Pontosan nem tudom behatárolni időben azt a korszakot, amikor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy másokon szeretnék segíteni, de úgy, hogy az túlmutasson azon, hogy leülünk, iszunk egy kávét és sztorizgatunk, vagy hogy éjfélkor felcsörget a barátnőm, hogy baj van, ugye nem alszom még? Eleinte egyértelműnek tartottam, hogy pszichológus leszek.
Nagyjából tizenhét-tizennyolc éves koromban kezdtem komolyabban foglalkozni önismerettel, majd szépen jött hozzá számos más, a pszicho vonalhoz kötődő téma is, ám végül nem jutottam be a szakra. Akkoriban még sajnos gyakran engedtem a többség szavának, így elmentem olyasmit tanulni, ami többé-kevésbé érdekelt, de beértem azzal, a segítői tevékenykedésemet pedig bloggerként folytattam, több-kevesebb eredménnyel.
Magára a coachingra pont egy pszichológus által találtam, akinek elmeséltem, hogy nem jutottam be a szakra, de ettől függetlenül érdekel még a dolog, így lehet, hogy ha végzek a mostani alap képzésemmel, azt még megcsinálom. Ekkor ő ajánlotta, hogy nézzek utána, mi is a coaching, és ha tetszik és tudok vele azonosulni, keressek magamnak egy tanfolyamot, jó lesz, szeretni fogom, és nem kell rá éveket várnom. Még aznap, 2018. decemberének elején belevetettem magam a kutatásba, és hamarosan azon kaptam magam, hogy olvasok, előadásokat hallgatok, és ezen pörög az agyam.
Ami igazán megfogott, az volt, hogy itt úgy segíthetek másoknak, ahogy szerettem volna, ha annak idején velem teszi valaki. Mindig értékeltem a körülöttem felbukkanó kedves embereket, azt viszont már kevésbé, hogy a végére gyakran oda lyukadtunk ki, hogy mit csinálok rosszul, mit kellene máshogy csinálnom, csináljam ezt, csináljam azt, én pedig ezekre automatikusan elutasítással reagáltam, mert pont nem volt szükségem újabb és újabb kiosztásokra, hiába tudtam, hogy nem akarnak rosszat nekem.
Nem szeretek és tiniként se szerettem előre kitaposott utakat járni, így hamar bele tudtam élni magam abba, hogy itt bizony nem fogok senkit kiosztani, nem kell "Te is meg akarod mondani nekem" jellegű gondolatokat ébresztenem, és a leendő ügyfeleimmel együtt mehetek végig az úton, annyira segítve őket, amennyire feladatom. December végén aztán elhatároztam magam, és jelentkeztem a Pro Bona januárban induló life coach képzésére. Onnantól kezdve el volt döntve, nem hátráltam vissza.
Mivel a környezetemben mondhatni senki nem foglalkozott ilyesmivel, jöttek azok a megjegyzések, amelyeket nyilván más coachok is hallottak már. Ez ilyen tanácsadás? Csak nem gondolod, hogy bárki is egy huszonéves lányra fog hallgatni? Nem ennek van most itt az ideje. Majd ha elértél valamit, akkor esetleg. Hogy akarod ezt suli meg zenészkedés mellett csinálni? Én pedig ilyenkor szépen elmagyaráztam mindenkinek, mi is a coaching, és hogy mivel nem adok tanácsot, nem gondolom, hogy pont a korom gátolna meg.
Persze a negatív megjegyzések továbbra is érkeznek és érkeztek az elmúlt időszak alatt, de megtanultam lepergetni őket, mert csak hátráltatnak. Így hát belevágtam. Mivel távoktatási lehetőség is van, egyáltalán nem okozott gondot az a néhány szombati bejárás, nem hátráltatta sem az egyetemi tanulmányaimat, sem a fellépéseimet, és minden héten tűkön ülve vártam az újabb tananyagok érkezését, közben pedig tovább olvastam, lényegében bármit, amit a témában találtam. Azok az alkalmak, amikor bent voltam a képzési napokon, felülmúlták a várakozásaimat. Nagyon kedves embereket ismertem meg, a képzés maga pedig profi, érdekes, élvezhető volt.
Önismereti szempontból is jót tett, már az elején elkezdtem alkalmazni magamon a tanultakat, és nagyrészt ezeknek köszönhető, hogy olyan nehéz időszakokat, amikbe pár évvel ezelőtt beletört volna a bicskám, egész tűrhetően kezelek. Úgy gondolom, ezek is az élethez tartoznak, egyáltalán nem érzem rossznak, hogy nem vagyok mindig a toppon, pedig ezt is többször megkaptam, hogy mégis hogy akarok másokon segíteni, ha magamon sem tudok? Azonban most már ez is többnyire lepereg, bár vannak napok, amikor nem egyszerű.
A tanfolyam végére az is világossá vált előttem, amit már régen is sejtettem, de mostanra teljesen kikristályosodott, hogy önismerettel, kreativitással és kamasz-szülő konfliktusokkal szeretnék foglalkozni, elvégre nem olyan rég még én is a gimi padjait koptattam, elég jól átlátom a generációm és a nálam fiatalabbak élethelyzeteit, és bármilyen hihetetlen néha még nekem is, az évek alatt több kamaszlányos anyuka is megkeresett azzal, hogy ugyan fordítsam már le nekik, mit akar a gyerek.
Ennyi haszna biztos volt annak, hogy különc, lázadó és végtelenül makacs vagyok és az is voltam mindig. Zongoristaként, bloggerként nem tudnám elképzelni az életemet különféle kreatív megoldások nélkül, az önismereti utazásaim nélkül pedig egész biztos, hogy elvesztem volna, volt néhány nagyon kritikus időszakom.
Hogy hogyan tovább? Hiszek a jövőben rejlő lehetőségekben, a célokban, az álmokban, a sajátjaimban és másokéban egyaránt. És ha bárkinek is tudok segíteni, akkor nincs más hátra, csak előre!
Kardon Annamária írása
Blog: http://kardonannamari.blogspot.com
E-mail: annamari.kardon@gmail.com
