rendelünk. Ez az automatizálódás teszi lehetővé mindennapi műveleteink fluens elvégzését, ugyanakkor elménk ilyenkor csupán a – séma vonatkozásában − releváns adatokat dolgozza fel. A gyermeki feladatmegoldás kreatív jellege is ebből fakad: tulajdonképpen keret nélkül tud gondolkodni.

A 9 pontos feladatot felismerve is egy – már kibővített – keretet, sémát illesztünk a problémára, és szinte észre sem vesszük, hogy jelen esetben a pontok meglehetősen nagy méretűek, inkább már foltok. Egy újabb átkeretezés után pedig kihasználjuk az ábra eddig rejtett lehetőségét:

A keretet még tovább bővítve jutottunk el a megoldáshoz. Képesek voltunk újból meghaladni gondolkodásunkat „desematizálva” a helyzetet, annak egyedi paramétereit (nagy méretű pontok) használva fel a megoldásban. (Amennyiben azonban a pontok apróbbak lettek volna a vonalak vastagságának növelésével is el tudtunk volna jutni a megoldáshoz.)

A kreatív problémamegoldás jellemzője, hogy gyakran jelentéktelen vagy a helyzethez nem kapcsolódó részleteken keresztül talál utat. Ez a jelenség azonban érthető annak tudatában, hogy eleve kereteink, illetve sémáik határozzák meg a különböző részletek relevanciáját számunkra. Egy jelentéktelennek tűnő részlet kiemelése épp úgy az aktuális keretet meghaladó módszer (pl. a pontok mérete), mint ha egy teljesen véletlenszerű, külső motívumot használunk inspirációnak a megoldás során.

Akik még mindig csalásnak érzik a pontok és vonalak méretével való játékot, azoknak üzenem, hogy van háromvonalas megoldása az eredeti feladatnak: matematikus ismerősöm három párhuzamos egyenest futtatott végig a háromszor három ponton, majd közölte, hogy ugye a párhuzamosok a végtelenben metszik egymást. Ezzel újfent kitágította a keretet. (Bár hozzá kell tennem, hogy a megoldás gyakorlati sikere kétséges, ugyanis ceruzáját kétszer is felemelte, végtelen egyenest pedig meg sem próbált rajzolni)

A különböző élethelyzetekben a személy keretekben mozog, melyek kibővítése, átértelmezése növeli lehetőségei számát. A coach segít majd „kiugrani” a kereteken belül megfogalmazódó szabályrendszerekből, ha az nem szolgálja a közösen kitűzött cél elérését. Az ügyfél fokozatosan képessé válik új útvonalakat találni életében, munkájában, ha a hagyományos utak nem járhatók. A keresés során coach és coachee (ügyfél) együtt vágják át a szűknek bizonyuló kereteket: egy megfontolt huszárvágással.

A sorban következő bábu, melyet megvizsgálunk, a futó lesz. Ezt a figurát is lépés-lehetőségei határozzák meg: hamar játékba hozható és a táblát feketén és fehéren „behuzalozó” átlókon lefutva mozog. A coaching szempontjából a fluiditás, azaz a folyamatos, áramlásszerű gondolkodás szimbóluma lehet.

Edward de Bono, a roppant népszerű máltai gondolkodó és gondolkodáskutató több ízben bírálja a hagyományos logikai megközelítésünket és az ebből a „fekete-fehér gondolkodásmódból” eredő vitakultúránkat. Ezt, a tradicionális logika kategóriáival a valóságot szilárd szerkezetben megragadni kívánó gondolkodást találóan sziklakő logikának nevezi. Akár egy sziklát, ezt a fajta megközelítést is az éles határok, a szilárdság és a stabilitás jellemzi: valami vagy igaz, vagy nem, vagy megfelel egy kategória kemény kritériumainak, vagy nem illik bele abba. A futó figurája viszont kilép ebből a fekete-fehér rendszerből, az egyetlen bábu, amely az egész játék alatt végig ugyanazon a színen mozog…

A de Bono által a sziklakő logikával szembeállított gondolkodásmód a vízlogika, melyet a folyamatos alkalmazkodás és a fluiditás jellemez. Míg a sziklánál a konkrét „Hol van?” kérdést tehetjük fel, addig az áramló víz esetében csupán a „Hova tart?” kérdés lehet csak adekvát. A vízlogika mindig a körülményekhez alkalmazkodó gondolkodást jelöl, melyet iránya illetve célja jellemez. A hagyományos gondolkodást uraló igaz-nem igaz szembenállást a „fit” és a „flow’ egysége váltja fel, az előbbi a körülményekhez való adaptációt, a másik pedig az − iránya által meghatározott − áramlást jelöli.

Képzeljük el, hogy két ellentétes véleményű ember találkozik. Amennyiben a sziklakő logikának megfelelően vitába kezdenek (hétköznapjainkban ez általában így történik), ellenfelekké válnak, beszélgetésük során a másik állításait próbálják meg a logika szabályai mentén cáfolni, mely ritkán vezet konszenzusra: a két vélemény, mint két egymáshoz kocogtatott szikla fog egymással szemben állni, szinte változatlanul. Ha azonban  a vízlogika alapján kerülnek párbeszédbe, szintézisre fognak törekedni: elfogadva a másik igazságait igyekeznek majd egy közös irányt megtalálni, mely előreviszi helyzetüket. A beszélgetés végére pedig a két véleményből szükségképpen egy nagyobb gondolatfolyam  lesz.

A de Bono-i vízlogikán kívül azonban mást is kapcsolhatunk a fluencia fogalmához. Hagyományosan egy rendszer gyors és pontos információ-közvetítő képességét értjük alatta.  Az ismert játékban, mikor körben ülő emberek egymás fülébe suttogva próbálnak torzítatlanul továbbadni egy üzenetet a fluencia lesz a rendszer legfontosabb tulajdonsága, épp úgy, mint az emberi elmén végigfutó információ esetében is.

Egy képességünket akkor tekinthetjük fluensnek, ha abban a megfelelő végrehajtási sebesség pontossággal párosul, legyen szó sporttevékenységről, tanulási folyamatról vagy éppen nyelvhasználatról. Az ilyen módon automatizált cselekvéseink a kihívást jelentő szituációkban bizonyulnak a leghatékonyabbnak, tudatunk akár a hegyekből legördülő folyó, céltudatosan mégis harmonikusan tart célja felé. Ezt a tudatállapotot nevezi Csíkszentmihályi Mihály a neves pszichológus Flow-élménynek.

Előfordulhat azonban, hogy akár a futó a sakktáblán, elménk is akadályokba ütközik: az egyébként németül jól beszélő üzletember a hibázástól félve akadozni kezd, a motiválatlan diák figyelme elkalandozik az épp olvasott anyagról, vagy az egész meccsen remekül teljesítő focista téthelyzetben büntetőt ront. Ezek a félelmek, aggodalmak, kétségek elménk kősziklái, melyek megakaszthatják egyébként áramlásra hajlamos tudatunkat, de ugye nem minden fekete-fehér…

Bár a fluencia elsősorban kétségkívül pozitív fogalom, azonban automatizmusaink nem megfelelő irányba is tarthatnak.  Rossz szokásainkat – akár a fekete mezőkön mozgó futót – szintén a reflektálatlan folytonosság jellemzi, és ezekből a sötét vizű, zavaros folyókból nagyon nehéz kritikai gondolkodásunk kősziklái nélkül kikászálódni.

A coaching során az önvizsgálat és tudatosság kapaszkodói segítenek, hogy a személy kimásszon az őt elsodró helyzetek zavarosából, a folyamatot egyszerre jellemzi a fluencia és a reflexivitás: a coach-csal elmélyülten beszélgetve ellenőrzi élete átlóit, hogy milyen hosszúak és merre tartanak.  Az ülések során együtt keresik a fluens és a szilárd elemek egyensúlyát az életében, hogy mikor lehet önfeledten sodródni, és mikor érdemes helyzet elemzésébe fogni. A beszélgetések során a  kliens nem csak az „úszás” képességével gyarapodik, hanem képessé válik kimászni a gondolatok és helyzetek sodrából, és megvizsgálni azok merre tartanak: gondolkodni, futólag.  

„Nincs semmi baj.” Magyarország lakosságának közel a fele ezzel a három negatív szóval jellemzi saját állapotát – hangzott el a Magyar Tudományos Akadémián tartott beszélgetésen, amelyen az Akadémiai Kiadó mutatta be a Csíkszentmihályi Mihály és Csikszentmihalyi Isabella Selega által szerkesztett Élni jó című tanulmánykötetet.

A pszichológia sajátos, új (alig 20 éves) irányzatáról szóló érdekfeszítő tanulmányokból kirajzolódik, hogy a pozitív pszichológia hogyan változtatja meg a boldogságról vallott korábbi elképzeléseinket. Az elme kerekei sorozatban megjelent kötetben Csíkszentmihályi Mihály mellett olyan iskolateremtő szakértők munkáit is olvashatjuk, mint Martin Seligman vagy Pléh Csaba. Ők és szerzőtársaik számos kutatási eredményre támaszkodva, tudományos alapossággal, de közérthetően és igen meggyőzően érvelnek amellett, hogy közvélekedéssel szemben nem a pénz, az anyagi javak, a siker, a népszerűség vagy a hatalom tesznek boldoggá, mint a hogy a megpróbáltatások sem feltétlenül tesznek valakit boldogtalanná.

A könyvből, amely a Washingtonban megrendezett Pozitív Pszichológiai Konferencia legizgalmasabb előadásait tartalmazza, az derül ki, hogy a boldogság (elégedettség) gyakran a pontosan meghatározott, fontos és vonzó személyes célok, belső motivációk, no meg a szabadságérzet eredménye. Miért olyan roppant fontos és izgalmas ez a laikus számára? Azért, mert az ő életéről, az ő közérzetéről van szó. Arról, hogy lehetősége van arra (mert jó, a mindennapok során alkalmazható eszközök állnak a rendelkezésére), hogy megküzdjön (coping) a negatív stresszel, és megédesítse az életét (flourish), vagyis boldogságot hozzon létre. Mennyivel vonzóbb kilátást nyújtanak ezek a tehetetlen önmegadásnál, a drogokba (alkoholba, kábítószerbe) való menekülésnél, a függőségek okozta pillanatnyi kielégüléseknél.

Persze, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, a „nincs semmi baj” népe nem beteg, csak nem egészséges. (Az egészség ugyanis – legyen szó fizikális vagy lelki egészségről – nem azonos a betegség hiányával.) Tehát a lakosság közel felének nincsenek betegségtünetei, de egészségtünetei sem. Ők azok, aki úgy írják le a helyzetüket, hogy „ezt dobta a gép”. Mi a baj ezzel? Több is van, most csak néhányat ezek közül. Az, aki így látja önmagát és a világot, nem bízik sem magában, sem másokban. Zárkózott, bizalmatlan, mogorva, híján van a céloknak, az akaratnak, a kitartásnak, másoktól várja helyzetének megváltoztatását. Az ilyen ember nem jó társ, és nem jó munkaerő.

Ezért (is) kezdte vizsgálni A. Maslow, a pozitív pszichológia előfutárának tartott humanisztikus pszichológia kidolgozója, hogy mi az az állapot, amelyben nem ezt a tehetetlen, befelé forduló, csüggedt oldalunkat mutatjuk. Ő „csúcsélménynek” nevezte az egyénnek azt az állapotát, azt a jó és kívánatos élményt, amelyre kizárólagosan és egészében figyelünk, amely önmagában és önmagáért értékes, amelyben torzul a tér-és az időérzékelés, amelyben könnyedén, tökéletesen és a legjobb tudásunk szerint mennek a dolgok, és amelyet olyan fogalmakkal írhatunk le, mint teljesség, tökéletesség, elevenség, egyszerűség, egyediség, magában valóság, stb.

A Maslow által megfigyelt és leírt csúcsélmény több lényeges ponton szoros rokonságot mutat a „flow” élménnyel, amelyet Csíkszentmihályi figyelt meg és írt le elsőként. Mások, pl. az NLP kidolgozói „magas teljesítményű állapotról” beszélnek. Anélkül, hogy a hasonlóságok és/vagy a különbözőségek elemzésébe mélyednénk, annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy a flow-ról (magyarra „áramlásként” fordítják) összegyűlt megfigyelések és elemzések remek eszközt adnak mindazok kezébe, akik készek és képesek megdolgozni azért, hogy házi használatra boldogságot állítsanak elő.

A pozitív pszichológia kutatási eredményei és az ezekre épülő „eszközei” szelíd, „vértelen”, (ahogy az orvosi szaknyelvben mondják: „non invazív”) módszereket biztosítanak a javításra, akár túl sok, akár túl kevés van az életünkben valamiből (pl. szeretetből).
Ami nagyszerű, vonzó és különösen inspiráló a pozitív pszichológia szemléletében és alapvetésében (és amely sok felületen találkozik a coaching megközelítésével, az az, hogy az egyéni erősségekre, a „hallgatag tudásra” épít (nem a gyengeségeket fürkészi). Azt keresi, hogy miben vagy a legjobb, és a problémák helyett a megoldásra fókuszál, mert (mint a kutatások is bizonyították), a nincs azonosításából még nem lesz „lesz”.

A pozitív pszichológia eredményei ugyanakkor igen kézzelfoghatóan felhasználhatók nem csak az egyén, hanem a csoportok (cégek szervezetek) hatékonyságénak, teljesítményének és közérzetének (egészségének) javítására is. A pozitív pszichológia eredményeit alkalmazó, forradalmian új AI (Appreciative Inquiry, amelyet elismerő vagy tiszteletteljes feltárásnak fordíthatunk) mint megközelítés és mint módszer kiválóan alkalmazható a változások menedzselésére. Az AI-n alapul pl. az un.: 4D modell, melynek elemei a Discover (hogyan működünk sikeresen), a Dream (hova kellene elérni), a Design (milyen erőforrások állnak rendelkezésünkre) és a Delivery/Destiny (Te mit fogsz csinálni?).

E módszerek központi eleme az, hogy a nagyobb személyes és vagy közösségi teljesítmény elérése érdekében, a meglévő erősségeket azonosítva és azokra építve mozgósítsák a „cselekvő tudást” (mastery). ha pedig ez sikerül, akkor esélyünk nyílik a flow (mint afféle lelki plusz tőke) megélésére, amely a képességeink szintjének intim helyzetekben történő, aktív, kontrollált módon történő növelése révén jön létre. A flow tehát az egyén optimális működése, amelyben kevesebb energia felhasználással magasabb teljesítményt hoz létre.

Mint ilyen, nem is téveszthető össze azokkal a „gagyi flow-al”, amelyek leírásai – a flow-ra vonatkozó kutatások – eredményeinek ismertté válása és elhíresülése nyomán elárasztják a médiát. De semmi aggodalom, ha flow élményben van részünk, felismerjük!
Írta: dr. Rusznák Tamás

Az előző bejegyzésben röviden bemutattuk a coaching létrejöttének és fejlődésének történetét. Gondolkodásunk alapvető motívuma a historizálás, azaz a jelenkori történések valamely konkrét múltbeli eseményből származtatása. A klasszikus történet szerint már 1831-ben használták a coach szót sport-tréner vagy edző értelemben és az 1974-ben kiadott Timothy Gallwey The Inner Game of Tennis című könyve óta mondhatjuk azt, hogy a coach szerepköre a sportoló fizikumának, fizikai teljesítményének növelésétől elmozdul pszichéjének fejlesztése felé. A következő mérföldkő a business coaching születése volt: a sport területén alkalmazott elvek az 1990-es években használatossá váltak az üzleti szférában is.

Ez tehát a coaching klasszikus eredettörténete, azonban − mint minden, korunkban életre hívott irányzat − csírája már évszázadok, vagy akár évezredek óta ott hever a lábunk előtt. Esetünkben a coaching módszertanának, illetve elveinek megjelenését egészen az ókorba visszanyúlva kereshetjük. Az ókori gyökerek kutatása nem egy alternatív eredet lehetőségével kecsegtet, hanem az eredeti történet sokkal mélyebb vonulatait tárja fel, mind a történelemben, mind pedig az egyéni gondolkodásban. Habár rengeteg, jelentősen különböző coaching irányzat van, de egy dologban mind közös, ez pedig a dialógus központi helyzete. Egy coaching ülés természetesen elképzelhetetlen a coachee és a coach aktív párbeszéde nélkül. Az európai és az ind filozófia kezdeteinél a filozofálás szóban zajlott, legtöbbször dialógusos formában. Az ókori Görögországban Szókratész, az ókori Indiában pedig Buddha személyében találhatjuk meg azt a két gondolkodót, akik párbeszédének stílusa, üzenete és célja igazán közel áll a ma coaching-ként megnevezett módszerhez. A Szókratész által "bábáskodónak" titulált beszélgetés azon alapul, hogy a filozófus kizárólag kérdések révén segít beszélgető partnerének megtalálni a választ a problémájára. Szókratész csak kérdez és nem ad kész válaszokat, megoldásokat. A dialógus működésének alapfeltétele, hogy a válasz soha nem a filozófustól ered, hanem magától a személytől, aki a probléma gazdája. Szókratész módszeréhez hasonlóan a coaching során sem adhat a coach kész válaszokat, tanácsokat, hanem kérdéseken keresztül segít a coacheenak megtalálni egy ’elég jó’ megoldást problémájára.

Buddha nevéhez is köthetünk egy olyan eljárást, amely összhangban van a coaching szellemiségével. A források szerint Buddha dialógus-módszere az "ügyes eszköz", amely azt jelenti, hogy a tanító úgy kérdez, hogy az megfeleljen a beszélgetőtárs befogadó készségének, illetve illeszkedjen gondolkodási perspektívájához. Ebben az esetben egy problémára vagy kérdésre adott válasz csak abban az estben fogadható el, ha a beszélgető partnernek megfelel a megoldás és kompatibilis etikai- és fogalmi rendszerével. Ez azt jelenti, hogy egy kérdésre több, különböző, releváns válasz is adható és a csak beszélgető partner személyiségétől függően lesz az egyik válasz helyes, működőképes, a másik pedig nem. Látható, hogy amint egy ideális coaching folyamat során is, a válasz, a megoldás személyre szabott és annak érvényességéről egyedül és kizárólag a coachee jogosult dönteni.

A buddhizmus egyik iskolája tartózkodik a kijelentésektől, és csak kizárólag kérdésekkel kommunikál a beszélgetőtárssal, oly módon, hogy annak kijelentésére kérdéssel reagál, mire a beszélgetőtárs újra kijelentéssel válaszol, erre pedig egy újabb kérdés következik. Ez a folyamat addig folytatódik, amíg az egyén el nem jut egy olyan pontra, ahol a saját maga által adott válaszaival nem lesz elégedett, azok inkonzisztenciái miatt. Természetesen a kérdező célja az, hogy a beszélgetőtárs egyoldalú gondolkodására felhívja annak figyelmét. Kérdéseivel megmutatja a másik fél kiinduló véleményének abszurd és tarthatatlan voltát. A coaching során óvatosan kell bánni ezzel az eszközzel, hiszen coachként könnyen kihúzhatjuk a talajt a coachee alól.

Csak akkor érdemes ehhez a technikához fordulni, ha a coachee álláspontja saját maga számára képez akadályt problémája megoldásában.

A belső ellentmondásokra rávezető kérdezés, mint eszköz, egy külön bejegyzés témája lehetne. Körültekintően használva igen hatékony segítség lehet a coach kezében, a coachee gátló hiteinek leépítéséhez. Szókratész módszerét tulajdonképpen minden coaching ülésen alkalmazzuk, mert − reflektálatlanul ugyan, de − innen eredeztethetjük a coaching kérdező technikáját. Buddha, „ügyes eszközéből” pedig azt tanulhatjuk, hogy nem csak egyszerűen a jó kérdés a fontos, hanem a coachee kijelentései mögött meghúzódó etikai és fogalmi struktúra, amelyet a coachnak folyamatosan figyelemmel kell kísérnie. A jól irányzott kérdés mit sem ér, ha nem találkozik a coachee befogadó készségével, a coach részéről a probléma megértésével, és ha a coachee a kérdésekre adott válaszait nem érzi sajátjának.

A coaching klasszikus története mellett érdemes több figyelmet szentelni e két ókori filozófiai iskola praxisára, hiszen mélyebb magyarázatát találhatjuk annak, hogy egyáltalán miért van szükség egy elakadás kapcsán coachingra, és hogy miképpen működhet hatékonyan, eredményesen és nem utolsó sorban etikusan a dialógus.

Takács István írása

Kevesen tudják, hogy habár a coaching amerikai eredetű, magát a 'coaching' szót a magyar 'kocsi' szavunkból eredeztethetjük. A Komárom-Esztergom megyében található Kocs falu mesterei az 1400-as évek közepén készítették el azt a könnyű, több újítással felszerelt, három ló által húzott szekeret, a 'kocsit', mely a település nevét világhírűvé tette. Az angol coach szó is őrzi ezt a jelentést, az Amerikai Egyesült Államokban a belföldi távolsági buszt nevezik például így.

A szó első, a coaching szempontjából releváns használatát 1830 körül Oxfordban kell keresni, ugyanis ebből az időből maradt ránk az első olyan dokumentum, amelyban a coach kifejezés tutor vagy konzulens értelemben fordul elő. Olyan tanárt értettek a megnevezés alatt, aki a diákot "keresztül viszi" egy vizsgán. Ugyanebben az időben kezdék el a fogalmat a sport területén is használni, mint edző, tréner, ahogy azt a mai nyelvhasználatunk is őrzi.

Azonban az, ahogy ma értjük a coach szerepkörét a sport területén, egy viszonylag kései fejlődés eredménye, amely Timothy Gallwey nevéhez köthető. Az 1970-es éveket megelőzően az edző nem volt más, mint az a személy, aki praktikus − általában testi, fizikai − tanácsokkal látta el a sportolót a felkészülés során, és az egész folyamat nem volt más, mint egy szakértelem alapú fejlesztés, amelyet egy gyakorlott, − korábban szintén versenyszerűen sportoló − mester nyújtott a tanulónak. Gallwey 1974-ben megjelent "Tenisz mint belső játszma" (The Inner Game of Tennis) című könyve szakít a korábbi szemlélettel, amely az edzőt egyszerűen technikai vagy praktikus sporttanácsadóként értelmezi. Gallwey sokkal inkább a sportóló pszichikai felkészítésére mintsem testi edzettségére helyezi a hangsúlyt. Elmélete szerint minden emberi erőfeszítésben két pólus fedezhető fel: külső és belső. Egy külső játszma a személyen kívüli térben történik, és a törekvés ösztönzője, hogy a játékos túljusson a külső akadályokon és elérje célját. A belső játszma a játékos elméjében történik, olyan akadályokkal mint a félelem, az önbizalomhiány vagy a fókuszvesztés stb.

Látható, hogy ez a meglátás korántsem csak a sport területén lehet alkalmazható, éppen ezért nem sokkal később az üzleti szférában is elkezdték használatát és továbbgondolását. A business coaching a sportedző szerepkörét pszichológiai szemszögből megközelítve a sportpszichológián keresztül fejlődött ki. Fontos látni, hogy a coaching nem egy meghatározott, letisztult, egyetlen üdvözítő módszerrel dolgozó fejlesztési folyamat, hanem különböző területek határán álló, azok előnyeit és módszereit felhasználó, célorientált, személyre szabott fejlesztői technikák halmaza. Éppen annyira befolyásolta a coaching létrejöttét a sportpszichológia, mint a pszichológia egyéb irányzatai, a különböző szociológiai elméletek, továbbá a felnőttoktatás, szervezetelmélet, vezetéselmélet, üzleti tanácsadás, mentoring, karrier tanácsadás stb. elgondolásai.

Nem kötelező érvényű, sőt, sok esetben nem is kívánatos, hogy a coach az említett területek szakértője legyen, mert ezen szakmák hátterében meghúzódó struktúrák és (pre)koncepciók nehezen lebontható gátat képezhetnek az ügyfél megértésében és támogatásában.

A sport coachingból fejlődött ki a business coaching, ami az ott bevált modellt ültette át az üzleti környezetbe. Az elmúlt 20 évben azonban a business coaching egyre inkább távolodik a sport-modelltől, mert annak fogalmai nem alkalmasak minden üzleti probléma megragadására és kezelésére. A sport-modell alkalmazása eredményes lehet például prezentációs készségek fejlesztésében és olyan esetekben, ahol a fókuszpont általában a készségek javításán van. A modell azonban nem tud segíteni olyan esetekben, ahol az asszertivitás vagy a befolyásolási készség fejlesztése a cél. Éppen ezért ilyen helyzetekben sokkal mélyebb és érzékenyebb megközelítésre van szükség, minek okán a pszichoterápiás vagy a szervezetelméleti modellek hatékonyabbak és személyközpontúbbak lehetnek, mivel figyelembe veszik a cochee (a coach ügyfele) etikai nézeteit és személyes határait.

A coachok szinkretista módon közelítenek a különböző területekről származó modellekhez és eszközökhöz, így saját döntésük alapján azokat építik be a praxisukba, amelyekkel a leghatékonyabban tudják ügyfeleiket támogatni a coaching során.

Takács István írása

A sakkszerű élethelyzetek (világos cél, meghatározott szabályrendszer) mintázata mentén mozgó ember sikerességének zálogait már megragadtuk a király proaktív és a vezér asszertív figurájában. Az előbbi a játékhelyzet tudatosításával, utóbbi a személyes mozgástér kibővítésével segíti a személyt céljai kitűzésében és megvalósításában. Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy amennyiben az ember mégis igazán nehéz helyzetbe kerül – saját hibái vagy külső körülmények által −, hova tud trónjáról visszavonulni? Erre lehet válasz a reziliencia képessége, mely bástyaként védelmezi a személyiséget.

A reziliencia eredetileg egy adott rendszer azon tulajdonságának mértéktartománya, hogy az mennyire képes egyensúlyi állapotát külső erőbehatások ellenében megtartani, legyen szó egy szennyezett tó élővilágáról, egy összenyomott gumilabdáról, vagy a munkahelyét elvesztő személyről. Ez utóbbi esetben a fogalom azt takarja, hogy az egyén mennyire tud egy hirtelen krízishelyzethez alkalmazkodni vagy visszanyerni eredeti (lelki) állapotát, elkerülni a mattot.
Az Én védművei nem csupán keménységük miatt nyújtanak biztonságot: a rezilienciát egyfajta rugalmas ellenálló képességnek tekinthetjük.

A rendszer egyszerre áll ellent és alkalmazkodik a külső erőhatásokhoz. A sors ostromállapotai minden tudatosságunk ellenére kialakulhatnak. A proaktivitás látómezején túlról hirtelen berobbanó válságok kezelése reaktív lesz, de nem szükségképpen kreatív: a hirtelen fellépő krízisekre adott válaszaink legtöbbször ösztönösek: az eddig megszerzett erőforrásokat és képességeket felhasználva kell megvédenünk személyiségünk sebezhető tartományait (ha kell gondolkodásunk alapköveit és lelkünk forró erőlevesét zúdítva a képzeletbeli ostromlókra).

A rezilienciára, mint képességre egyaránt jellemző lehet egy eredeti egyensúlyi állapot visszanyerése, vagy – a körülményekhez alkalmazkodva – egy új megtalálása. Bástyánk átépíthetősége és mentális nyersanyagaink utánpótlása újraerősödésünk kulcsa. Ehhez egyszerre van szükség az egyén hiteiből felépülő világértelmezésének rugalmasságára és a regenerációt segítő erőforrásokra. Ha egy merev gondolkodású ember világképe egy negatív esemény hatására megrendül, a reziliencia két lehetősége adódik a számára: vagy képes világképét restaurálni és annak keretében újraértelmezni az adott negatív eseményt, vagy világértelmezésének átstrukturálásával találja meg lelki békéjét.

A rugalmas ellenállással rendelkező ember gondolkodási rendszere a probléma integrációjára és az ahhoz való adaptációra is képes kell, hogy legyen. Az egyén mindenképpen fejlődésen megy keresztül: miközben a válságkezelés tapasztalatával gazdagodik, személyiségének bástyája is erősebb lesz, képessé válik egy adott problémakör leküzdésére.

Manapság a vállalati szférában, és a magánéletben is komplex és specializált rendszereket építünk. Ezek fő célja az erőforrások minél hatékonyabb kihasználása és ezen feladatukat többnyire be is töltik. Ilyen rendszerek állandó feltételek mellett alakulnak ki, gondoljunk csak a kőolajat habzsoló vállalatokra, az eukaliptusz-függő koalára, vagy akár a nyitott teraszon felépített impozáns kártyavárra.

Az ilyen konstrukciók egyértelmű előnyeik mellett egy komoly hátránnyal is rendelkeznek: teljesen elvesztették rezilienciájukat. Amennyiben a kőolaj utánpótlás, az eukaliptusz vagy a szélcsend nem adott – már pedig ezek az ideális állapotok végesek – a rendszer kérlelhetetlenül összeomlik. Minél több, önállóan is működni képes egység alkot egy szervezetet, az annál reziliensebbnek tekinthető. Bár rövidtávon nem maximalizálja hatékonyságát, de mégis, a változás szelének egy ilyen rendszer ellenáll, a viharos krízisekben pedig képes átszerveződni. Ezáltal mindig egy fenntartható egyensúlyi állapotban marad, ez pedig kívánatos a vállalati struktúrának és az egyén mentális világának egyaránt.

Ahhoz, hogy gondolkodásunk rendszere átvészelje az élet viharait, az erős belső erőforrások mellett (pl. önbizalom, optimizmus, hit, motiváció…) külsőkre is szükség van. Más emberek talicskaszám hordják a szeretetet, aggódást, biztatást és bizalmat bástyánk újjáépítéséhez. Azonban a mostoha sors-körülmények tartósságuk vagy intenzitásuk okán rákényszeríthetnek minket az eredeti rendszer meghaladására. Ilyenkor át kell alakítanunk gondolkodásunkat, és ehhez - ingatag világnézeti falaink gyors és hathatós újratervezéséhez - egyfajta mentális dinamizmusra van szükség.

Ebben a munkában komoly segítség lehet a coach, aki rendhagyó mérnökként segítheti épülésünket:

Az ő segítségével helyezhetjük táblánkra a bástya reziliens figuráját, ami – bár nehéz játékba hozni −, de sorsdöntő lehet. A coach a folyamat során megerősíti a kliens belső erőforrásait, eközben feltárva annak múltbeli tapasztalatait, személyes krízisei kezelésében. Katalizálja a racionális, problémamegoldó gondolkodást, igyekszik a helyzet indeterminisztikus jellegét feltárni. Nem cél, hogy a coach és ügyfele együtt mélyítsék a probléma gödrét a viharban, helyette közösen célokká kell alakítaniuk azokat, melyek esernyőzhetik a válság keltette aggodalmat.

A coaching folyamat során megtanulhatja az ügyfél, hogy nem a rendszerek, hanem elemeik cseréje a javítás megfelelő módja, legyen szó kenyérpirítónkról, párkapcsolatunkról vagy gondolkodásunkról. Végül, de nem utolsó sorban az ügyfél a coach segítségével megpróbálja a krízis erejét felhasználni személyisége rugalmasságának visszanyeréséhez.

Magánéletünkben, a munkánkban vagy a sakkban a sikerek mellett kockázatot vállalunk, áldozatokat hozunk, és veszteségeket szenvedünk el, így nem árt, ha tudjuk, hogyan kell magunkat a nehéz helyzetekben elsáncolni a reziliencia bástyája mögé.

Az előző bejegyzésben a király figuráját, mint a proaktív döntéshozó reprezentánsát vizsgáltuk. Ez a bábu azonban – bár kétségkívül a legfontosabb a táblán – mit sem ér királynője, vagy szakszerűbben: vezére nélkül. Ha elképzeljük, hogy az üzleti szféra és a társadalom egyéb konvenciói mentén kialakuló játéktér maga a sakktábla, akkor az ezen szabadon mozgó vezér figurája az önérdek-érvényesítés, vagyis az asszertivitás megtestesítője lehet.

Mozgásterünk leginkább önértékelésünkből fakad. Képesnek kell tartanunk magunkat a fontos lépések megtételére. A proaktív, királyi akarat végrehajtója az asszertív én: az egyén folyamatos, vezéri jelenléte a pályán. Ahhoz, hogy a társadalmi és munkahelyi normák négyzetrácsán könnyedén mozogjunk, elsősorban önbizalomra van szükség: tudnom kell, hogy nem alárendelt figurája vagyok az élethelyzeteimnek: szóvá tehetem az újságárusnak, ha rosszul adott vissza, a barátomnak, ha megsértett valamivel, vagy a főnökömnek, ha nem értetettem a mondanivalóját. Önértékelésünk fejlesztésével nyithatók meg a kommunikáció új oszlopai és átlói.

A sakktáblán, mint ahogy életünk során is a játékteret a különböző figurák akarata, viszonya alakítja ki. A verbális és non-verbális kommunikációnkban képviselt egyéni célok és lépés-lehetőségek hálója teszi különösen összetetté helyzetünket. Beszédünk, testtartásunk, egyáltalán: viselkedésünk hirdeti a dolgokhoz, emberekhez, szituációkhoz való viszonyulásunkat, és ezáltal meghatároz minket is.

Az asszertivitás nem céljaink elérésének eszköze, hanem sokkal inkább módja: a saját sikerességében bízó személy, a vezér táblán való mozgása más bábuk, illetve érdekek által keresztezett, melyeket tiszteletben kell tartania. Amennyiben az önérvényesítés erényén lovagolva nekiáll célszalagként átszakítani mások már-már gordiuszi érdekeit, nem asszertív, hanem agresszív cselekvővé lesz. Ugyanezen ló másik oldala, ha a személy magát elhagyva,  külső érdekek alá rendeli akaratát, belegabalyodva azok hálójába. Ekkor már passzív magatartásról beszélhetünk, amelyből hiányzik a jogos „énvédelem” motívuma.

Az akarat agresszív kiterjesztésének szélsőséges példája, mikor az ókori fáraók saját dicsőségüket hirdető monumentális piramisaikat építtették kevéssé lelkes alattvalóikkal. A munka önkényes átruházása hasonló helyzetet szülhet egy 21. századi munkahelyen is: a késő este az irodai asztalra halmozott papírgúlák az asszertivitás hiányának mementói.

Felépülésükhöz kell egy agresszív önérvényesítő, aki rákényszeríti akaratát munkatársára, és a másik oldalon szükségeltetik egy passzív − vagy talán kifejezőbben: szubmisszív – fél, aki hajlandó alárendelni érdekeit a másikénak. Fontos különbség, hogy míg az ókori fáraó „alkalmazottjának” nincs mozgástere akaratának érvényesítésére, addig a papírpiramisokat építő személy nem teszi meg a lépéseket saját érdekének kifejezésére, helyette passzívan behódol a helyzetnek, elfogadva a másik kérésének fáraói érvényét.

Az asszertív cselekvő tehát nem becsüli le magát, így nagy mozgástérrel rendelkezik, vezére az adott élethelyzetnek. Képes a saját érdekeit képviselni, ugyanakkor tiszteletben tartani másokét. Tisztán és őszintén kommunikál, megelőzve a félreértéséket és az érdekek összegubancolódását. Mer beszélni az érzéseiről, képes nemet mondani és konstruktív kritikát megfogalmazni: nem fél.

A vezérigazgatótól az utolsó alkalmazottig mindenkinek hasznára válhatnak a fenti erények – kit agresszivitásából, kit passzivitásából kimozdítva − és a coach feladata, hogy minél többen el is sajátítsák ezeket. Neki kell felismertetnie a klienssel, hogy bár szerepében nem feltétlen egyenjogú, de emberként egyenértékű másokkal, és ennek tudatában alakítania viszonyát a környezetével. A coaching-folyamat során kialakulhat a személy asszertív viszonya másokkal és saját magával: a sikeresség méltányos vezérelve. 

A témával foglalkozó korábbi cikkünkben említettük, hogy a coaching megbízók számára a legobjektívebb képet a coaching folyamat eredményességéről a ROI (Return on Investment) adja.

A ROI mutatót a következő képlet adja: ROI = (nettó nyeremény / befektetett összeg) * 100. Természetesen a képlet mindkét tényezője képlékeny, hiszen nem lehet egyértelműen megmondani, hogy a nettó eredmény mekkora hányada tulajdonítható közvetlen vagy közvetett módon a coaching programnak, ráadásul ez mindig függ a megbízás céljától és az ügyfél személyes céljaitól is.

A képlet másik tényezője sem egyértelmű, hiszen a coaching programnak a megbízás díján felül egyéb más járulékos költségei is vannak (szükséges adminisztrációk, átszervezések összege, utazási díj, a manager ideje, telefondíj, a kiértékelés díja stb.). A nemzetközi és a hazai piacon mért ROI mutató átlagosan 500-600% közé tehető, ami azt jelenti, hogy 1 USD befektetés a coaching programba 5-6 USD megtérülést eredményez. Ez az arány meglehetősen nagy hatékonyságra enged következtetni, és az ügyfelek beszámolója alapján a mutató helytálló.

Habár a ROI mutató igen reprezentatív és meggyőző, fontos tudni, − és ezt a megbízóval is tudatni −, hogy a coaching program alatt zajló belső, (szervezeti) és külső, (piaci) változások szintén befolyásolhatják a ROI értékét, amely megnehezíti, hogy pontosan kimutatható legyen a coaching program hatékonysága.

Itt érdemes reflektálnunk két tényre is, amely arra figyelmeztet, hogy nem célszerű túl nagy hangsúlyt fektetni a pontos ROI számításra. Először is Magyarországon a megbízások felét közvetlenül az ügyfél fizeti saját zsebből, ami annyit jelent, hogy sok esetben hasonlóan fontos a saját személyiségfejlődése vagy karrierje, mint a cég haszna a coaching folyamatból. Zárulhat úgy is a folyamat, hogy az ügyfél munkahelyet vagy pozíciót vált. Ebben a helyzetben is számolható ROI a saját fizetésére, karrierjére vetítve, de nagyobb hangsúlyt kaphat a magánéleti célok megvalósítása.

A másik tényező, ami arra int, hogy a helyén kezeljük a ROI értéket, hogy a coaching programok mindössze 5%-ánál jelentkezik igényként, hogy a coaching eredményességét számokban, ROI értékben fejezzék ki. Paul Bernard kutatása nyomán, amely 400 coaching program kiértékelésén alapul azt mondhatjuk, hogy a Kirkpatrick modell 4 szintje jóval hangsúlyosabban elvárt a coaching programok értékelésénél. A reakció és a tanulás értékelése minden coaching programnál szükséges, míg a viselkedés a programok felénél, és az eredmények értékelése csak a programok 20%-ánál volt elvárt.

Ez utóbbi sajnálatos, mert ebből az is következik, hogy a megrendelők sok esetben éppen olyan elvárást támasztanak a coachinggal szemben, mint a tréninggel. Pedig a coachingnak az egyik, ha nem a legnagyobb erénye, hogy hosszútávon is hoz eredményeket, generál pozitív externáliákat, valamint a teljes coaching program egy határozottan megfogalmazott cél érdekében, személyreszabottan kerül kialakításra, amely megsokszorozza a folyamat eredményességét. Mindazonáltal, elvonatkoztatva a számoktól és a modellektől, a coaching eredményessége legnagyobb részben az ügyfél motivációján, kitartásán, valamint az ügyfél és a coach közötti bizalmon és együttműködésen múlik.

Takács István írása

Külföldön és Magyarországon is jó néhány cikk, előadás és blogbejegyzés született már a coaching megtérülésének témájában. Egyrészről ez azt jelenti, hogy a megtérülés kérdése foglalkoztatja mind a coachokat, mind pedig a leendő ügyfeleket. A coach számára ez alapvetően hitelességi− és marketingkérdés, mivel ez által tudja szolgáltatását eladni; az ügyfél számára pedig hasznossági mutató, hogy mit várhat a coaching folyamatba befektetett pénzéért cserébe.

Fontos hangsúlyozni, hogy a megtérülés kérdése iránt leginkább a leendő ügyfél érdeklődik, hiszen a coaching folyamatban már részt vett kliens számára többnyire evidens, hogy mit profitált belőle. Másodsorban pedig ez a fokozott érdeklődés a megtérülés kérdése körül azt is mutatja, hogy a coachingnak igazoló szerepet is magára kell vállalnia, mivel hazánkban sajnálatos módon még mindig nincs a köztudatban, hogy mi is pontosan a coaching, és mikor célszerű igénybe venni.

A megtérülés számítására Donald Kirkpatrick által kidolgozott modell továbbfejlesztett és a coachingra adaptált változatát használják standardként a coachok ügyfeleik körében. Kirkpatrick a modellt 1959-ben publikálta először, majd átdolgozott változatát 1975-ben jelentette meg a "Evaluating Training Programs" című munkájában. Ahogy a könyv címe is mutatja, a mérési eljárást alapvetően a tréning programok értékelésére optimalizálták, így csak fenntartásokkal használható a coaching programokra, mivel ez utóbbi maximálisan személyre és konkrét problematikára szabott folyamat, eltérően a tréningtől.
Kirkpatrick a tréning, illetve coaching programok értékelésének 4 szintjét állapította meg:

1.    REAKCIÓ - amit a résztvevők gondolnak és éreznek arról a tréning vagy coaching programról, amelyben részt vettek.
2.    TANULÁS - a program által okozott tudásnövekedés, készségfejlődés és attitűdbeli változások.
3.    VISELKEDÉS - az új tudás, készség illetve attitűd implementációja a mindennapi munkába.
4.    EREDMÉNYEK - a végső eredmények, amelyeket sikerült elérni a tréning vagy a coaching folyamán (ez lehet pénz, teljesítmény alapú stb.)

A modellből kitűnik, hogy a résztvevők szubjektív értékítéletére hagyatkozik, és csak a negyedik szint az, ami a kívülálló − adott esetben a megbízó − számára objektív értékelési pontot jelenthet. A modell eredményeit „puhának” nevezhetjük, olyan értelemben, hogy nem számszerűsíthetők. Éppen ezért Jack Phillips kiegészítette a modellt egy a közgazdaságtanban használt mutatószámmal a ROI-val (Return on Investment), amely azt mutatja meg, hogy a coaching programba fektetett összeg a folyamat végére történő változások következtében mennyire térül meg, azaz a befektetett összeg hányszorosa fog visszaáramolni a kasszába a program hatására. A coaching program ROI mutatóját nevezzük számszerűsíthető, „kemény” típusú eredménynek. Ez a mutatószám adhatja a megbízó számára a legobjektívebb képet a coaching folyamat eredményességéről.

Folyt. köv....

Takács István írása

A coaching hazánkban való elterjedésének és népszerűsödésének egyik pozitív hatása, hogy a problémák kezeléséhez használt fogalmi hálónkat felfrissítette új elemek beemelésével. Munkánk, sőt mindennapjaink posztmodern információ-káoszában megjelenő új erényeket jelöl a sok jövevény- és idegen szó, melyek folyamatosan szivárognak át a business-szférából. Ezek egyike a proaktivitás, amely a folyton feladatok közé ékelt önmagunk egyik legfontosabb kvalitása lehet. De mi is pontosan ez?

A klasszikus definíciók szerint a proaktív személy előrelátóan cselekvő, kezdeményező és felelősségteljes. A fogalom jobban megérthető, ha a reaktív típussal állítjuk szembe. Ez utóbbit a rögtönzésszerűség jellemzi: a színész kilép a nézők elé, és a díszletekből kitalálja, hogy mi lesz a darab, amit előad. A reaktív személy cselekedeteivel mindig az aktuális körülményekre válaszol, míg a proaktív − nem csak megtanulja, hanem maga is beleír a darabba − tudatosan befolyásolja azokat.

Proaktív hozzáállás már az is, ha nem eszem meg este az egész tál gesztenyepürét, hanem elrakom holnapra. Ilyenkor tulajdonképpen jövőbeli önmagammal szemben vagyok előzékeny, annak ellenére, hogy a térben és/vagy időben távolabb eső dolgok mindig kisebb jelentőséggel bírnak a számunkra (a mai gesztenyepüré szükségszerűen kívánatosabb a holnapinál).

Amennyiben kialakítok egy egészséges étrendet, és száműzök bármiféle gesztenyepürét a diétámból, szintén egy proaktív lépést teszek − feltéve, hogy ezt még több is követi − egy hosszú távú cél felé. Ugyanakkor, ha mindezt az orvos utasítására teszem, már reaktív magatartásról beszélhetünk: addig mentem leszegett fejjel előre, míg beleütköztem egy problémába, és így irányváltásra kényszerülök. Mégis fel kell ismernünk: a proaktivitás, bár roppant hasznos, ugyanakkor tudatos, és ebből fakadóan energiaigényes attitűd, míg a reaktív beállítódást a hirtelen rögtönzendő megoldások közötti kanapé kényelmességű pihenőállapot teszi vonzóvá…

…Ugyanakkor vannak olyan helyzetek, melyben érdemes lehet feladnunk ezt a jóleső komfortot. Ha például egy sakkjátékos nyerni akar, előre kell látnia a táblán. Többlépéses tervekben gondolkozva, irányítva juthat el a győzelemhez, és ez nem csak ebben a játékban igaz. A sakk és a business szféra egy dologban biztosan egyeznek: mindkettőben könnyen megfogalmazható célokért küzdenek a felek, adott ’A’ állapotból meghatározott ’B’ állapotba szeretnének eljutni a játéktér mintái mentén, és ez mindenképpen tervezést, proaktivitást igényel. Egy másik közös jellemző lehet, hogy minkét esetben a cél elérése valamilyen tétet hordoz magában, ezért került kitűzésre.A téthez pedig felelősség tapad, egy sakkjátékosnál éppúgy, mint egy közép- vagy felsővezetőnél.

A lépések sorozatának megtervezése, a játéktér ismerete és a felelősség a meghozott döntések végkimeneteléért a király és a vezető figurájának erényei és a proaktív szemlélet jellemzői. Ez az attitűd lehet a döntéshozó „új ruhája”, a tisztán meghatározható célok kitűzésének és elérésének hatékony eszköze. Az egyén időtudata túl kell, hogy mutasson a jelenen: a múltbeli eseményeket tanulási tapasztalatként, a jövőbelieket eleven lehetőségek láncolataként kell, hogy felfogja, melynek kiindulópontja ő maga.

A proaktív coach amellett, hogy bír ezen erényekkel, átadásukra is képes kell, hogy legyen. Nem csupán egy probléma elhárításában, hanem megelőzésében is érdekelt: el kell érnie, hogy a kliens felismerje a proaktivitás szükségét saját életének tétre menő sakkjátszmáiban, és félre tudja tenni reaktív, improvizáló önmagát. Felsejlik a lehetőség, hogy a szemlélet a vezetőkön keresztül, láncszerűen érhet le a vállalati hierarchia aljáig, megteremtve egy jobb és hatékonyabb munkaközeget. Itt lehet szükség a coachra, hogy segítse életre hívni a döntéshozók új típusát, a proaktív vezetőt, vagy ha úgy tetszik: a „világos királyt”.