Kétbalkezes vagyok, csak érettségim van, nem értek a műszaki dolgokhoz, ha akarnék, bármikor le tudnék szokni, én ilyen vagyok, már túl öreg vagyok, még túl fiatal vagyok, nem is olyan rossz ez a helyzet, itt már nincs mit tenni, ez egyszerűen lehetetlen, meg van kötve a kezem, a piac rákényszerít, ha az anyám/apám nem nyomott volna el, most sokkal több önbizalmam lenne, majd ha befejezem, ha több időm lesz…
Ugye ismerős? Ki ne találkozna nap, mint nap ezekkel a frázisokkal, játszmákkal? Úgy tűnik ugyanis, hogy senki sem tudja kivonni magát a nagy kifogás című társasjáték alól. És bizony nem csak elszenvedői vagyunk, hanem hús-vér szereplői, játékosok, akik az egyik percben aktív, a másik percben passzív részvevőként, de csatasorban állunk. Felvesszük, vagy éppen hogy bedobjuk azt a bizonyos kesztyűt.
Mit is jelent a kifogás? A kifogás ürügy, arra hogy elkerüljünk valamilyen, számunkra kellemetlen dolgot, szituációt, például egy konfliktust, egy rázós helyzetet, vagy, hogy ne csináljunk meg valamit, vagy éppen, hogy megcsinálhassunk, vagy, hogy elodázhassunk egy döntést. A kifogás segítőtárs, haver, aki ártatlanságot, menedéket, védelmet biztosít, ami mögé bebújhatunk, elrejtőzhetünk, azért, hogy ne kelljen kiállnunk a világ, vagy még inkább magunk elé, hogy ne kelljen szembesülnünk tényekkel, helyzetekkel, hogy ne kelljen belenéznünk az elénk tartott tükörbe, hogy ne kelljen felvenni a másként látó szemüvegünket és sorolhatnám.
Jellemzően akkor használunk kifogásokat, ha valamit igazolni, megmagyarázni akarunk, akár másoknak, akár önmagunknak és eközben elszakadunk a realitástól, a valóságtól, a tényektől. Vegyünk egy klasszikust: hányszor hallottuk már túlsúlyos ismerősök, barátok szájából, hogy én nem eszem sokat, nálam ez hormonális probléma, sőt tovább megyek, családi örökség.
Nem vonom kétségbe, a túlsúly valóban több tényezős helyzet, azonban a tudomány mai állása szerint, ahogy nem lehet fénnyel táplálkozni, úgy a levegőtől sem lehet meghízni. Ergo az érintettnek ennie kell, mégpedig többet, mint amennyi, ahhoz szükséges, hogy a fogyás megindulhasson, és az ennek eredményeként elnyert optimális állapot fennmaradjon. Ráadásul, ha megkérnénk őket, hogy írják össze, hogy az elmúlt időszakban konkrétan mit tettek annak érdekében, hogy csökkentsék a súlyfeleslegüket, valószínűleg egy igen szerény listát kapnánk, rosszabb esetben odabiggyesztetnének néhány jónak tűnő kifogást.
A kifogás, bármilyen drasztikusan is hangzik tehát a hazugság egy formája. Amikor ugyanis kifogásokat gyártunk azt jellemzően tudatosan és célzottan tesszük, tisztában vagyunk, hogy mit akarunk elérni, vagy éppen elkerülni vele. Persze előfordulhat, hogy igaznak tartjuk a saját verziónkat, mondjuk, eljutunk odáig, hogy az agyunk boszorkány-konyhájában megfőzött magyarázat olyan tökéletesre sikerül, hogy mi magunk is elhisszük, de azért nem ez a tipikus.
Az is biztos persze, hogy nem élhetünk kegyes hazugságok nélkül. Azért vagyunk gondolkodó lények, hogy fel tudjuk mérni egy-egy szituáció jelentőségét, azt, hogy érdemes-e konfliktusba bonyolódni, felvegyük-e az elénk dobott kesztyűt, belebonyolódjunk-e egy kilátástalannak, értelmetlennek tűnő vitába, megbántsunk-e valakit, akit egyébként szeretünk, keltsünk-e felesleges feszültséget és így tovább.
Az én válaszom határozottan az, hogy ne! Nem élhetünk kifogások nélkül, segítségükkel ugyanis kezelni tudunk kínos pillanatokat, meg tudjuk könnyíteni saját és mások életét, elkerülhetjük a felesleges bántást, szorongást, ha úgy tetszik, számtalan eset van, amikor tovább gördítik a társas kapcsolatokat, fenntartják a harmóniát, őrzik a családi, baráti tűzhelyet, időt adnak olyankor, amikor még nem érezzük magunkat felkészültnek a döntésre. Következésképpen a kifogások többsége hasznos és ártalmatlan. Persze hosszú távon ezeknek is lehetnek mellékhatásai, hiszen ha lebukunk, csökken a bizalom, a szavahihetőség, ezt pedig emberi kapcsolataink szenvedik meg.
Az ennél súlyosabb probléma azonban ott kezdődik, amikor a kifogások károssá válnak, amikor megakadályozzák, hogy lépjünk, továbblépjünk, cselekedjünk, döntsünk, amikor zsákutcába visznek, vagy abban tartanak. A kifogások nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy ne legyünk képesek megoldani aktuális életfeladatainkat, megakadályoznak ugyanis abban, hogy időben cselekedjünk. Cinkostársaink a halogatásban, az ide-oda tologatásban, a kockázatok elhárításában, a terelésben. Sajnos azonban, mint ahogy mindennek a világon, ennek a magatartásnak is ára van, mégpedig igen súlyos, business coachként azt is mondhatom nyugodtan, hogy kemény forintokban mérhető a veszteség.
A kifogásokkal ugyanis elodázzuk a döntéseket, elszalasztjuk életünk nagy lehetőségeit, pedig jó, ha tudjuk, hogy ezek nem a végtelenségig állnak rendelkezésünkre, minden nagy lehetőségnek van „szavatossága”, ezen időpont után nem felhasználható, vagy ha mégis igen, akkor is csupán számottevően csökkent értékkel. Ráadásul tökéletesen mindegy, hogy milyen jónak tűnik az általunk végtelen kreativitással megkreált kifogás az adott pillanatban, életünk végén kizárólag az számít majd, amit átéltünk, amit megtettünk, amit megvalósítottunk, nem pedig az, amit elszalasztottunk.
A kifogások szorosan összefonódnak az ember problémafókuszált magatartásával, azzal, hogy hajlamosak vagyunk egy-egy nehéz helyzetbe beleragadni, ráfeszülni, magunkat odabéklyózni, csőlátást produkálni. Ez nem kritika, ez tény, viszont jó, ha tudjuk, hogy ez az attitűd megváltoztatható, elkötelezettséggel, szorgalommal minden problémás helyzet a javunkra fordítható. Coacként mindig arra motiválom az ügyfeleket, hogy vegyék le a tekintetüket a problémáról, ez ugyanis a siker kulcsa. Engedjék el a problémát, engedjék meg magunknak, hogy leszakadjanak róla, gondolkodjanak a megoldásokon, a lehetőségeiken. És ami nagyon fontos, hogy ne várják meg, hogy az adott helyzet az elviselhetetlenségig fokozódjon, ne ragaszkodjanak a megszokott álbiztonsághoz addig, ameddig az már akkora nyomással jár, hogy annál már minden jobb, akár a tényleges cselekvés okozta vélt, vagy még inkább valós bizonytalanság, kockázat is.
A problémákról nem lehet kizárólag csak beszélni, terveket szövögetni, ez a magatartás ugyan ideig-óráig megkönnyebbedést hoz, megnyugtat, hiszen egyelőre nem kell semmit csinálnunk, legalább foglalkozunk az üggyel, ráadásul terveink kommunikálásával elmondhatjuk, hogy azért tettünk valamit, ha mást nem elhatároztuk, hogy majd egyszer, valamikor ezt és ezt fogjuk csinálni. Vagyis találtunk legalább egy jó kifogást, hogy miért nem én, miért nem most, de összességében azért valljuk be, időt pazaroltunk.
Tény és való, hogy életünk egyik legnagyobb kihívása, hogy tudjunk szembesülni hiányosságainkkal és ezen felismerés mentén képesek legyünk irányt váltani, és ideje korán cselekedni, nem kárt menteni tehát, hanem kárt megelőzni. Coacként elkötelezetten hiszem, hogy az erő velünk van, kérdés, hogy mire fordítjuk? Kifogásokat gyártunk, amelyek segítségével hamvába halasszuk álmainkat, szép reményeinket, vagy ösztönös kreativitásunkat a megoldásokra, a ténykedésre fordítjuk az értékes, tartalmas, harmóniát és elégedettséget biztosító létezés érdekében. Tessék választani!
Dr. Füzi Mariann business és life coach írása
