Nem csak a sport világában, de a jogi, üzleti életben és a családi ügyekben is gyakran alapvető kérdésünk, hogy egy viselkedés erkölcsileg elfogadható-e. Az ember egyik karakteres jellemzője a méltányosság és méltánytalanság megkülönböztetésének képessége – de pontosan mit is értünk ezen?

A mostanában leginkább a „túlfizetett” bankárokkal és brókerekkel szemben megfogalmazott rosszalló reakciók kapcsán került előtérbe, hogy voltaképp máig nincs egyértelmű, széles körben elfogadott meghatározása annak, hogy mit is értünk méltányosságon – helyesebben, milyen viselkedést érzünk tisztességesnek. Nichola Raihani a londoni University College-ről és Katherine McAuliffe, a Harvard kutatója ennek jártak utána rendhagyó kísérletükben – számolt be az Economist.

Vizsgálatukban két általános hipotézist vettek górcső alá. Az első feltételezés szerint a másik ember megbüntetésének vágya automatikusan következik abból, ha valaki érzelmeinket vagy érdekeinket sértően viselkedik. A másik feltevés szerint az elégtétel vágya voltaképp az igazságtalan következmények kiegyenlítésére irányul – tehát, ha elvesznek tőlünk valamit, akkor az eredeti állapotot szeretnénk visszaállítani.

A vizsgálathoz újszerű módszerrel gyűjtöttek aktivistákat is. A megszokott, egyetemi hallgatókból álló alanyok helyett az Amazon webáruház rendszerén keresztül toborozták a résztvevőket. Így nem csak sokkal több – ötszázhatvan – résztvevőt sikerült összeszedni, mint rendszerint a pszichológiai kísérletekben, de a korcsoport sem volt a 21 évesnél fiatalabbakra korlátozva.

A kísérletben párba rendezték a résztvevőket, akiknek játszaniuk kellett. Mindketten kaptak egy kis összeg pénzt. A játék azzal indult, hogy az egyik játékos elvehetett párjától egy előre meghatározott összeget, vagy dönthetett úgy is, hogy ezt nem teszi meg. Ez után a másik fél dönthetett úgy, hogy a párja bukjon el egy jelentősebb hányadot saját pénzéből – ezt nem ő kapta meg, hanem kikerült a játékból –, azon az áron, hogy ő maga is elveszít valamennyit keretéből.

A három forgatókönyv szerint is lefolytatott kísérletben az első játékos 10, 30 vagy 70 centet kapott, míg a második minden esetben 70-et. Az első játékos ezután elvehetett 20 centet a másodiktól. Végül a második játékos kapta a lehetőséget, hogy 30 centtel csökkentse az első vagyonát, de csak akkor, ha közben ő is feláldoz 10 centet a saját pénzéből.

A játék lényege, hogy a második játékos mindhárom esetben ugyanakkora veszteséget szenved el, ha az első játékos úgy dönt, hogy pénzt vesz el tőle. A sérelem, másképp fogalmazva, mindig ugyanakkora. De a kezdőtőke függvényében megváltozik a játék végkimenetele, ha a második játékos lemond a megtorlásról: az első forgatókönyvben ekkor jobban jár, a második változatban azonos eredménnyel zárnak, míg a harmadik kiindulási helyzet esetén a második játékos mindenképp rosszabb eredménnyel zárja a játékot.

A játékban tapasztalt viselkedés meglepő eredményeket hozott. Az első két esetben, tehát, amikor jobban vagy azonos eredménnyel zárhatták a játékot, a kettes számú játékosoknak csak a 15 százaléka döntött a tőlük is áldozatot kívánó megtorlás mellett. A harmadik típusú játszmákban azonban, amikor mindenképp az egyes számú játékos kerül ki jobb helyzetben a játékból, a kettes számú résztvevők 40 százaléka döntött a költséges „válaszcsapás” mellett, ha az első játékos pénzt vett el tőlük.

Az eredmények arra utalnak, hogy az embereket nem az bőszíti fel igazán, hogy megkárosítják őket, hanem az, ha a sértő fél ez által előnyre tesz szert velük szemben. A cikk egy figyelmeztetéssel zárul: ha már a néhány cent veszteség is képes irracionális válaszlépéseket kiváltani, akkor a csillagászati fizetéseket zsebre tevő, a válságért okolt bankárok elkezdhetnek aggódni – fogalmaz az Economist írása.

Coachként érdemes azonban továbbgondolni a történetet. Míg a kísérlet szereplői sem a játék előtt, sem azt követően nem ismerték meg egymást, a valóságban azonban sokszor hosszú távú, mondhatni stratégiai interakciókban veszünk részt. A bosszúállás, ahogy a kísérletben is, mindkét fél számára költségként, veszteségként írható le. Ha végtelen spirál bontakozik ki, az eredmény – akár anyagilag, akár érzelmileg – katasztrofális lehet. Fontos azonban, hogy szem előtt tartsuk, milyen ösztönös késztetések állnak a „szemet szemért” elve mögött: már csak azért is, hogy leküzdhessük őket!