Proaktív coaching

A könyv szerzője John C. Maxwell nemzetközileg elismert vezetési szakértő, oktató és coach, könyveiből több mint 21 millió példány fogyott világszerte. Dr. Maxwell az EQUIP és a John Maxwell Company szervezetek alapítója, ahol több mint 5 millió vezetőnek tartott képzést 174 országban.

Life coach szemüvegen keresztül olvasva könyvét volt egy rész, ami nagyon megragadta a figyelmemet. A szerző, aki immár 68 éves, visszatekint szakmai, emberi fejlődésére, és a következőket írja:

„Amikor először elindultam karrierem építésében, azt gondoltam, hogy embereknek segíteni annyit jelent, mint megváltoztatni őket. Így ki is jelöltem ezt magam számára, mint célkitűzés. Olyan üzeneteket szerettem volna átadni, úgy szerettem volna tanítani az embereket, hogy eközben egy magasabb életminőségre emeljem őket. Rengeteg tanácsot osztogattam. Fiatal voltam és idealista. Akkor még nem értettem meg, hogy az emberek nem azért fognak megváltozni, mert te azt akarod. Azért változnak meg, mert ők meg akarnak változni, és ez csak akkor fog megtörténni, amikor ők készek erre.”

Hát igen.

Erről szólna a coaching. Egyenrangú félként melléjük állni, és segíteni, hogy megtörténjen az a változás, amire ők vágynak, támogatni a felkészülésben, és abban, hogy ez valóban megtörténjen, akkor, amikor ők erre készen állnak.

A könyv mely 2015 októberében jelent meg (magyar nyelven sajnos még nem kapható), azt az üzenetet szeretné átadni, hogy éljünk szándékosan, legyünk a saját életrajzunk megírói, ne csak szenvedő alanyai saját életünknek. Szóljon ez a történet erősségeinkről, és ne csak próbálkozzunk, tegyünk azért, hogy életünknek jelentőséget, értelmet adjunk.

A jó szándék nem elég, tennünk kell ezért, hogy beírjuk a nevünket a saját életünk könyvébe. Szóval nem elég a jó szándék, de a szándékosság elengedhetetlen. Tehát akarnunk kell, meg kell terveznünk, tennünk kell érte, lehetőleg napi szinten.

A szándékosság kérdése talán negatív formában szokott megjelenni leginkább, amikor arra hivatkozunk, hogy bocsánat, nem volt szándékos. Ezt kellene megfordítani, és szándékosan keresni mi az, ami előre vihet. Elkezdeni feltenni magunknak kérdéseket, vagy ha ez eleinte nem megy, segíthet a kérdező-edző, a coach, akinek szakmai kötelessége, hogy segítsen kérdéseket feltenni, önmagunknak. De ami lényeges, itt nem állhatunk meg, a kérdésekből tettek lesznek, melyek előre visznek. És itt szintén van a könyvnek egy fontos üzenete: „Most tedd meg!” Ne halogass, ne kerülgesd a forró kását, tanuld meg legyőzni „tanult tehetetlenségedet”.

És ily módon minden esélyünk megvan arra, hogy megtörténjen velünk a hétköznapi csoda, hirtelen ötleteink támadnak, egyszercsak megtanulunk a megoldásra fókuszálni, és elkezdjük a jó dolgokat megtörténtté tenni.

Van egy érdekes idézet a könyvben: „A legtöbb ember nem túl magasra céloz, és elvéti a célt, hanem túl alacsonyra és beletalál.” Vagy még rosszabb, egyáltalán nem céloz sehová.

Célozzunk magasra, fedezzünk fel magunkban mindent, ami a cél felé visz, és tegyünk meg mindent azért, hogy ebben másokat is részesítsünk. A szerző szerint ekkor fog megtörténni velünk a csoda, minél inkább megosztjuk ezeket a belső kincseket, annál gazdagabbak leszünk. Minél gazdagabbak leszünk, annál többet tudunk adni, és íme, nyakig vagyunk egy pozitív spirálban, mely létformává válhat, és így épül fel egy jelentőségteljes élet.

De hogy senkit el ne ijesszen a dolog, van még egy fontos alcím a könyvben: „Kezdd kis dolgokkal, de higgy a nagyokban”, és ezen a ponton megint óriási segítség, ha van melletted valaki, aki hisz benned, aki azért van melletted, hogy támogasson, aki emberileg és szakmailag is azt az elhívatást érzi, hogy téged támogasson a cél elérésében. (Hát nem semmi, a mai időkben, amikor hemzsegnek körülöttünk és bennünk a „vámpírok”. És nyomják a szöveget – szándékosan, vagy mint egy betáplált programot – de túláradó „együttérzéssel”, hogy: „Ez neked sem fog sikerülni, hiszen nekem sem sikerült”.)

És ezek a kis dolgok ott kezdődnek, hogy kezdesz odafigyelni például a saját szókincsedre és észreveszed benne a „szószemetet”, mindazt, amivel saját magad húzod le. Maxwell arról számol be, hogy kihúzta szótárából még azt a „de” szócskát is, amivel minden előtte elhangzottat tagadunk.

„Igen, de ez mégis csak túlzás!” - mondhatná valaki, és lám így mentjük fel magunkat a tétlenség vádja alól is.

Zárszóként még továbbítanám a könyv Credo-jának egy részét:

• Higgy magadban!
• Higgy az embereidben!
• Higgy a küldetésedben!

Ámen.

Darabos József Attila

coach

Mostanság gyakran elmerengek rajta, hogy vajon vállalom-e a felelősséget az életemért 100%-osan.

Minden helyzetben eszembe jut, hogy én választok, én teremtek és én alkotok?

Vagy előfordul még, hogy áldozatszerepben találom magam?

Egy tanulságos és megható sztori néha jobban érzékelteti a lényeget, mint a személyes gondolatok kifejtése. Találtam is nektek egy történetet, amely kellő mélységben adja át a helyes hozzáállás és felelősségvállalás „életbevágó”fontosságát.  (http://www.sikerkozosseg.hu)

Michael egy olyan típusú srác volt, aki tényleg szerette az életet. Mindig jókedvű volt és mindig tudott valami pozitívat mondani. Ha valaki megkérdezte, hogy hogy van, azt válaszolta:

-Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem.

Született optimista volt. Ha valamelyik beosztottjának rossz napja volt, Michael azt mondta neki, hogy a helyzet pozitív oldalát kell néznie.

Annyira kíváncsivá tett a természete, hogy egy nap odamentem hozzá és azt mondtam:

-Ezt egyszerűen nem értem. Nem gondolkozhatsz mindig pozitívan. Hogyan csinálod ezt?

Michael azt válaszolta:

-Ha reggel felkelek, azt mondom magamnak: Két lehetőséged van. Választhatsz, hogy jó, vagy rosszkedvű akarsz-e lenni. Minden alkalommal, ha történik valami, magam választhatok, hogy elszenvedője legyek a helyzetnek, vagy tanuljak belőle.

Minden alkalommal, ha odajön hozzám valaki, hogy panaszkodjon, elfogadhatom a panaszkodását, vagy felhívhatom a figyelmét az élet szépségeire. Én a pozitív oldalt választottam.

-Jó rendben, de ez nem olyan egyszerű.” – szóltam közbe.

-De egyszerű.”- mondta Michael, - az élet csupa választási lehetőségből áll. Te döntöd el, hog hogyan reagálsz különböző helyzetekben. Választhatsz, hogy az emberek hogyan befolyásolják a hangulatodat. A mottóm: te döntöd el, hogy hogyan éled az életed.

Elgondolkodtam Michael szavain. Rövid idővel később elhagytam a Tower Industrie-t, hogy önálló legyek. Szem elől tévesztettük egymást, de gyakran gondoltam rá, ha úgy döntöttem élek.

Néhány évvel később megtudtam, hogy Michael súlyos balesetet szenvedett. Leesett egy kb.18 méter magas toronyról. 18 órás műtét és sok hetes intenzív ápolás után Michaelt elbocsátották a kórházból fémtámaszokkal a hátában.

Mikor meglátogattam, megkérdeztem, hogy érzi magát. Azt válaszolta:

-Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem. Szeretnéd látni a sebem?

Lemondtam róla, de megkérdeztem, hogy mi játszódott le benne a baleset pillanatában.

-Nos, az első ami átsuhant az agyamon az volt, hogy a lányom – aki pár hét múlva jön a világra – jól van-e? Mikor pedig a földön feküdtem, emlékeztem, hogy két lehetőségem van: választhattam, hogy élek, vagy meghalok.

-Féltél? Elvesztetted az emlékezeted? - akartam tudni.

Michael folytatta:

-Az ápolók valóban jó munkát végeztek. Végig azt mondogatták, hogy jól vagyok.

De mikor begurítottak a sürgősségire, láttam az orvosok és nővérek arckifejezését, ami azt jelentette: Halott ember.

És tudtam, hogy át kell vennem az irányítást.

-Mit csináltál?  - kérdeztem tőle.

-Nos, mikor egy felvételis nővérke hangosan megkérdezte, hogy allergiás vagyok-e valamire, igennel válaszoltam. Az orvosok és nővérek csöndben várták a válaszom.

Mély levegőt vettem és visszaordítottam: A gravitációra!

Mialatt az egész csapat nevetett, elmagyaráztam nekik: az életet választottam.

Tehát úgy operáltak meg, mintha élő lennék és nem halott.”

Michael a tehetséges orvosoknak köszönhetően maradt életben, de csodálni való hozzáállása nélkül másképp fejeződne be a történet. Tőle tanultam, hogy minden nap lehetőségünk van a teljes életet élni. Hozzáállás kérdése minden. Ezért ne aggódj amiatt, mi lesz holnap.

Minden nap van elég, ami miatt aggódhatsz. És a ma az a holnap, ami miatt tegnap aggódtál. Most szabadon választhatsz.

Forrás: http://www.sikerkozosseg.hu

Kozma Rita írása

Meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy az élet nem megy kapcsolatok nélkül. Persze az emberek azt szajkózzák, hogy nekik nem kellenek érdekbarátok és csak a tiszta, meghitt önzetlen kapcsolatokat keresik. Valóban így lenne? Az emberek miért akarják mindenhol a legjobb arcukat mutatni? Miért a szeretteiken vezetik le a feszültséget és miért nem az ismeretlenek? Akár munkahelyen akár baráti körben, szinte mindenhol szerepeket játszunk.

Mégis nagy ellenkezésbe kezdünk, ha azt merik mondani, hogy érdek-emberek vagyunk. Sajnálatos módon el kell fogadnunk, hogy valamilyen módon mindenki az! De, hogy ez olyan egetverően nagy baj lenne? Az állatvilágban ez ugyanúgy fellelhető. Az emberszabású majomtól kezdve az elefántokon keresztül a hangyák is csoportokba, csordákba rendeződnek és együtt élnek és néznek szembe a mindennapok harcaival. Vajon érdekből teszik ezt? Igen…mert egyedül nem megy! Az ember társas lény, szeret közösségben lenni.

„Az embereket nem az érdekli ki vagy. Az akarják tudni, hogy milyen előnyük származhat belőled”1. Nógrádi Bence gondolata más és más érzéseket válthat ki az egyénből, mégis a mögöttes tartalma tükrözi az ember gondolkodásmódját. A és B másképp vélekedik erről a kijelentésről:

a)      Védekező. Persze, hogy engem is kihasználnak állandóan, nem érdemes megbízni senkiben sem a mai világban.

b)      Elfogadó: Valóban igaz, hogy az emberek azt keresik, hogy miben segíthetek nekik, ergo én nekem is jogomban áll, hogy segítséget kérjek tőlük.

A és B között hatalmas a különbség. „A” védi az „értékeit”,de nem akarja megosztani senkivel.” B” is védi az „értékeit”, de tudja, ha összefog embertársaival, akkor egy gyümölcsöző együttműködést hozhat létre.

„A legsikeresebb emberek tették a legtöbbet másokért”2. Merjünk segítséget adni. Merjünk odaállni az emberek elé és a lehető legjobbat nyújtani nekik. Miért fontos ez?

 Tegyük fel, hogy egy két új kolléga érkezik a munkahelyre:

a)      Mindenkihez odamegy és kedvesen érdeklődik a családja, hobbijai és munkája iránt. Feladatait alaposan végzi, mindig mosolyog, azonban ha fontos dolga akad nem ér rá semmire és senkire. Majd egyre gyakrabban kér a kollégáktól kisebb-nagyobb szívességet.

b)      Kedvesen felméri a terepet, mindenkihez van egy két kedves szava. Segít, ha megkérik és hasznosan tölti el az idejét. Szépen lépésről lépésre kerül egyre közelebb, baráti viszonyba a kollégáihoz.  Ezzel a kivárással, érdekessé teszi magát a többiek számára! Ha sietnie kell, akkor is szakít egy pár pillanatot arra, hogy mikor lesz ideje a kérdéssel foglalkozni.

Igazság szerint, mind a két módszer képviselője eléri a célját, azaz bizalmasa lesz a csoportnak. Mégis „A”  először a többiekből merít, onnan szerez információkat és utána fedi fel magát. Míg „B” először elvégez minden fontos munkát, kialakít egy profi munkakapcsolatot. Ezt követően mivel megvan a „hitele” elkezd megbarátkozni a többiekkel. Érdek? Igen, mindkettőben van érdek! Az érdekük, hogy jól érezzék magukat a munkahelyen és, hogy jó munkakapcsolatot ápoljanak a többiekkel. Óriási erkölcsi probléma-e ez? Nem feltétlenül, hisz érdek nélkül nincs „kommunikáció”! Viszont a kölcsönös segítségnyújtás mélyebb kapcsolatokat eredményezhet. „A” rosszabb ember lenne, mint „B”? Nem, csak más típusú ember.

Mégis miként cselekedjünk? „ Olyan területeken érintkezz emberekkel, amiben otthon vannak”3. Ha szeretnénk közös alapot találni egy-egy munkatársunkkal, akkor érdemes oda kell figyelni rá. Mit gondol, és hogyan közli mondandóját? Fel kell tennünk bátran két-három személyes kérdést neki. Így idővel kialakulhat egy már majdnem baráti munkakapcsolat. Legyünk bátrak és tegyük meg az első lépést, nekünk is „hasznunk” lesz belőle.

Mindenkinek vannak barátai. Egyesek az iskolából vagy hobbi tevékenységek révén, mások munkahelyükön kötnek életre szóló barátságokat. De mégis kikkel érdemes igazán barátkozni? Robert T. Kiyosaki a következőképp vélekedik erről:  „Először is nem a bankszámlájuk alapján válogatom meg a barátaimat. Vannak olyan barátaim, akik szegénységi fogadalmat tettek és vannak , akik dollármilliókat keresnek évente. A lényeg, hogy mindkettőjüktől tanulok és erre tudatosan törekszem.4” Az üzenet fő mondanivalója: mindenkitől tanulunk, pontosabban mindenkitől lehet tanulni. A lényeg, hogy minősítés nélkül tegyük, hiszen mindenkinek szíve joga eldönteni, miben hisz és miért.

A mások iránti ÉRDEKlődés tehát, lehet jó is rossz is. Teljesen az egyéntől függ, ki mit kezd vele. Egy dolog azonban biztos, életünket szebbé, gazdagabbá tehetjük, ha nyitunk és nyitottak vagyunk embertársaink felé.  Persze felvetődhet a kérdés, hogy az érdeklődés maga hogyan lehet teljes és őszinte? Anthony De Mello gondolatai megadják a választ: „A tanítvány így szólt a mesterhez: Én azért jöttem, hogy felajánljam szolgálataimat. – Ha elhagynád az ént, akkor azonnal automatikusan következne a szolgálat. Ha arra fordítanád minden vagyonodat, hogy a szegényeket tápláld, elégethetnéd a tested,és akkor sem lesz benned szeretet. Tartsd meg a vagyonodat és hagyd el az „én”-t! Ne égesd el a tested, gyújtsd fel az egodat! A szeretet ekkor automatikusan megjelenik.

Galgovszki L. András

Business Coach

Felhasznált irodalom:

1.1.       Rinocérosz üzletkötés Nógrádi Bence 23.oldal

2.2.       Üzleti Patika Tonk Emil 112. oldal

3.3.       A vezető 21 nélkülözhetetlen tulajdonsága John C. Maxwell 86. oldal

4.4.       Gazdag Papa, szegény papa Robert T. Kiyosaki 187. oldal

5.5.       A madár dala Anthony De Mello 106-107. oldal

Örökzöld téma: MOTIVÁCIÓ. Számtalan írás, könyv, publikáció tárgya, mégis úgy tűnik, hogy kénytelenek vagyunk vele vissza-visszatérően foglalkozni, mert, hogy még mindig mutatkoznak hiányosságok a „gépezetben”. Arra kérdésre, hogy egy munkahelyen mi a leginkább motiváló tényező, 10 munkavállalóból 9 bizonyára gondolkodás nélkül rávágná, hogy a pénz, az anyagiak, hát mi más?!

Pedig sokszor és sok helyütt bizonyítást nyert, hogy önmagában a pénz nem tesz elégedetté. Nyilvánvalóan a hiánya elégedetlenséghez vezet, azonban az egyéb tényezők elégtelensége esetén kizárólag az anyagiak mégsem valódi motivátorok.

Ki akarja napjainak és így életének meghatározó részét kellemetlen munkahelyi környezet, acsarkodó, vagy éppen lehangolt kollégák között, unalmas, kihívásokat nem biztosító munkával tölteni? Hosszútávon feltehetően igen kevesek álma egy ilyen pozíció, még akkor is, ha mondjuk a bérezés, tegyük fel, versenyképes. Persze napjaink gazdasági helyzete miatt a munkaadók igyekeznek az egyéb, mondjuk úgy top motivátorokkal csínján bánni, így például az egyénre szabott cafetériával, vagy a teljesítményalapú bónusszal.

Régóta köztudott azonban, hogy van egy motivátor, ami ténylegesen semmibe sem kerül a cégeknek, mégis úgy tűnik, hogy a menedzsment nem képes a helyén kezelni. Miről is van szó? Nem másról, mint a rendszeres vezetői visszajelzésről, azon belül is elsősorban a teljesítmény szóbeli elismeréséről, ha úgy tetszik dicséretről. Az emberek többsége ugyanis igényli a rendszeres megerősítést, biztatást, elismerést, a jó szót, így vagyunk „összerakva”.

És félre értés ne essék, nem arra kívánok buzdítani, hogy időnként, véletlenszerűen, netán valódi meggyőződés, tényleges teljesítmény nélkül paskoljuk meg a beosztottak hátát. Nem! Egy teljesen tudatos, hangsúlyozom, pénzbe nem kerülő attitűdöt kell kialakítania, alkalmaznia a vezetőknek a legalacsonyabb szinttől a top kategóriáig egyaránt. Korunk vezetői, tisztelet a kivételnek, ugyanis nem tanultak meg dicsérni, vagy ha igen, akkor is igen csínján bánnak az építő szavakkal. De hogyan is tanultak volna meg, amikor többségük szeme előtt nincs hiteles minta, hiszen ők sem részesülnek benne feletteseik által.

Mert manapság a kiváló, első osztályú teljesítmény a norma, az ez alatti produkció, előbb-utóbb negatív kritikát, bírálatot kap. A pozitív kritika azonban ritka, igaz ez persze a vezetők vonatkozásában is, hiszen esetükben is az emberfeletti teljesítmény az elvárás. Hogyan is működhetne hát másként ez a fajta kommunikáció egy stresszes, elvárásoktól terhes, szigorú mutatókhoz kötött, nyereség-centrikus piaci környezetben? Pedig működhet! Működnie kell!

Az ugyanis biztos, hogy a munkavállalók sokasága él át rendszeres kudarcélményt a munkahelyén. Azt érzi, hogy sem anyagilag, sem pedig erkölcsileg nincs kellőképpen elismerve, teljesítménye egy a sok közül, ez pedig közömbössé, fásulttá, fáradttá teszi. Nem titok, hogy innen már csak néhány lépés az, hogy az érintett az első adandó alkalommal elhagyja a céget.

Persze lehet azzal érvelni, hogy jobb is, ha a motiválatlan, alulteljesítő munkatársak önszelekciót hajtanak végre, ráadásul manapság nem túl könnyű a végzettségünknek, képességeinknek, uram bocsá’ érdeklődési körünknek megfelelő állást találni, tehát jobb híjján, mindenki, „kicsitől a nagyig” tűr. Azonban ha már pénzről beszélünk, az is biztos, hogy a folyamatos fluktuáció sokkal többe kerül, mint a mentálisan és lelkileg is inspiráló munkahelyi környezet kialakítása.

Azt a vezetőt, aki ezt nem hajlandó belátni, feltételezem, hogy a számok nyelvén azért csak meg lehet győzni. Az egyenlet roppant egyszerű: a motiváció elmaradása, a hasznos vagyok a cégnek, értékteremtő munkát végzek érzések megszűnése=mentális, vagy fizikai betegség=táppénz/fluktuáció=teljesítmény kiesés. Meri valaki azt állítani, hogy ezek a tényezők nem számszerűsíthetők, nem támaszthatók alá látványos számadatokkal? Szerintem nincs ilyen ember!

„Egy mondókából vett hasonlattal Skonda Mária a munkavállalót a termelési/működési folyamat "patkószegének" írta le, ami ha nincs jól "beverve", azaz bevonva, motiválva, akkor a vállalat, vagy szélsőséges esetben nemzet akár a "gazdasági csatát" is elveszítheti. A szakember szerint a munkavállalónak ismernie, értenie kell a feladatát, és érzelmileg kötődnie kell a vezetőhöz, mert - szintén a gyermekek világából hozott példa alapján - sok esetben csak a vezetőhöz való viszonyulás az, ami miatt a dolgozó erején felül hajlandó teljesíteni.” (Forrás: Filius Ágnes: Már Jézus is coaching szemlélettel irányított (http://www.hrportal.hu/hr/mar-jezus-is-coaching-szemlelettel-iranyitott-20111221.html).

A pozitív üzleti pszichológia Dale Carnegie és Carl Rogers óta hangsúlyozza, hogy elfogadó, pozitív légkörben a jól motivált, elkötelezett emberek hegyeket tudnak megmozgatni.

Úgy tűnik tehát, hogy a szakma „nagyágyúinak” véleménye egyöntetűen az, hogy az empatikus, szakmailag és emberileg korrekt vezetőt a beosztottak hajlandók tűzön-vízen át követni, még akkor is, ha teszem azt a bérezésük nem éppen mondható első osztályúnak.

A lecke tehát tisztelt vezető pozícióban lévő hölgyek, urak nem túl bonyolult: tanuljanak meg dicsérni, szánjanak időt a pozitív visszacsatolásra, mozgósítsanak némi energia tartalékot és vegyék észre, találják meg nap, mint nap azokat a teljesítmény momentumokat, amelyek megérdemlik a jó szót. Bizonyára sokan önök közül rendelkeznek is ezen képességgel, hiszen, ha máshol nem, otthon, családi környezetben, mondjuk a gyermeknevelés kapcsán hathatósan gyakorolják a szülői jó szót, a biztatást, az ösztönzést szárnyakat adva ezáltal az ifjaknak.

Kérem, mentsék át ezt a jól bevált magatartási mintát a céges környezetbe! Tudatosítsák magukban, hogy a tekintélyük ezáltal legkevésbé sem fog csorbulni, sőt, kialakul egy olyan oda-visszacsatoláson alapuló, hiteles kommunikációt biztosító légkör, ahová alkalmazottként és vezetőként egyaránt öröm lesz bemenni, ahová jó érzés lesz tartozni, és amelynek áldásos hozadéka már rövidtávon is súlyos forintokban mérhető módon garantáltan megmutatkozik.

Bár túl vagyunk a Húsvéton, mégis zárszóként azt mondom, a jelszó: Lelki Csokit Mindenkinek!

Dr. Füzi Mariann business és life coach írása