Gyakran hallani, adakozásra, segítségre buzdítás kíséretében, hogy gondoljuk végig, mennyi mindent kaptunk „az élettől”, embertársainktól. A kutatások szerint, ez boldogabbá is tesz minket. De vajon tényleg hatással van rá, hogy mennyire vagyunk készek segítő kezet nyújtani másoknak?

A Psychological Science folyóirat, az amerikai Pszichológiai Tudományos Társaság (Association for Psychological Science) lapjának hasábjain jelent meg egy friss kutatás, amelynek eredményei azt sugallják, hogy az motivál támogatásra, ha azt idézzük fel, amint segítséget adunk embereknek, és nem azt, amikor mi kaptunk valamit másoktól.

Adam Grant, a Pennsylvaniai Egyetem Wharton Iskolája és Jane Dutton, a Michigani Egyetem Ross Üzleti Iskolájának kutatói arra voltak kíváncsiak, hogy a reflexiók – egyes cselekedetek megvizsgálása külső nézőpontból – hogyan befolyásolják a karitatív, pro-szociális viselkedést.
Az egyetemi adománygyűjtő diákokat választották kísérleti alanyoknak, akiknek feladata, hogy diáktársaikat jótékonykodásra bírják, és a begyűjtött felajánlásokból egyetemi programokat támogassanak. Ők fix órabéren dolgoztak, és telefonon hívták a potenciális adakozókat, megpróbálva meggyőzni őket a kezdeményezések támogatásra érdemességéről.

Vizsgálatuk során a reflexiót a résztvevő telefonos operátorok önéletrajzi jellegű írásai jelentették, amelyekben saját élményeiket kellett megosztaniuk a kutatókkal. Azt találták, hogy ha valakinek azt kellett felidéznie – mint a résztvevők egyik csoportjának tagjai tették írásaikban –, hogy mi mindent kapott valakitől, akkor kötelezve érezték magukat a támogatás viszonzására. Azonban a segítségnyújtásra való motiváció nem terjed ki más személyekre. Ráadásul, ha ezeket az élményeket idézzük fel, akkor könnyen lekötelezhetve, adósnak érezhetjük magunkat, egy kellemetlen, függőségi helyzetben.

A kutatók párhuzamosan, egy másik csoportban azt mérték, hogy mi történik, ha olyan eseteket idéznek fel a kutatásba bevont résztvevők, amikor ők adtak segítséget másoknak. Azt feltételezték, hogy az efféle reflexiók révén az ember hajlamos önmagát kedvezőbb színben, jótékony személyiségként látni; ekképp megerősített én-képe pedig motiváltabbá teszi, hogy újra és újra segítséget nyújtson embertársainak.

Az írásokat megelőző és követő két hétben a kutatók megmérték, hogyan alakul az egy óra alatt felhívott telefonszámok száma a két csoport tagjainál. Azt találták, hogy a saját korábbi jótékonykodásukról több napon át jegyzetet író személyek aktivitása 29 százalékkal emelkedett, tehát ennyivel több telefonszámot hívtak fel adományok reményében. Eközben a másik csoport, amelynek tagjai azt írták le, hogy milyen segítséget kaptak személyesen, nem mutatott nagyobb aktivitást munkája során.

Egy második kísérletben véletlenszerűen három csoportba osztották a diákokat. Az első csoportban arra kérték őket, hogy soroljanak fel három esetet a közelmúltból, amikor segítettek valakinek. A második csoportban három olyan példát kértek a résztvevőktől, amikor ők kaptak segítséget. A harmadik esetben semleges kérdést kaptak, az elmúlt héten fogyasztott ételekről kérdezték őket.

Mikor néhány héttel később az egyetemisták a részvételi díjukért – öt dollár fejenként – jelentkeztek az irodában, a kutatók megmutattak nekik egy rövid összeállítást a 2011. március 11-i japán földrengésről és cunamiról. A nyomtatott anyagon szerepelt a kérdés is, hogy az ötdolláros „fizetésükből” hajlandóak-e valamennyit az áldozatokat segítő pénzalap számára felajánlani. Összesen a hallgatók 26 százaléka ajánlott fel kisebb-nagyobb összeget.

Az első kísérlet eredményeihez hasonlóan itt is azt tapasztalták, hogy a saját adakozásukra emlékeztetett diákok jóval nagyobb arányban (46,15 százalék) voltak készek segíteni a bajbajutottakon. Velük szemben a mások segítségét felidéző csoport tagjai 21,43 százalékos aktivitást mutattak, míg a kontrollcsoportnak csupán 13,33 százaléka volt hajlandó segíteni a japán károsultakon.

Grant és Dutton szerint a kutatási eredményeknek messze ható, a mindennapokban is érvényes következményei lehetnek. – A segítségnyújtás, önkéntesség és adományozás kritikus jelentőségű viselkedésformák az oktatásban, egészségügyben, a szegénység és éhezés elleni küzdelemben, a katasztrófák utáni kárenyhítésben – emlékeztetnek írásukban.

Új eredményeik alapján úgy tűnik, hogy az adakozás képét felidéző önreflexiók hathatós eszközt jelenthetnek karitatív szervezetek és kezdeményezések számára, hogy önkéntes segítségnyújtásra motiváljanak embereket és közösségeket. Azt kell szem előtt tartani csupán, hogy az adományozás, és nem a segítség elfogadásának emlékképe az, ami megnyitja a szíveket és a pénztárcákat – írja a ScienceDaily cikke.