Proaktív coaching

A harmonikus, boldog családi élethez két dologra feltétlenül szükség van. Az egyik a „kommunikáció” a családtagok között, a másik a „jó kommunikáció” a családtagok között.

Pedagógusként és coachként is gyakran szembesülök azzal, hogy a szülők nem igazán találják meg a „jó kommunikációs” formákat a gyermekeikhez, a gyermekek pedig alig kommunikálnak a szülőkkel. Gyakran mindkét fél számára problémás ez az állapot, de persze ezt is „le kellene kommunikálni valahogy” a másik fél számára.

Nehezítheti a kommunikációt az is, hogy a fiatalok az online világ stílusában igyekeznek élni a mindennapjaikat. Online egy kattintás és másik szerepben vagy, másik pályán, másik szereplőkkel. Pillanatok alatt össze lehet hozni egy bulira való csapatot. Nem kell érzéseket kifejezni, nincs lehetőség a metakommunikációra, meg minek is. Ha megléptél egy szintet a játékban, már szuper vagy sőt akár hős is lehetsz. Jöhet a like. A gyerekek és kamaszok számára az online világ biztonságos közeg. Az lehet ami lenni akar, akkor, amikor.

A szülők nehezen tudják elfogadni azt, hogy a gyerekek keveset kommunikálnak velük, inkább nyomkodják a telefont vagy a kortársakkal bandáznak, gépeznek. A szülő vagy beletörődik és - nulla kommunikációval - tudomásul veszi a számára megmásíthatatlant, vagy zsörtölődik és elidegeníti a legnagyobb kincsét magától, a gyermekét. A probléma önmagát gerjesztően circulus vitiosussá válik, kialakul az ördögi kör. Már akkor sem beszélnek egymással, amikor feltétlen szükséges. Érzelmekről különösen nem. A gyenge tanulmányi eredmény, az iskolai magatartási nehézség tovább rontja az amúgy is súlyos helyzetet.

A megromlott szülő-gyerek kapcsolat mindkét fél számára érzelmileg is komoly teher, különösen hosszú távon. Megbillen a családi egyensúly, elsikkadnak a közös célok, a család – funkciójában – megszűnik családként működni. A jó kommunikációval a folyamat visszafordítható. Soha nem késő javítani, korrigálni.

A coaching kiváló lehetőség lehet arra, hogy helyreálljon a kommunikáció a szülő és gyermek között. Néhány alkalmas foglalkozás coach irányítása mellett, megnyitja azokat az utakat, amelyek a későbbiekben is járhatóak lesznek, már szakember segítsége nélkül is.

Győr, 2019.07.20.

Füves Zsuzsa
okleveles gyógypedagógus coach, tréner

"Olyan nyúzottnak tűnsz. Nem stresszelsz túl sokat? Pihenned kéne, még beteg leszel."; "Kerülnie kéne a stresszt!"; "Próbáljon kevesebbet stresszelni!" - az ilyen és ehhez hasonló "jó" tanácsokat már valamennyien hallottuk az értünk aggódó rokonoktól, ismerősöktől, orvostól, a szomszéd nénitől, stb. De vajon, ha visszakérdeznénk, "Kerüljem a stresszt? Jó, azt hogyan kell csinálni?" - kapnánk érdemleges választ? Ez nem olyasmi, hogy mikor meglátjuk, hogy jön az utcán szembe, gyorsan átmegyünk a túloldalra...

Hogyan lehet egyáltalán elkerülni, ha azt sem könnyű meghatározni, hogy mi okoz stresszt valakinek? Akár az is előfordulhat, hogy ami az egyik embernél beindítja a stresszreakciót, az a másiknak egyáltalán nem, sőt lehet, hogy még azt sem érti, hogy az előbbinek miért stresszes egy ilyen „hétköznapi” dolog. Ez azért van így, mert teljesen különböző az, ahogyan az egyes helyzeteket megéljük, vagyis egészen egyéni módon látjuk, ítéljük meg a dolgokat és az is egyéni, ahogy reagálunk rájuk. Például egy takarítónő reakciója valószínűleg más lesz, mint egy arachnofóbiásé, ha meglát a sarokban egy pókhálót (pláne, ha a készítő is a közelben tartózkodik).

Ráadásul a „vészreakció” lefutása automatikus, és nem minden stresszhelyzet elől lehet kitérni. De tulajdonképpen mit is jelent az elkerülés? Mint a strucc, dugjuk homokba a fejünket, és ne vegyünk róla tudomást? Attól még nem szűnik meg. Akkor viszont mit kezdjünk vele? Teljesen kiiktatni az életünkből nem tudjuk, de ez nem is gond, hiszen szükségünk van rá, és sok esetben éppen ez fokozza a teljesítményünket. Gond legfeljebb a mértékkel adódhat. Ha túl sok stresszhatás ér minket, az már ártalmas lehet, úgyhogy mindenképpen foglalkozni kell vele.

Azonban mielőtt görcsösen csak a stressz csökkentésére fókuszálnánk, gondoljuk végig, hogy tulajdonképpen mi a jobb megoldás: ha mindenáron el akarjuk kerülni a stresszes helyzeteket, vagy ha megtanuljuk hatékonyan kezelni őket? Hiszen, ha tudjuk kezelni, az akár már önmagában is csökkentheti a stressz jelenlétét az életünkben. (Arról nem is beszélve, hogy azzal is kezdeni kell valamit, ami elől nem tudunk „elbújni”.)

De hogyan találjuk meg a megfelelő technikát? Természetesen a mai felgyorsult világban mindenki szeretne azonnali és egyszerű megoldást a gondjaira. Sokan az internethez fordulnak segítségért, ahol valóban számos tippet, trükköt találhatnak a témában. Csakhogy nem árt alaposan megvizsgálni ezeket, abból a nem éppen lényegtelen szempontból, hogy vajon csak a tüneteket enyhítik vagy ténylegesenmegoldják a problémánkat. Ezzel a tényezővel is számolva érdemes jól megfontolni, hogy valamelyikkel kísérletezzünk-e (és ha igen, akkor melyikkel). Mindenestre elég különös, hogy ha létezik olyan „csodabogyó”, amiből 3x1-et beveszünk, vagy olyan „zseniális módszer”, amit hetente kétszer megteszünk, és már mérséklődik is a stressz jelenléte, akkor miért van még mindig ilyen sok stresszes ember? Miért nincs olyan kis „praktika”, ami mindenkinél működik?

Ez végül felvet még egy fontos kérdést: létezhet egyáltalán valamilyen általános recept a stressz kezelésére? Elgondolkodtató, hogy ha teljesen egyéni az, hogy mi vált ki stresszt, és az is, ahogyan reagálunk a stresszes helyzetekre, akkor vajon a számunkra megfelelő módszer nem lesz szintén egyéni?

Aki komolyan érdeklődik a stresszkezelés iránt, már bizonyára rájött, hogy nem is olyan könnyű feladat megtalálni azt a stratégiát (illetve stratégiákat), ami számára beválik. Az biztos, hogy ha nem veszünk róla tudomást, vagy valamilyen módon elnyomjuk, a végén csak rosszabb lesz. Vagyis hosszútávon a struccpolitika alkalmazása, illetve az alkohol és egyéb tompító szerek igénybevétele sem túl kifizetődő.

Mindent összevetve az aggódóktól érkező jó tanácsokat ne vegyük semmibe, és mindenképpen figyeljünk oda a stressz mértékére életünkben! De célszerű szem előtt tartani: az elkerülés nemcsak hogy nem egyszerű küldetés, de nem is mindig kivitelezhető. A hangsúly sokkal inkább azon van, hogy idejében kell azonosítani a problémát és megtalálni azt az eszközt, amely segít „elbánni” vele, mert sajnos magától elég ritkán szűnik meg...

Szerző: Joó Judit

www.joocoaching.hu

Pontosan nem tudom behatárolni időben azt a korszakot, amikor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy másokon szeretnék segíteni, de úgy, hogy az túlmutasson azon, hogy leülünk, iszunk egy kávét és sztorizgatunk, vagy hogy éjfélkor felcsörget a barátnőm, hogy baj van, ugye nem alszom még? Eleinte egyértelműnek tartottam, hogy pszichológus leszek. 

Nagyjából tizenhét-tizennyolc éves koromban kezdtem komolyabban foglalkozni önismerettel, majd szépen jött hozzá számos más, a pszicho vonalhoz kötődő téma is, ám végül nem jutottam be a szakra. Akkoriban még sajnos gyakran engedtem a többség szavának, így elmentem olyasmit tanulni, ami többé-kevésbé érdekelt, de beértem azzal, a segítői tevékenykedésemet pedig bloggerként folytattam, több-kevesebb eredménnyel. 

Magára a coachingra pont egy pszichológus által találtam, akinek elmeséltem, hogy nem jutottam be a szakra, de ettől függetlenül érdekel még a dolog, így lehet, hogy ha végzek a mostani alap képzésemmel, azt még megcsinálom. Ekkor ő ajánlotta, hogy nézzek utána, mi is a coaching, és ha tetszik és tudok vele azonosulni, keressek magamnak egy tanfolyamot, jó lesz, szeretni fogom, és nem kell rá éveket várnom. Még aznap, 2018. decemberének elején belevetettem magam a kutatásba, és hamarosan azon kaptam magam, hogy olvasok, előadásokat hallgatok, és ezen pörög az agyam. 

Ami igazán megfogott, az volt, hogy itt úgy segíthetek másoknak, ahogy szerettem volna, ha annak idején velem teszi valaki. Mindig értékeltem a körülöttem felbukkanó kedves embereket, azt viszont már kevésbé, hogy a végére gyakran oda lyukadtunk ki, hogy mit csinálok rosszul, mit kellene máshogy csinálnom, csináljam ezt, csináljam azt, én pedig ezekre automatikusan elutasítással reagáltam, mert pont nem volt szükségem újabb és újabb kiosztásokra, hiába tudtam, hogy nem akarnak rosszat nekem. 

Nem szeretek és tiniként se szerettem előre kitaposott utakat járni, így hamar bele tudtam élni magam abba, hogy itt bizony nem fogok senkit kiosztani, nem kell "Te is meg akarod mondani nekem" jellegű gondolatokat ébresztenem, és a leendő ügyfeleimmel együtt mehetek végig az úton, annyira segítve őket, amennyire feladatom. December végén aztán elhatároztam magam, és jelentkeztem a Pro Bona januárban induló life coach képzésére. Onnantól kezdve el volt döntve, nem hátráltam vissza. 

Mivel a környezetemben mondhatni senki nem foglalkozott ilyesmivel, jöttek azok a megjegyzések, amelyeket nyilván más coachok is hallottak már. Ez ilyen tanácsadás? Csak nem gondolod, hogy bárki is egy huszonéves lányra fog hallgatni? Nem ennek van most itt az ideje. Majd ha elértél valamit, akkor esetleg. Hogy akarod ezt suli meg zenészkedés mellett csinálni? Én pedig ilyenkor szépen elmagyaráztam mindenkinek, mi is a coaching, és hogy mivel nem adok tanácsot, nem gondolom, hogy pont a korom gátolna meg. 

Persze a negatív megjegyzések továbbra is érkeznek és érkeztek az elmúlt időszak alatt, de megtanultam lepergetni őket, mert csak hátráltatnak. Így hát belevágtam. Mivel távoktatási lehetőség is van, egyáltalán nem okozott gondot az a néhány szombati bejárás, nem hátráltatta sem az egyetemi tanulmányaimat, sem a fellépéseimet, és minden héten tűkön ülve vártam az újabb tananyagok érkezését, közben pedig tovább olvastam, lényegében bármit, amit a témában találtam. Azok az alkalmak, amikor bent voltam a képzési napokon, felülmúlták a várakozásaimat. Nagyon kedves embereket ismertem meg, a képzés maga pedig profi, érdekes, élvezhető volt. 

Önismereti szempontból is jót tett, már az elején elkezdtem alkalmazni magamon a tanultakat, és nagyrészt ezeknek köszönhető, hogy olyan nehéz időszakokat, amikbe pár évvel ezelőtt beletört volna a bicskám, egész tűrhetően kezelek. Úgy gondolom, ezek is az élethez tartoznak, egyáltalán nem érzem rossznak, hogy nem vagyok mindig a toppon, pedig ezt is többször megkaptam, hogy mégis hogy akarok másokon segíteni, ha magamon sem tudok? Azonban most már ez is többnyire lepereg, bár vannak napok, amikor nem egyszerű. 

A tanfolyam végére az is világossá vált előttem, amit már régen is sejtettem, de mostanra teljesen kikristályosodott, hogy önismerettel, kreativitással és kamasz-szülő konfliktusokkal szeretnék foglalkozni, elvégre nem olyan rég még én is a gimi padjait koptattam, elég jól átlátom a generációm és a nálam fiatalabbak élethelyzeteit, és bármilyen hihetetlen néha még nekem is, az évek alatt több kamaszlányos anyuka is megkeresett azzal, hogy ugyan fordítsam már le nekik, mit akar a gyerek.

Ennyi haszna biztos volt annak, hogy különc, lázadó és végtelenül makacs vagyok és az is voltam mindig. Zongoristaként, bloggerként nem tudnám elképzelni az életemet különféle kreatív megoldások nélkül, az önismereti utazásaim nélkül pedig egész biztos, hogy elvesztem volna, volt néhány nagyon kritikus időszakom. 

Hogy hogyan tovább? Hiszek a jövőben rejlő lehetőségekben, a célokban, az álmokban, a sajátjaimban és másokéban egyaránt. És ha bárkinek is tudok segíteni, akkor nincs más hátra, csak előre! 

Kardon Annamária írása

Blog: http://kardonannamari.blogspot.com

E-mail: annamari.kardon@gmail.com

Talán az „Ezt nem engedhetem meg magamnak.” kifogás mellett az egyik leggyakoribb a „Nekem erre nincs időm.”. Az előbbinél egyszerűbb a helyzet (hiszen vagy van pénze vagy nincs), míg az utóbbi esetet már nehezebb megítélni (az idő eléggé megfoghatatlan). Az emberek sokszor még a feltételezhetően vágyott dolgokra (pl. hobbi, kikapcsolódás) is azt mondják, „Bárcsak több időm lenne.” vagy „Ha nem kéne ezt csinálnom, akkor lenne időm arra is, hogy…”. A végeredmény pedig az, hogy ábrándozva gondolnak rá: „De jó lenne, ha tehetném!”

De vajon miért? Tényleg kevés a napi 24 óra? Vagy az egész csak tervezés és a terv kivitelezésének kérdése lenne?

Általában erre a „nincs időm rá” kifogásra mindjárt érkezik az elcsépelt, „arra van időd, amire akarod”, vagyis oszd be jobban az időd, nézd meg, hogy mi veszi el leginkább az idődet ettől a tevékenységtől, készíts tervet, és ezekhez hasonló megoldási javaslatok.

De ez nem mindig ilyen „egyszerű”. Érdemes ezt a kijelentést egy kicsit más szemszögből is megvizsgálni:

Ha az állandó időhiányban szenvedők kapnának +1-2 órát naponta, mi történne? Arra fordítanák, hogy megtegyék mindazt, amire most nincs idejük, vagy inkább mással töltenék el a plusz órákat és folytatnák a vágyakozást a még több időért, esetleg jönne egy másik kifogás, hogy miért nem cselekednek?

Milyen gyakran találkozni azzal a helyzettel, hogy valakinek felszabadul váratlanul néhány órája, és – ennek örömére – valami teljesen mással foglalkozik, mint a „nincs rá időm” kifejezést takaró tevékenységgel?

Ha valaki azzal reagál egy kérdésre, hogy „Nincs erre időm.”, akkor talán érdemesebb az időbeosztása vagy a tervei helyett azzal kezdeni a megoldás keresését, hogy megvizsgáljuk az akaratát. Vagyis ha lenne rá ideje, egyáltalán tényleg megtenné-e, vagy pusztán az jelenti számára az örömöt, hogy gondol rá, ábrándozik róla, de ténylegesen nem is vágyik rá, hogy az adott dolgot véghez is vigye. Ez persze nem jelenti azt, hogy hazudna, inkább csak azt, hogy szükséges lenne magában az illetőben is tudatosítani, hogy mit is akar valójában: álmodozni róla vagy megtenni?

A kedves Olvasó is el szokta sütni a „Nekem erre nincs időm.” kifogást?

És mi lenne a válasza, ha konkrétan rákérdeznének: „És ha lenne rá időd, ezt tényleg csinálnád is, vagy csak ábrándozol róla?”.

Mindenképpen elgondolkodtató, ha a válasz úgy kezdődik, hogy „Igen, de…”.

Szerző: Joó Judit

www.joocoaching.hu

Elakadni vagy tanácstalannak érezni magunkat az életünkben egy, vagy akár több területen teljesen normális dolog, mondhatnám úgy is, hogy hétköznapi, mindannyiunkkal előfordul. Bevallani ezt nem hogy nem szégyen, mint inkább annak a jele, hogy jól ismerjük magunkat, és képesek is vagyunk megtalálni azt a személyt, aki az adott területen a segítségünkre lehet. 

Ám mi van akkor, ha olyan kérdéssel fordul hozzám az ügyfél, amiben akár az elején, akár menet közben kiderül, hogy az egy másik terület, más hatáskör, és másik szakemberre van szükség ahhoz?

Hogyan ismeri fel ezt a coach? Mi történik ez után? Van-e valami, amit ezt követően tehetek valamit az ügyfélért, s ha igen, mi az?

Az évek alatt, amióta emberekkel foglalkozom, két alkalommal fordult elő, hogy rájöttem, az adott helyzet már túlmutat rajtam, és más az, akire itt szükség lehet. Elsősorban fel kellett tudnom ismerni, és belátnom azt, hogy így van, másrészről természetesen ezt az ügyféllel is közölnöm kellett. Kellett, mert így volt korrekt, illett, mert úgy gondolom, hogy mind szakmai, mind emberi oldalról ez volt a helyes. Harmadrészről azt is gondolom erről, hogy ha előáll ez a szituáció, megteszem azt, hogy ajánlok neki valakit, akiről úgy vélem, a legmegfelelőbb személy lehet a számára. Azt vallom, hogy senkit sem hagyunk magára, és természetesen az az ügyfél döntése, hogy él-e az adott személy megkeresésének lehetőségével, vagy más megoldást keres. De az én szakmai és – ahogy írtam – embertársi feladatom is az, hogy segítsek neki tovább haladni az útján, főként, ha kéri is a segítséget. Elvégre ezért fordult szakemberhez.

Valaki ajánlása ne legyen, nem lehet „hiúsági kérdés”! Ilyenkor én úgy tekintek a helyzetre, hogy nem elvesztek egy ügyfelet, és a konkurenciát támogatom: mindenek előtt az emberi – és szakmai – korrektségem, hitelességem és jó érzésem az, amit fontos megőriznem.

Az egyik ilyen esetnél, amikor máshoz irányítottam az ügyfelet, már körülbelül két hónapja dolgoztunk együtt, amikor erre a döntésre jutottam. Nem törvényszerűen derül ki az első alkalommal, ám ez után kaptam egy levelet, amiben megköszönte a segítségem, leírta, hogy amit addig elértünk, az is óriási eredmény számára, és nagyon hálás volt azért, hogy őszintén elmondtam neki, emellett pedig nem hagytam magára, hanem mással folytathatta az elkezdett munkát.

Életem során egyszer történt meg az velem, hogy a szakember, aki segítségét kértem, azt mondta, ez sok neki, nem tud segíteni, keressek valaki mást. Amikor megkérdeztem, kit ajánl, azt a választ kaptam, hogy ez nem az ő dolga, de szerinte biztos megoldom. Igaza volt: nem az ő dolga, és megoldottam. Ám abban a tanácstalanságban, amiben ekkor éreztem magam, jó lett volna egy segítő kéz, egy támogatás, egy tanács, egy ajánlás. Ekkor tettem magamnak azt a fogadalmat, hogy ha én kerülök egyszer ilyen helyzetbe, senkit sem hagyok egyedül, és amit tudok, azt megteszem érte. Az ajánlás éppen ilyen tud lenni.

Összefoglalva: úgy gondolom, segítségre mindenkinek lehet szüksége, és segíteni is mindenki képes másoknak, bármilyen helyzetben is érezze magát. Közhelyesnek tűnik, de emberek vagyunk, társas lények. És azt gondolom, az kössön össze minket egymással, amit megosztunk a másikkal, egy jó szó, egy segítség, vagy épp elengedni a másikat úgy, hogy azt érezheti, biztos kezekben van, nem maradt magára.

Hadd osszak meg egy idézetet itt a végén ezzel kapcsolatban: „Azokat az ígéreteket, amelyeket magunknak teszünk, éppolyan komolyan kell vennünk, mint amelyeket a nekünk fontos személyeknek ígérünk.” (Sean Covey üzletember, író)

Szerző: Surányi Gabriella

www.sgconsulting.hu