Az előző bejegyzésben röviden bemutattuk a coaching létrejöttének és fejlődésének történetét. Gondolkodásunk alapvető motívuma a historizálás, azaz a jelenkori történések valamely konkrét múltbeli eseményből származtatása. A klasszikus történet szerint már 1831-ben használták a coach szót sport-tréner vagy edző értelemben és az 1974-ben kiadott Timothy Gallwey The Inner Game of Tennis című könyve óta mondhatjuk azt, hogy a coach szerepköre a sportoló fizikumának, fizikai teljesítményének növelésétől elmozdul pszichéjének fejlesztése felé. A következő mérföldkő a business coaching születése volt: a sport területén alkalmazott elvek az 1990-es években használatossá váltak az üzleti szférában is.
Ez tehát a coaching klasszikus eredettörténete, azonban − mint minden, korunkban életre hívott irányzat − csírája már évszázadok, vagy akár évezredek óta ott hever a lábunk előtt. Esetünkben a coaching módszertanának, illetve elveinek megjelenését egészen az ókorba visszanyúlva kereshetjük. Az ókori gyökerek kutatása nem egy alternatív eredet lehetőségével kecsegtet, hanem az eredeti történet sokkal mélyebb vonulatait tárja fel, mind a történelemben, mind pedig az egyéni gondolkodásban. Habár rengeteg, jelentősen különböző coaching irányzat van, de egy dologban mind közös, ez pedig a dialógus központi helyzete. Egy coaching ülés természetesen elképzelhetetlen a coachee és a coach aktív párbeszéde nélkül. Az európai és az ind filozófia kezdeteinél a filozofálás szóban zajlott, legtöbbször dialógusos formában. Az ókori Görögországban Szókratész, az ókori Indiában pedig Buddha személyében találhatjuk meg azt a két gondolkodót, akik párbeszédének stílusa, üzenete és célja igazán közel áll a ma coaching-ként megnevezett módszerhez. A Szókratész által "bábáskodónak" titulált beszélgetés azon alapul, hogy a filozófus kizárólag kérdések révén segít beszélgető partnerének megtalálni a választ a problémájára. Szókratész csak kérdez és nem ad kész válaszokat, megoldásokat. A dialógus működésének alapfeltétele, hogy a válasz soha nem a filozófustól ered, hanem magától a személytől, aki a probléma gazdája. Szókratész módszeréhez hasonlóan a coaching során sem adhat a coach kész válaszokat, tanácsokat, hanem kérdéseken keresztül segít a coacheenak megtalálni egy ’elég jó’ megoldást problémájára.
Buddha nevéhez is köthetünk egy olyan eljárást, amely összhangban van a coaching szellemiségével. A források szerint Buddha dialógus-módszere az "ügyes eszköz", amely azt jelenti, hogy a tanító úgy kérdez, hogy az megfeleljen a beszélgetőtárs befogadó készségének, illetve illeszkedjen gondolkodási perspektívájához. Ebben az esetben egy problémára vagy kérdésre adott válasz csak abban az estben fogadható el, ha a beszélgető partnernek megfelel a megoldás és kompatibilis etikai- és fogalmi rendszerével. Ez azt jelenti, hogy egy kérdésre több, különböző, releváns válasz is adható és a csak beszélgető partner személyiségétől függően lesz az egyik válasz helyes, működőképes, a másik pedig nem. Látható, hogy amint egy ideális coaching folyamat során is, a válasz, a megoldás személyre szabott és annak érvényességéről egyedül és kizárólag a coachee jogosult dönteni.
A buddhizmus egyik iskolája tartózkodik a kijelentésektől, és csak kizárólag kérdésekkel kommunikál a beszélgetőtárssal, oly módon, hogy annak kijelentésére kérdéssel reagál, mire a beszélgetőtárs újra kijelentéssel válaszol, erre pedig egy újabb kérdés következik. Ez a folyamat addig folytatódik, amíg az egyén el nem jut egy olyan pontra, ahol a saját maga által adott válaszaival nem lesz elégedett, azok inkonzisztenciái miatt. Természetesen a kérdező célja az, hogy a beszélgetőtárs egyoldalú gondolkodására felhívja annak figyelmét. Kérdéseivel megmutatja a másik fél kiinduló véleményének abszurd és tarthatatlan voltát. A coaching során óvatosan kell bánni ezzel az eszközzel, hiszen coachként könnyen kihúzhatjuk a talajt a coachee alól.
Csak akkor érdemes ehhez a technikához fordulni, ha a coachee álláspontja saját maga számára képez akadályt problémája megoldásában.
A belső ellentmondásokra rávezető kérdezés, mint eszköz, egy külön bejegyzés témája lehetne. Körültekintően használva igen hatékony segítség lehet a coach kezében, a coachee gátló hiteinek leépítéséhez. Szókratész módszerét tulajdonképpen minden coaching ülésen alkalmazzuk, mert − reflektálatlanul ugyan, de − innen eredeztethetjük a coaching kérdező technikáját. Buddha, „ügyes eszközéből” pedig azt tanulhatjuk, hogy nem csak egyszerűen a jó kérdés a fontos, hanem a coachee kijelentései mögött meghúzódó etikai és fogalmi struktúra, amelyet a coachnak folyamatosan figyelemmel kell kísérnie. A jól irányzott kérdés mit sem ér, ha nem találkozik a coachee befogadó készségével, a coach részéről a probléma megértésével, és ha a coachee a kérdésekre adott válaszait nem érzi sajátjának.
A coaching klasszikus története mellett érdemes több figyelmet szentelni e két ókori filozófiai iskola praxisára, hiszen mélyebb magyarázatát találhatjuk annak, hogy egyáltalán miért van szükség egy elakadás kapcsán coachingra, és hogy miképpen működhet hatékonyan, eredményesen és nem utolsó sorban etikusan a dialógus.
Takács István írása
