Proaktív coaching

„Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás”. Szinte nincs olyan céges vagy baráti összejövetel, amelyen nem hangozna el ez a nóta. A résztvevők pedig önfeledten, egymást túlharsogva éneklik a refrént, mint egy indulót. Ezt a kifejezést (eredetileg: „Eight hours labour, Eight hours recreation, Eight hours rest”) a brit Robert Owen alkotta meg 1817-ben az ipari forradalom időszakában, amikor a hét hat napján napi 10-16 órát dolgoztatták az embereket a gyárakban, nem törődve testi és lelki egészségükkel.

De mi a helyzet ma? Miért olyan népszerű még mindig ez a mondat annak ellenére, hogy a törvényes munkaidő napi 8 óra, illetve heti 40 óra? A válasz kézenfekvő: sok ember ennél többet kénytelen dolgozni ahhoz, hogy az elvárásokat, előírt határidőket tartani tudja.  A munka és a magánélet egyensúlyának hiánya óriási probléma, szélsőséges esetben a családi és baráti kapcsolatok megszűnéséhez, teljes beszűküléshez vezet.

Az állandósult stressz, a regenerálódás hiánya a mentális zavarokon túl, szervi panaszokat is okoz. Vajon tényleg tehetetlenek vagyunk ezzel a „népbetegséggel” szemben? Szerencsére nem így van. Ha saját erőből nem sikerül pozitív változást elérnünk, egy coach támogatásával megtalálhatjuk a megoldást.

Az egyensúlyhiány hátterében számtalan ok állhat, vizsgáljunk meg néhány példát!

1. 1.       Önbizalomhiány, nehézkes önérvényesítés

„Túl sok a feladatom és minden azonnal kellene. Napi 16 órába sem fér bele mindez. Nem szólok a főnöknek, mert úgysem hallgatna rám, inkább túlórázom, de már teljesen ki vagyok borulva.”

A coaching üléseken kiderül, hogy a coachee sohasem próbált beszélni a főnökkel erről a problémáról, de hajlandó lenne megpróbálni.  Ebben az esetben az önbizalom és az önérvényesítési képesség erősítésére helyezzük a hangsúlyt. Felidézünk olyan élethelyzeteket, amelyekben sikeresen gyakorolta az önérvényesítést, önbizalmát szakmai sikereinek, erősségeinek számba vételével erősítjük.  Mielőtt sor kerülne a főnökkel való találkozásra, eljátsszuk a várható párbeszédeket.

1. 2.       Félelem a szankcióktól és a munkahely elvesztésétől

„Főnököm nincs tisztában azzal, hogy ez a feladat mennyi munkát igényel és az előírt határidő irreális. Nem merek szólni neki, mert félek: több kollégám bajba került már, egyiküket ki is rúgták. Állandó stresszben élek, nincs magánéletem, alig jut időm pihenésre.”

Beszélgetéseink során a tények vizsgálatára helyezzük a hangsúlyt: miért „kerültek bajba” az említett kollégák? Van-e hasonlóság köztük és az ügyfelünk között? Ki lehet az a környezetében, aki segítségére lehet?

1. 3.       Időgazdálkodási problémák

„Állandóan rohanok, soha nincs időm semmire. A tennivalóim tornyosulnak, ki sem látszom a munkából. Kapkodok ide-oda, folyton túlórázom, mégsem tudok semmit határidőre befejezni. A főnökeim elégedetlenek a teljesítményemmel, és én is úgy érzem, hogy kifáradtam ebben a mókuskerékben, nem vagyok elég hatékony.”

Ebben az esetben tisztáznunk kell, hogy valóban irreálisak-e a kitűzött határidők, és vajon a munkatársak is hasonló problémákkal küzdenek-e. Ha nem, akkor a coaching központi célja a hatékonyabb időgazdálkodás. Azonosítjuk a gátló és lassító tényezőket, eszközöket keresünk azok kiküszöbölésére és megbeszéljük a tapasztalatokat.

1. 4.       Pillanatonként változó elvárások

„A főnökség naponta változtatja az instrukciókat, ezért gyakran feleslegesen dolgozom egy-egy anyagon késő estig, másnap változik a koncepció és kezdhetem elölről. Úgy érzem, hogy soha semminek nem jutok a végére, pedig szinte csak aludni járok haza.”

 Ez a problémakör nagyon sok kérdést felvet a coaching során. Vajon valóban változó koncepcióról, vagy egyszerűen csak félreértésről van szó? Léteznek-e hosszabb távú célok, tervek, keretrendszer, szabályzatok? Lehet-e a coachee-nak (ügyfélnek) ráhatása a feladatok és határidők meghatározására?

1. 5.       Tűzoltás jellegű munka

„Részlegünk munkáját a kapkodás és a tűzoltás jellemzi. Ahelyett, hogy előre gondolkoznánk, tudatosítanánk az elérendő célokat, átgondolnánk a folyamatot és ezek alapján szétosztanánk a feladatokat, csak sodródunk az árral. Annak ellenére, hogy állandóan túlórázunk, szinte alig haladunk. A feszült légkörben problémamegoldás helyett a felelősség folyamos áthárítása tapasztalható.”

Ez a vezető tudatában van annak, hogy mit kéne tennie ahhoz, hogy a részlege hatékonyabb és eredményesebb legyen. Konzultációinkon végiggondoljuk a lehetséges megoldásokat, kijelöljük a mérföldköveket és folyamatosan értékeljük a megvalósítás során szerzett tapasztalatokat.

Befejezésül egy gyakran idézett mondat: „Nem azért élek, hogy dolgozzak, hanem azért dolgozom, hogy éljek.”   Megfontolandó!

Szilágyi Judit business coach írása

Korábbi sorozatunkban a sakkbábuk mentén vizsgáltunk olyan fogalmakat, illetve kvalitásokat melyek eredményesebbé tehetnek minket életünk legkülönbözőbb helyzeteiben. Feladatmegoldásaink során a királytól a gyalogig választhatjuk ki a szükséges megközelítést, technikát, vagy egy kívánt területen tudatosan fejlesztve magunkat „hordhatjuk a megfelelő bábut a zsebünkben”.

Az átlókon haladó futó figuráját a fluenciának feleltettük meg. A fogalom egy belső akadályoktól mentes, iránya által meghatározott gondolkodást jelöl, épp ahogy egy folyó halad. Ebben az állapotban a gondolkodás kreatívan alkalmazkodik a körülményekhez, az elme képes magas hatásfokkal működni, a személy a célra koncentrálni és ideális esetben flow-állapotba kerülni. Ugyanakkor, ahogy a folyó is megtörik egy-egy sziklán, úgy tudatunk fluens áramlása is megakad, ha belekerülnek reflexív, kritikai gondolkodásunk motívumai: ezeket hívjuk rezisztenciának.

Az optimális fluencia eléréséhez:

-          Egyszerre egy feladatra koncentráljunk

Bár az úgy nevezett multi-tasking produktívnak tűnhet, de a megfelelő hatékonyságot és jelenlétet nem teszi lehetővé. Figyelmünk mindig egy dologra irányul, a fókuszok váltogatása pedig megbontja a tudat egységét, így megszakítva a fluenciát.

-          Hagyjuk a gondolatainkat folyni

Hérakleitosz szerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, Prótagorasz szerint egyszer sem. Ha a gondolkodásunk iránya megfelelő, akkor minek is tennénk?

-          Vegyük észre a sziklákat

Önreflexiónk és kritikai gondolataink mind ellenállást (rezisztenciát) fejtenek ki az elménkben. Lehet ez a hibázástól való félelem egy idegen nyelvű párbeszéd közben, a közönség vélt negatív reakciója okozta mini-pánik egy előadás tartásakor, vagy a túlzott perfekcionizmus a sportban. Amikor megakaszt valami minket a fluens feladatvégzésben, igyekezzünk megragadni és azonosítani a rezisztenciát.

-          Távolítsuk el a zavaró sziklákat

Ha észrevettük a rezisztenciákat, akkor a következő lépés, hogy megpróbáljuk azokat eltávolítani a gondolkodásunkból. Ez nem könnyű feladat, a súlyosabb sziklák cipeléshez jól jöhet egy coach szakszerű segítsége.

-          Engedjük, hogy áramoljon

Minél inkább sikerül kipucolni a folyómedret, annál nagyobb esélyünk van rá, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben is képesek leszünk fluensen működni, ideális esetben flow-ba kerülni. Ez utóbbi állapot előidézéséhez rengeteg hasznos tippet találhatunk szerte az interneten.

-          Használjuk jól a sziklákat

A fluencia-rezisztencia fogalompár nem egy pozitív - negatív szembeállítás. Szükségünk van kritikai gondolkodásunkra (és kőszikláira), csupán hajlamosak vagyunk túlhasználni azt, ezzel csökkentve produktivitásunkat. Fontos, hogy a rezisztencia jelen legyen gondolkodásunkban, hiszen a reflexió segít ellenőrizni, hogy a folyamat amiben benne vagyunk a megfelelő irányba tart-e. Kőszikláink segítségével mászhatunk ki egy veszekedésből, negatív gondolataink áramlásából vagy egy rossz szokáshurokból.    

Korábbi sorozatunkban a sakkbábuk mentén vizsgáltunk olyan fogalmakat, illetve kvalitásokat melyek eredményesebbé tehetnek minket életünk legkülönbözőbb helyzeteiben. Feladatmegoldásaink során a királytól a gyalogig választhatjuk ki a szükséges megközelítést, technikát, vagy egy kívánt területen tudatosan fejlesztve magunkat „hordhatjuk a megfelelő bábut a zsebünkben”.

A vezér figurája az asszertivitást, vagyis a méltányos önérvényesítést jelképezi. Az asszertív személy nem csupán fizikailag van jelen a világban, hanem aktívan képviseli érdekeit is. Teszi ezt úgy, hogy közben nem rendeli alá mások akaratát sajátjának. A gyakorlatban ez a következő elvek mentén valósul meg:

A Vezér…

-    testtartása, megjelenése önbizalmat sugároz

Tudatában kell lennünk, hogy minden szociális helyzetben tudattalanul is kommunikálunk. Alakítsunk ki olyan viselkedést, hogy testhelyzetünk, fizikai megjelenésünk akaratunknak megfelelően reprezentáljon minket.

-    tudja, hogy mindenki egyenlő

Szerep szerint nem mindenki egyenrangú, de emberként mindenki egyenértékű. Jusson eszünkbe, hogy a félelmetes vezérigazgató is csak ember, hasonló problémákkal és bizonytalanságokkal, mint mi.

-    úgy kommunikál, ahogy elvárja, hogy vele kommunikáljanak

Amikor nem tudjuk, hogy asszertívan viselkedünk-e, gondoljuk magunkat a másik fél helyébe, és rögtön világos lesz, hogy ezt várjuk-e magunktól vagy sem.

-    nem manipulál

A manipuláció egy egyoldalú kapcsolat, az egyik fél szándékát leplezve, akarata alá rendeli a másikat. Egy kölcsönös kapcsolatban két ember között a legrövidebb (kommunikációs) út: az egyenes.

-    win - win szituációkat keres

A kölcsönösség jegyében olyan helyzetek megteremtésére kell törekednünk, amit mindegyik fél pozitívnak könyvelhet el.

-    tud és mer nemet mondani

„Szelektálnunk és választanunk kell az elvárások között. Ennek mértéke pedig saját meggyőződésünk, lelkiismeretünk. Ezért adott esetben igenis tudnunk kell nemet mondani." Popper Péter

-    figyeli a hangját

Az, hogy magas vagy mély hangon szólalunk meg, sokszor sok mindent elárul szociális helyzetünkről (alá− vagy fölérendeltségünkről) az adott szituációban. A hangmagasságunk tudatos megváltoztatása (csak úgy, mint megjelenésünké) visszahat az egész viselkedésünkre.

-    a beszédben bízik, nem a gondolatolvasásban

Ahhoz, hogy érdekeink szem előtt tartását bárkin számon kérhessük, ki kell mondanunk azokat. Ne titkoljuk és ne is fedjük el ál-érdekekkel a valódiakat, ha ez nem szükséges.

-    nem keres ál-problémákat

Ne pesztráljuk a másikat mondvacsinált problémákkal. Ha valami bajunk van valamivel vagy valakivel, azt igyekezzünk tudatosítani magunkban és méltányosan tudatni a másikkal. A problémába való őszinte beavatással szövetségest nyerhetünk a megoldáshoz. (Pl. ne legyünk idegesek a pincérrel a szakács hibája miatt)

-    nem színészkedik

Ha kell, vegyünk egy nagy levegőt és játsszunk el asszertív önmagunkkal, de más - megjátszott - szerepekbe bonyolódni legtöbbször fölösleges komplikáció.

-    lassan beszél és világosan

Ha nem rohanunk a beszéddel, az (mind hangzását, mind jelentéstartalmát tekintve) érthetőbbé válik a többi ember számára, és közben mi is időt nyerünk mondandónk formálására.

-    a másik szemébe néz

Ezzel fejezzük ki leginkább egyértelműen figyelmünket.

-     nem fél kérdezni

Kevesen merjük feltenni a kezünket előadás közben, ha valamit nem értünk. Pedig a sikeres kommunikáció alapja a releváns információ átadása.

-    kicsiben kezdte

Nem kell rögtön a legnehezebb helyzetben asszertívnak lennünk, megfelelő gyakorlás, ha visszaküldjük a túl sós ételt az étteremben, ha szóvá tesszük a pénztárosnak, hogy rosszul adott vissza, vagy ha nem vállaljuk el a szívességet, melyre se időnk se kedvünk nincs…

-    asszertív és nem agresszív

Az asszertív viselkedés gyakorlása során áteshetünk a ló másik oldalára, és agresszív önérvényesítőkké válhatunk. Figyeljünk rá, hogy nyugodtan, a másik személyt nem megsértve képviseljük érdekeinket.

-    élvezi a kommunikációt

Élvezzük a jogainkat, fejezzük ki érzelmeinket, véleményünket, érdeklődjünk a többi ember iránt - őszintén és tisztelettel. És adjuk meg a lehetőséget másoknak, hogy ők is így tehessenek.

Korántsem biztos, hogy azok a leghasznosabb munkatársak, akik a legtöbbet szólnak hozzá értekezleteken, akik magukra vonják a figyelmet a brainstormingon. A nyitott, aktív és kezdeményező, tehát extrovertált személyiségeknek áll a világ, gondolhatnánk, ám, mint írásunkból is kiderül, az introverzió is komoly értéket képviselhet egy munkaszervezetben, vagy akár a mindennapokban.

Amanda Horne, executive coach arra keres választ írásában, hogy milyen érvényesülési stratégiák állnak azon introvertált személyiségek előtt, akik a szereplés és állandó kommunikáció helyett inkább a csendes, elemző gondolkodást részesítik előnyben.

Nem ritkán azzal fordulnak coach-hoz üzletemberek, menedzserek, hogy környezetük szerint gyakrabban kellene hangot adniuk meggyőződésüknek, pragmatikusabban kellene gondolkodniuk, gyakrabban ki kellene állniuk magukért. Megesik, hogy valakit a főnökei egyenesen azzal az észrevétellel küldenek coach-ülésekre, hogy tanuljon meg gyakrabban szót emelni értekezleteken, beszélgessen többet munkatársaival, építsen szerteágazóbb személyes hálózatot.

Könnyű volna a fent leírt kérések nyomán „problémáról” beszélgetni, és az illető személyiségének átformálására törekedni. Azonban, a pozitív pszichológia alapelveinek megfelelően, ilyen munkavállalóknál is a személyes erősségekből érdemes kiindulni, ahelyett, hogy a nehézségeket állítanánk a coaching munka középpontjába. Horne épp ezért rendszerint rögtön a közös munka elején arra kéri ügyfeleit, hogy mondják el, mit éreznek visszahúzódóbb és tartózkodóbb viselkedésük előnyeinek, hasznának. Erre rendszerint az a válasz hangzik el – többnyire megkönnyebbülten és energikusan –, hogy erejük épp e hallgatagságban, csendes és odafigyelő gondolkodásban rejlik. Nem nekik van problémájuk ezzel, hanem a környezetüknek!

Ahogy Susan Cain a közelmúltban kiadott könyve a Csend: az introvertáltak ereje egy olyan világban, amely folyvást csak beszél (Quiet: The Power of Introverts in a World That Can’t Stop Talking) is bemutatja, introvertáltnak lenni egyáltalán nem probléma, és fontos volna, hogy a vállalatok vezetői is inkább erényként, semmint leküzdendő gyengeségként tekintenének rá.

Az introvertált személyiségek adják az amerikai társadalom egyharmadát. Ők Cain meghatározása szerint azok, akik a csendesebb, zajban és akcióban szegényebb, kisebb stimulációt adó környezetet, szituációkat részesítik előnyben. Akkor érzik elemükben magukat, ha nem kell beszélniük. De nem antiszociálisak: ők máshogy szociálisak.

Szeretik mások társaságát, de csendesebb helyszíneken és visszafogottabb összejövetelek alkalmával. Nem hiányzik életükből az interakció másokkal, de határozottabb korlátok között teremtenek kapcsolatokat. Ugyanúgy szükségük van a környezetükben élők és dolgozók társaságára, mint mindenki másnak – azonban kisebb „adagokban” igénylik ezt, vagy jól ismert személyek közelségére van igényük.

- A szociális talpraesettség és a csapatmunka nem lebecsülendő. Azonban minél nagyobb szabadságot adnak a vezetők az introvertált embereknek, hogy önmaguk lehessenek, annál nagyobb eséllyel állnak elő a saját különleges megoldásukkal egy-egy problémára – fogalmaz Susan Cain. Meglátása szerint mind elhelyezhetőek vagyunk az extrovertált/introvertált skálán valahol, és e jegyek mindenkiben megtalálhatóak különböző arányban. Az „ambivertáltak”, tehát a túlnyomó többség, valahol a skála közepén találhatóak, és mindkét személyiségtípus előnyös tulajdonságaiból meríthetnek a mindennapok során.

Egyre inkább uralkodóvá válik a munkaszervezésben az a megközelítés, amelyik a csapatmunka, az együttműködés maximalizálására épül. Ennek velejárója a gyors ötletelés, közös döntéshozatal és a munkahelyi magánszféra zsugorodása. A csapatmunka előnyeit hiba volna alábecsülni, de azzal talán kevesebben számolnak, hogy a kreativitás eredhet a visszahúzódás csendesebb pillanataiból, az egyéni gondolkodásból is.

Egy sor területen a legkreatívabb emberek visszahúzódó személyiségek. Nem szabad lemondani az együttműködés hasznáról, de fontos, hogy minden vezető szem előtt tartsa: az egyedüllétre szükség van, és vannak, akiknek az éltető levegőt az jelenti, ha néha magukra maradhatnak.

Adam Grant, a Pennsylvania Egyetem Wharton Üzleti Iskolájának előadója érdekes kutatást végzett a témában, és arra jutott, hogy a vezetők esetében az introverzió gyakran még jobb eredményeket hoz, mint a kommunikatív-kezdeményező beállítódás. Ha ugyanis proaktív, önálló kezdeményezésre képes beosztottjaik vannak, a visszahúzódó főnökök nagyobb teret hagynak számukra, hogy elképzeléseiket megvalósítsák.

Az extrovertált menedzserek ugyanakkor hajlanak annyira izgalomba jönni egy-egy új ötlet, kezdeményezés nyomán, hogy óhatatlanul is mindenen rajtahagyják a kezük nyomát – ez pedig csökkentheti a beosztottak kezdeményezőkészségét.

Tanulságok vezetőknek

•    Fontoljuk meg, vajon nem csak a leghangosabb munkatársak hangjára figyelünk-e?

•    Hallgassuk meg azokat, akik hallgatnak!

•    Minden munkatárs számára alakítsunk ki a személyiségének megfelelő környezetet. Introvertáltak és extrovertáltak eltérő szituációkban képesek a legjobb teljesítményre.

•    Ha introvertáltak vagyunk, barátkozzunk meg adottságainkkal és legyünk büszkék rájuk!

•    Gondolkodjunk el, vajon a mi munkahelyünk mennyiben támogatja vagy akadályozza az introvertált személyiségeket a kibontakozásban?

•    Ne általánosítsunk az értékelések során, mindenkit „saját jogán” ítéljünk meg.

•    Teremtsük meg az egyedüllét lehetőségét, a zavartalan munkához és gondolkodáshoz!

És végül egy találó idézet a korábban már említett Susan Cain-műből: „Elég az állandó csapatmunka őrületéből! Rendben van, ha időnként kávé mellett beszélgetnek a munkatársak, és véletlenül még remek ötletek is születnek eközben, ami nagyszerű extrovertáltak és introvertáltak számára egyaránt. De nekünk több autonómiára, magánszférára és munkahelyi szabadságra van szükségünk. (…) Az introvertáltak mindent nagyon jól csinálnak, úgy, ahogy vannak.”

Tanácsok introvertált gyerekek szüleinek

A visszahúzódóbb kisgyerekek nem feltétlenül építenek széles baráti kört, inkább egy maroknyi ismerőssel alakítanak ki szorosabb kapcsolatot, akikkel csendesebben játszhatnak. Több időre van szükségük az átlagosnál, hogy kialakítsák saját személyes szférájukat, ahol otthonosan és biztonságban érzik magukat.

Bátorítással és támogatással arra kell törekednie a szüleiknek, hogy saját útjukon fejlődhessenek, tanulhassanak. A szűk körű vagy épp privát foglalkozások során sokkal gyorsabban haladhatnak, mint a nagyobb csoportban leadott tananyag elsajátításával. – Fontos, hogy érezzék, teljesen helyénvaló, hogy ők máshogy tanulnak, mint társaik nagy része – figyelmezteti a szülőket Cain. Meglátása szerint az introvertált gyerekek rendszerint előbb nagy kedvvel és kitartással tökélyre fejlesztik magukat egy területen, és utána eköré építik szociális életüket.

   „A coaching nem tanácsadás.” Mi coach-ok gyakran hansúlyozzuk ezt a mondatot, de mit is értünk ezen? Talán azt sugalmazzuk, hogy a coaching jobb, mint a tanácsadás? Vagy egyszerűen csak a két módszer különbözőségére és eltérő alkalmazási lehetőségeire gondolunk? Mielőtt erre válaszolnánk, idézzük fel gyermekkorunk egyik kedvenc meséjét, a „Didergő király”-t (Móra Ferenc).

   A jéghideg szívű, megkeseredett király lelkének ürességét úgy érzékelte, hogy folyton fázott. Bölcs tudósai számtalan tanáccsal látták el, de egyik sem segített: „Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot, de együtt se ért az egy falat kalácsot.” Az általánosan igaz, legkézenfekvőbb megoldást az udvari bolond javasolta: „Hideg ellen legjobb a meleg kemence”.

Hiába tüzelték azonban el a királyság összes faanyagát az erdőktől a háztetőkig, a király továbbra is reszketett. Végül megjelent egy apró kislány, aki kedves kérdésével pozitív érzéseket szabadított fel a rideg uralkodóban, akinek azon nyomban melege lett: „Mint amikor nap süt a jeges ereszre, a király jégszíve harmatot ereszte”. Elhatározta, hogy örömét megosztja egész népével és ez még boldogabbá tette.

   Ebben a történetben megjelenik mind a tanácsadás, mind a coaching. A király abban látta a problémát, hogy nem elég meleg a szoba, erre várta tanácsadóitól a megoldást, azonban hideg érzetének oka a megkeseredettsége volt, ezért nem váltak be a tanácsok. A kislány kérdése ébresztette rá lelkének sivárságára, didergésének valódi okára: „- Minek szedetted le a házunk tetejét?

Hó is hullongázik, eső is szemezik, a mi padlásunkra az most mind beesik: elázik a bábum kimosott ruhája, vasárnap délután mit adok reája?” Ez a kissé konfrontatív kérdés kibillentette az uralkodót addigi álláspontjából, átkeretezte a problémáját, megváltoztatta a helyzethez való viszonyulását és elvezette őt a saját megoldásához: „- Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak, juttatok belőle, aki fázik, annak!”.

   A didergő király esetében a coaching bizonyult megfelelőbb eszköznek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tanácsadásra soha nem lehet szükség. Képzeljen el egy gusztusosan megrakott büféasztalt! Ön először bizonytalan abban, hogy mit egyen, majd elbeszélget a pincérrel a különböző fogásokról és ízlése szerint választ (coaching). Aztán elkéri a receptet a szakácstól, hogy a továbbiakban el tudja készíteni a megkedvelt ételt (tanácsadás). A különbségeket jól szemlélteti az alábbi táblázat:

   A tanácsadás tehát akkor lehet eredményes módszer, ha a „saját megoldás” – amelynek megvalósítása irányában az ügyfél jelentős elkötelezettséggel bír – már megszületett, de annak megvalósításához nincs elegendő belső, - vagy az ügyfél által elérhető körön belüli külső - erőforrás (pl. szakértelem, tapasztalat, idő).

   Ha a coach az adott témában jártas, vállalhat tanácsadói szerepet is a coaching folyamat lezárását követően – természetesen külön megállapodás alapján. Ez az ügyfél számára „instant” megoldások helyett „tailor-made” megoldásokat eredményezhet.

  Konklúzió: a coaching tehát valóban nem tanácsadás. Egymással összefügghetnek, egymást kiegészíthetik, és mindkettő eredményes lehet, ha az elérendő célnak megfelelőt alkalmazzuk.

Szilágyi Judit