Miért akarunk mindig minden helyzetben minősíteni? Miért jó ez nekünk? Minősítünk, ítélkezünk, vagy csak véleményt formálunk? Hol húzódik a határ? Mi történne, ha nem tennénk? Mikor jó, ha nem tesszük? Miben segíthet a coaching folyamata?
Az emberi elme alaptermészete a minősítés?
Az emberi elme alapjáraton minősít, kategorizál, az analitikus gondolkodással teszi könnyebbé a mindennapjainkat. Életünk során rengeteg helyzettel találkozunk, amelyben gondolatainknak, érzéseinknek megfelelően reagálunk, cselekszünk, kommunikálunk, tehát jelen vagyunk. Megéljük, megismerjük ezeket a helyzeteket, ebből létrehozunk egy információs rendszert, egy adatbázist, amelyből dolgozhat az elme. Minden tapasztalatot minősít, „felcímkézve” bejegyzésre kerül a nyilvántartásába, hogy pontosan milyen helyzetben használható az az „információhalmaz” vagy minta, amely segíthet a megoldásban.
Megmentővé, minden helyzetet, problémát megoldó hőssé lép elő. Életvezetésünkben az állandóan jelenlevő feladatok, cselekvések megvalósítása során hálásak lehetünk ezért, mert nem okoz különösebb fennakadást, zavart rendszerünkben, ezeknek a feladatoknak a rutinszerű ellátása. Ezek az élethelyzetek nem vesznek el több időt az életünkből, mint amennyit szükséges.
Gondoljunk bele, milyen lenne az életünk, ha minden egyes élethelyzetet az újdonság erejével élnénk meg, mennyi időt venne igénybe, hogy megtalálhassuk a szituációnak leginkább megfelelő cselekvési, vagy gondolati mintát. Ebben az értelmezésben nagyon jó, hogy minősítünk, mert az analitikus elme ezzel az automatikus gondolkodással „élhetővé” teszi az életet, szabad folyást tesz lehetővé és nem akasztja meg minden egyes pillanatban.
Amikor a megmentőből akadályozó lesz…
Mivel a minősítés megkönnyíti életünket, ezért rendszeresen élünk is ezzel az „eljárással”. Mondhatnánk, minősítési kényszerünk van. Találkozunk egy új helyezettel, amelyre nézve még nem rendelkezünk tapasztalattal, elfog minket a pánik, talán kétségbe nem esünk, de szorongunk. Az elme megmentőként, effektek nélkül, csendben surranva érkezik segítségünkre, megpróbálja a tárhely megfelelő rekeszéből előhúzni a joker lapot (cselekvési, vagy gondolati mintát), amellyel az adott helyzetben automatikusan visszaállítja a komfortérzetünket.
Jó, hogy ilyen fitten és jól kondicionáltan működik a rendszerünk (ez elvárható egy hőstől), csak egy baj van vele, hogy előre minősítjük a helyzetet. Esélyt sem adunk arra, hogy az adott pillanatnyi helyzetet megismerjük. Kizárjuk magunkat a saját, jelenlévő gondolatainkból, teret engedve az automatizmusoknak. Az új gondolataink, az alternatív lehetőségeink kialakulását akadályozzuk meg ezzel a folyamattal.
Annyira gyakorlottak vagyunk, hogy nemcsak a helyzeteket szeretjük minősíteni, hanem egymást is, sőt ítélkezni még jobban szeretünk…
Valljuk be egymásnak, szeretünk másokkal foglalkozni. Ha másokkal foglalkozunk, nem kell magunkkal, s ez általában a legtöbb embernek tetszik. Mindig van olyan ember, aki az érdeklődésünkbe kerül, s ez sokszor jobb, mint önmagunkkal találkozni. Örömmel vesszük a fáradságot, hogy mások ügyes-bajos dolgaival foglalkozzunk és minősítjük megoldásaikat.
Továbbhaladva nagyon könnyen kimondjuk az ítéletet is, hogy ezt, vagy azt, „jól elszúrta”, „rossz anya/apa”. Szeretjük, ha az ülés végén koppanó bírói kalapács más ügyében ítél. Ezzel lezártnak tekintjük a helyzetet, ítész módjára bevezettük a határozatok tárába az ítéletet. Szeretünk a saját házunk táján söprögetni, miközben fél szemünk kémleli, hogy a másik éppen mit tesz-vesz. Gondolatban pedig már mondjuk is a magunkét, addig se vagyunk magunkkal.
Konfrontálódás, vita során „védelmi” célokat szolgál az, hogy minősítünk.
Miközben másokkal „hadakozunk”, mindig bennünk van a félelem, hogy nem mi irányítunk és elveszítjük az „ütközetet”. Amint „leminősítjük” a vitapartnerünket, ráhúzunk valami, gyakran nyomdafestéket nem tűrő, cifrán cizellált kategóriát, oldódik szorongásunk. Megpróbáljuk megvédeni magunkat azzal, hogy a másik személyt „miniatürizáljuk”, s míg mi óriássá növeljük magunkat, a partner törpévé zsugorodik.
A szorongás elmúlik a másik leminősítésével, s úgy érezzük, ezzel a helyzetet is uraljuk. Elégedettek lehetünk, a védelmi funkció megint jól működött, csak éppen nem figyeltünk a másikra, a helyzetre. Ebben az állapotban csak azt hallottuk meg, amit meg akartunk hallani, ami beilleszthető volt a klisénkbe. Süketek maradtunk a másik felvetéseire, s így a mondanivalója nem ért fel hozzánk.
Figyeljünk, hogy ne kapcsolódjon be automatikusan
Vannak olyan pillanatok az életünkben, amikor helye van a minősítésnek. Meg kell viszont látnunk azokat a helyzeteket is, ahol nem engedhetjük meg magunknak az ítélkezést. Azért nem engedhetjük meg, mert ezzel elzárjuk magunk elől a lehetőséget. A felfedezés, megismerés lehetőségét. Ne „kondicionáljuk” túl a helyzetet már az elején, hagyjuk kibontakozni, ismerjük meg, engedjük, hogy elménk játékos kreativitása felfedezze magának a „kincsesbányát”!
Egy-egy vitás beszélgetés során természetesen szorongunk, mégis hagynunk kell, hogy helyzetünk tudatos megmentőivé, megoldóivá váljunk, s ne az elménk tudattalan, csapongó játékszerei legyünk.
A tiszta véleményformálás, az erőszakmentes kommunikáció és az érzelmi intelligencia szerepe az életünkben
Ahhoz, hogy meghalljuk a másikat, figyelnünk kell rá. A coaching ebben is tud segíteni, több terület fejlesztésével:
- Az érzelmi intelligencia fejlődésével, az érzelmeink tudatosabb kezelésével, empatikusabbá válunk, nyitottabbak leszünk a másik fél érzéseire, gondolataira.
- „Az erőszakmentes kommunikáció (megfigyelés – érzések – szükségletek – kérések) pedig rászoktat minket, hogy tisztán és őszintén fejezzük ki magunkat, miközben tisztelettel és együttérzéssel figyelünk a másikra.”
Az érzelmi intelligencia fejlesztésével, az erőszakmentes kommunikáció alapelveinek a magunkévá tételével pedig minősítés nélkül, tisztán fogalmazhatjuk meg véleményünket, miközben meglátjuk a helyzet másik résztvevőjében az embert.
Summa summarum, minősítve színes az élet, de nélküle lehet sokkal szebb is…
Veres Richárd proaktív life és business coach írása
