Ez az a dolog, amivel jó estben egyáltalán nem kellene foglalkoznunk! Mert van, és az a természetes!
Mégis miért kell oly sokszor emlegetni?
Azért, mert hadilábon állnak az emberek az önbizalommal. Az is lehet, hogy sokkal inkább a hiánya okozza a problémát! Az sem jó, ha kevés van, az sem jó, ha túlteng. Vannak, akiknek nehéz a középút. Sokszor gátolnak az önkorlátozó hiedelmek, máskor pedig a rossz reflexek, félelmek.
A legszomorúbb, amikor valaki olyan nyírbálja a másik önbizalmát, aki maga is irigyen és önbizalomhiánnyal szenvedve figyeli, hogy a másik ember próbál szárnyra kapni.
Problémát jelenthet, hogy néha az emberek saját sikereiket, eredményeiket -jogosan- elismertetik a környezetükkel, míg a másik ember eredményét, legyen az akár annak a félnek nagyon fontos az Ő területén, mégsem veszik komolyan.
Nem arról van szó, hogy értékeljék túl, de ha mégannyira „kevéssé fontosnak” tartják a másik munkáját (és talán létezik valóban fontosabb is) akkor is mindenképpen elismerésre érdemes ha sok munkát fektetett bele, igyekszik, és elér vele valamit, a számára fontos területen.
Miért nem lehet az elismerő szó kölcsönös?
A „későn érő” a magyar nyelvben degradáló kifejezés. Pedig senki nincs semmiről elkésve.
Ha elnézzük a fiatalok arcát, egyformák. Sok minden van előttük, de még semmi nincs mögöttük. Mégis elégedettek tudnak lenni magukkal, tele vannak kamaszöntudattal. Úgy érzik, sokkal többet érdemelnek, mint amit kapnak, de ha valaki megkérdezi tőlük, miért is különbek, vagy, hogy mivel is érnek többet, arra értelmes választ nem igen kapunk. De mindezek ellenére bízni tudnak magukban.
Aztán vannak az ötvenesek, akik az új negyvenesek. Mögöttük már van élettapasztalat és szakmai tapasztalatok. Jó esetben erejük teljében még bőven vannak ötleteik, elképzeléseik. Nekik az okozhat problémát, hogy a fiatalabb generáció a kicsattanó életkedvével energiabombaként tervez, alkot, megvalósít. Ha e mellé párosul, hogy kissé lesajnálóan említi a fiatal az idősebb korosztályba tartozó kollégáját, akkor az könnyen visszahúzódhat. Főleg, ha ráakasszák a „későn érő” kifejezést.
Ezek is önértékelési problémák.
Személyesen ismerek valakit, aki 65 évesen doktorált le. Nyilván nagy szüksége szakmailag nem volt erre, csak azért tette, hogy az önbizalmának a kedvében járjon.
Nem könnyű a helyzete egyetlen korcsoportnak sem amennyiben önbizalomhiányos.
Azonban ha valaki, aki érez magában motivációt, legyen bárhány éves, az inspiráló, nem szabadna visszahúzni negatív szetereotípiákkal. Azzal is baj van, ha az emberek nem tudják elmondani az érzelmeiket. Nem tudják elmondani, mi bántja őket, miért szomorúak, csalódottak vagy boldogtalanok.
Arról nem is beszélve, hogy azt sem tudják kifejezésre juttatni, minek örülnek, mitől érzik jól magukat a bőrükben, mitől boldogok.
Ezeket meg kellene tudni fogalmazni a valós önismerethez. Sok oka lehet az önbizalomhiánynak. Esetlegesen nem is szívesen beszélnek ezekről az emberek.
Ha valaki lehúzó környezetben élt sokáig, vagy akár tévesen leértékeli saját magát, nagy munka felkapaszkodni arra a szintre, hogy magabiztosan álljon a lábán. Ha egyedül tudja ezt elérni, az bizony komoly munka eredménye. Ha az önbizalomhiányos embert környezete segíti mindeközben, az felemelő.
Meglepő módon néha az is segíthet ha normális, emberi hangnemben és módon reagálunk helyzetekre. A mai világban amikor egyre kevesebben használják az amúgy preferált viselkedésmódot, beszédet, ha valaki így reagál, sok pozitív visszacsatolást kaphat, ami szintén növeli az önbizalmat. Az önbizalom szerencsére fejleszthető is, sok segítséget tud nyújtani egy szakember is ebben, például coaching keretében.
Egészen bizonyos, hogy mindenkinek van az életében valamilyen pozitív élménye. Érdemes ezeket dédelgetni, ebből erőt meríteni, bátorságot meríteni a további kihívásokhoz, mert ezek segítenek felépíteni az önbizalmat! Nem a problémára kell koncentrálni, a negatív élményt újra kell inkább értékelni. Nem egyből magunkban kell keresni a hibát, mert egyáltalán nem biztos, hogy jó helyen keressük ilyenkor. A negatív tapasztalatok is részei az életünknek. Hamar rájöhetünk azonban, hogy rengeteg pozitív tulajdonsággal rendelkezünk, és így könnyebb a fontos dolgokra koncentrálni. Aki bízik önmagában és pozitívan látja a történéseket, kevesebb stresszhormont termel. Az optimisták, népszerűbbek, vonzóbbnak találják őket mások.
Nehéz dolog elmondani a véleményünket, vagy egy fontos lépést megtenni, de csak azért, mert a képzelőerőnk mesteri módon inkább azt játssza le előttünk, ami a legijesztőbb verzió. A félelem és bizonytalanság természetes érzés, de egyben óvatosságra ösztönözhet, ami viszont jó dolog.
A mai populista világ sem támogatja sajnálatos módon a fiatalok önbizalmát, amikor azt harsogják a reklámok, óriásplakátok, hogy „mindent elérhetsz”, „álmaidnak semmi nem szab határt” „nincsenek szabályok, bármit megváltoztathatsz”, „saját szabályaim szerint fogok élni”. Ezek közismert cégek szlogenjei, és villám sebesen, egyenes úton vezethetnek a nárcisztikus zavarokhoz. Az sem nyújt segítséget, ha pontokba szedve akarják élni az életet. 10 lépés, hogyan pasizz be, 5 mondat, mit ne higgyél el soha, 8 ok amiért szeretjük……. !
Ezek a mai kor sajátos betegségei, amik vonzzák az önbizalomhiányt.
Meg kell próbálni a józan észre hallgatni, a már elért sikerekre koncentrálni, az erősségeinkre, és bátran beleállni az előttünk lévő helyzetekbe, amikből így vagy úgy, de mindenképpen tanulunk, sikerélményt és önbizalmat meríthetünk.
Mindegy milyen volt a tegnap. Ma új nap van. Mindent újra kezdhetsz!
Tarnóci Ágnes
life coach írása
