Proaktív coaching

Az amerikai filmek tömkelegének nagyon ritkán egy-egy darabja igen inspiráló és elgondolkodtató tud lenni.

Egyik személyes kedvencem a Yesman. Már maga a cím is egy bombatalálat.

A történet röviden:

A főhős, Carl Allen (Jim Carrey) egy igazán átlagos, unott darabja a társadalom szürke tömegének. Átlagember, aki bejár egy bankba dolgozni, elvégzi unalmas munkáját, hazamegy és a kanapé kényelmében várja a következő hétköznapot. Barátai alig-alig tudják elrángatni valahová, és ha el is megy, nem érzi jó magát. Egyre negatívabban látja életét. Egyik nap egy régi ismerőse ajánl neki egy helyet, hogy menjen el vele az "Igen!" szemináriumba, ami arra ösztönzi, hogy felejtse el a negatív életmódot, és éljen a lehetőséggel, hogy mindenre azt kell mondani: "Igen!". Carl meggondolja a lehetőséget. Egyik nap elfejti barátja eljegyzési buliját. Másnap barátja dühösen felbukkan a házánál, és lehordja őt, és azt mondja neki, hogy teljesen egyedül fog maradni, ha nem változtatja meg az életét. Carl úgy dönt, hogy részt vesz a szemináriumon, majd megfelelően arra inspirálják Carlt, hogy fogadja el azt a lehetőséget, hogy legyen "Igenember", hogy mindenre igent mond. Ezek után rengeteg, kaland, élmény vár főhősünkre, és elkezdi élvezni az életet, máshogy észleli a körülötte lévő világot, pozitív ember lesz.

De mit üzen nekünk ez a film?

Az élet úgy szép, ha zajlik, szokták mondani. Hogy akarsz sikerélményt szerezni, ha nem vágsz bele új dolgokba? Hogy akarsz önbizalmat szerezni, ha nincs sikerélményed? Hogy akarsz boldog lenni? Boldog akarsz lenni?  

Rengeteg ember a biztonság kalitkájában néz kifelé, vágyakozik a szabadság felé, de mikor kinyitják neki az ajtót, nem mer kirepülni. Meggyőzi magát, hogy mégiscsak jó neki itt, kap enni, inni, és csak esténként letakarják, hogy tudjon pihenni.

Minden embernek ajánlom a filmet, aki úgy érzi, hogy inspirációra van szüksége a szürke hétköznapokból való kitörésre, és hogy lássa pozitívabban az életét, hogy éljen igazán.

Merj élni, tapasztalni, új dolgokat kipróbálni, ismerkedni, új ételeket megízlelni, új kultúrákat megismerni.

Ha azt érzed magadon, hogy habozol és elkezdesz kifogásokat gyártani, hogy visszameneküljél a kényelembe, az esetleges kudarcok miatt, kérdezd meg a 90 éves önmagadat. Ő mit javasolna, vágj bele vagy sem? Bánni fogod, hogy meg sem próbáltad? Mitől félsz egyáltalán?

Végezetül pedig egy idézet a filmből:

„A világ egy játszótér. Ezt mindenki elfelejti, pedig gyerekként még mindenki tudja.”

És te, igent mondasz? J

Simon István life coach írása

Gyakorló vezetőként az egyik legnagyobb kihívást – és talán ezzel nem vagyok egyedül – a kollégáim motivációjának megfelelő szinten tartása jelentette. Éppen ezért a képzéseken tanultak mellett igyekeztem a hogyanra választ kapni. Cikkek, könyvek, vélemények elolvasása/meghallgatása és kipróbálása, sok-sok morfondírozás után arra jutottam, hogy valami nem stimmel: a valóság és a gyakorlat mutat némi eltérést, vagyis az emberek nem a várakozásoknak megfelelően reagálnak, vagy ha úgy tetszik a mindennapok szürkesége nem hajlandó idomulni a menedzsmentguruk modelljeihez, a kollégák rajongása a feladataik iránt mérsékelt maradt.

Persze ezek után könnyű lenne rávágni, hogy biztosan nem jól csináltam, oszt jó napot!

Oké, elfogadom: mesterképzés (releváns témában), tréning és 7 év gyakorlat sem garancia arra, hogy mindent jól csinálok. De fel kell tegyek egy kérdést: a Magyarországon bejegyzett mintegy 900 ezer céghez képest hány Lee Iacocca, Steve Jobs, Martin Luther King jár-kel az utcákon? Vagyis feltételezhetően a legtöbben – fájó – de átlagos vezetők vagyunk. Átlagos képességekkel, átlagos tudással, ismeretekkel, kompetenciákkal. Mégis mi vezetjük a cégeket és szembe kell néznünk a kollégáink motivációjával kapcsolatos kérdésekkel. És rendre adunk rossz válaszokat ezekre a kérdésekre...

És hogy mit teszünk? Célokat tűzünk ki, jutalmat adunk, munkakört gazdagítunk, felhatalmazunk. Próbálunk motiválni. Vagy inkább ösztönözni. Miközben ezek többsége legjobb estben is csak ideig óráig motivál, majd elmaradásuk, nem megfelelőnek vélt mértékük elégedetlenséget, teljesítményromlást, motiválatlanságot eredményez.

Csak, hogy tovább árnyaljuk a képet: a motiváció fogalma pszichológiai meghatározás szerint az egyén olyan belső tudati állapota, amely arra készteti, hogy meghatározott módon viselkedjék.

Nem elvitatva a tényt, hogy ösztönzéseink hatnak az egyén belső tudati állapotára és ezáltal kiválthatnak általunk vágyott viselkedési formákat, de azért azok mégsem tekinthetők az egyén sajátjának. És azzal talán mindenki egyet tud érteni, hogy semmi sem késztet jobban cselekvésre mint a saját vágyak, elhatározások, célok.

Nem akarok szembe menni a mainstream-mel, mi szerint a kollégák motiválása a vezető feladata, de mintha ez a filozófia oda vezetett volna, hogy az egyénnek nincs felelőssége a saját motiváltságával kapcsolatban, noha az belőle fakad (vagy nem fakad). Ennek eredményeképpen kialakult egy „játék neve találd ki” szituáció, amiben a vezető arra tesz kísérletet, hogy rájöjjön vajon milyen ösztönző hozza lázba a kollégát, míg a kollégától elfogadott egy „ez most nem nyert” reakció. Nagyon erősen szeretném hangsúlyozni, ezért egyáltalán nem a kolléga a hibás, de azt is, hogy a vezető felelőssége sem abban keresendő, hogy nem találta el a megfelelő ösztönzőt, vagy nem tudta ki-gondolat-olvasni a drive-ot.

Sokan ismerhetik Simon Sinek nem atombomba bonyolultságú, de hasonló erejű „arany körét” (ha nem, a Youtube-on például megtalálható), melynek egyik lényeges mondandója abban áll, hogy a legtöbb ember tudja mit csinál, azt is sokan tudják, hogy hogyan csinálják azt, de csak kevesen tudják azt, hogy miért.

Pedig ez az ami a legfontosabb. Az alfa és az ómega, ami nélkül a munka nem több mint létfenntartó cselekvés. És ennek a miértnek az ismerete nem jöhet kívülről, ezt a miértet nem mondja meg a leggazdagabb munkakör, de még a legtutibb céges kocsi sem. Ezt egyetlen ember tudja csupán: Te magadról, Ő magáról és én magamról.

Ezek alapján úgy hiszem, hogy a vezető felelőssége abban áll, hogy segítsen megtalálni az egyénnek az(oka)t a személyes miérte(ke)t, ami(k) őt belülről vezérli(k), az egyén felelőssége pedig abban áll, hogy akarja megtalálni az(oka)t. Mert ez lesz az a legfontosabb tényező, ami a mindennapok nehézségein átvezeti őt és azok ellenére is magas szintű teljesítményt eredményez. Hiszen mennyivel könnyebb egy kozmikus léptékű Excel táblában nagy figyelemmel dolgozni, vagy a gyártó soron precízen összerakni valamit, ha tudom miért csinálom, ha tudom, hogy nekem személy szerint miért fontos és miért fontos az a vállalatnak,  és ne adja Isten még azt is tudom, hogy miért fontos nekem, az hogy a vállalatnak fontos.

És miként jön ide a coaching? Mert talán ez lehet az az eszköz, amely segíthet a vezetőknek abban, hogy a kollégáikkal a miérthez vezető úton elinduljanak, és ez lehet az az eszköz, amely az egyén felelősségét felébreszti a saját motivációjával kapcsolatban. A coaching segítheti a paradigmaváltást a motivációban, amely paradigmaváltás elhozza a felelősség ésszerű megosztását és a tudatosabb lét megalapozását a munka világában, ami magasabb szintű teljesítményekhez vezethet.

Végső soron pedig a cél az, hogy mind a vezető, mind a kolléga boldogabb, kiegyensúlyozottabb legyen, és a vállalati célok is teljesüljenek a magasabb szintű teljesítmények segítségével.

Holcinger László business coach írása

(P.s. A cikk szigorúan a szerző személyes tapasztalatain alapul, saját véleményét tükrözi, gondolatébresztő, vitaindító szándékkal jött létre és nem kívánja azt sugallni, hogy a jövőben eltekinthetünk az ösztönzés menedzsment vívmányaitól.)

Leendő coachként és gyakorló coacheeként eljutottam abba a szakaszba, amikor őrülten nagy változás állt be az életembe. Kívülről nézve az égvilágon semmi nem történt. Belülről viszont az egész világom felfordult. Avagy az egész eddigi világom tett egy 360 fokos fordulatot, amire mondhatná bárki azt, hogy akkor most megint ugyanabba az irányba nézek, hiszen teljes kört írtam le. Csakhogy forgás közben más-más nézőpontból ismertem meg az engem körülvevő és a bennem rejlő világot, és rájöttem, hogy nemcsak a világ más, hanem én is máshol vagyok, mint ahol eddig gondoltam, hogy vagyok.

Édesapám megfogalmazása jut eszembe erről. Sokszor hallottam tőle azt, hogy amikor nem tudod, mi a megoldás, „Csak rázd meg a fejed, hogy az eszed helyrerázódjon!”. Ez a technika gyerekként sokszor működött, de ahogy kezdtem felnőni, és elmerülni a saját életemben, elfelejtettem ezt a jó kis technikát. Mire is jó a fejrázás? Először is, képes vagyok más perspektívából látni a dolgokat. Másodszor, időt ad arra, hogy egy percig ne gondolkodjak, hanem hagyjam, hogy magától jöjjenek a megoldási lehetőségek. Harmadszor pedig, mindig emlékeztet arra, hogy Én irányítom a saját életemet, Én döntök arról, hogy milyen úton menjek tovább. Egy másik fontos aspektusa a fejrázásnak, hogy a külső világ mellett a belső világomra is felhívja a figyelmet. Ez a belső világ az most, ami a komplex változás útjára lépett.

Esetemben ennek első jelei az álmok voltak. Elkezdtem emlékezni az álmaimra. Megjelentek benne azok a szereplők az életemből, akikkel dolgom van még. Megjelentek benne a vágyaim, a céljaim. Megjelentek azok az érzések, amelyekből töltekezni tudok, és olyanok is, amelyeket helyre szeretnék tenni. A változás másik jele a „de ja vu” érzés feltűnése és a gyakoriságának emelkedése. Minél nyitottabb vagyok a világra, annál inkább előjönnek olyan érzések, mintha már egy adott pillanat korábban lejátszódott volna az életembe, miközben biztosan nem volt még rá példa. A harmadik jele az volt, hogy kezdtem hatással lenni a körülöttem lévőkre. Pontosabban szólva, kezdem észrevenni ezeket a hatásokat, mert nyilvánvalóan hatással vagyunk azokra az emberekre, akikkel találkozunk; a kérdés inkább az, hogy vajon eléggé tudatosak vagyunk-e ahhoz, hogy felismerjük, milyen hatással vagyunk rájuk. És ha már a tudatosságról van szó: fontos változás az életemben, hogy arra is tudatosan figyelek, hogy mások milyen hatással vannak rám.

Ez csak a kezdet! Bizakodásom a fejlődésben töretlen és bár néha igen gyorsnak tűnik innen, belülről, mégis rendkívül élvezetes ez az út!

Dányi Olga írása

http://dolga.reblog.hu/

A médiában, a politikában, a munkahelyen vagy otthon is megüthetik fülünket ilyen és ezekhez hasonló mondatfoszlányok: „Ebben a folyamatosan változó világban minden egyre bonyolultabb…”,; „A gazdasági és pénzügyi nehézségek, a költségvetési hiány és a magas munkanélküliség miatt mindenkinek erőfeszítéseket kell tennie…”,; „Válságban a társadalom…”;, „A vállalatokra egyre nagyobb nyomás nehezedik…”.

Nem csoda, hogy ezek a nyomasztó gondolatok beférkőznek elménkbe  és rányomják bélyegüket lelkiállapotunkra, így ez a hangulat eluralkodhat mindennapjainkban, a munkahelyünkön és társadalmunkban.

Ebben a pesszimista  (köz)hangulatban hogyan tudja egy vezető fenntartani nap mint nap munkatársai elkötelezettségét, a motivációját és együttműködési készségét? Erre a kérdésre ad választ Jean-Christophe Barralis francia coach, a Les Echos újságban megjelent, az „Elismerő vezetésről” szóló cikkében . Nem tagadom, hogy nagy rajongója vagyok a francia kultúrának, ezért is szeretném írásomban dióhéjban bemutatni a Franciaországban egyre nagyobb népszerűségnek örvendő „Elismerő  vezetés” irányzatát.

Jean-Christophe Barralis a Francia Appreciative Inquiry Intézet (IFAI) társalapítója. Az elismerő feltárás (Appreciative Inquiry) a pozitív pszichológia eredményeit felhasználó megközelítés, ami a pozitívumokat, a meglévő erényeket tárja fel, és ezeket szem előtt tartva, az erősségekre építve tervezi a jövőt és valósít meg egy célt. Ezeken az alapokon nyugszik az „Elismerő vezetés” (Appreciative Management) koncepciója is. A módszer az erősségekre épít, a cél-motiváció alkalmazásával a személyes energiák felderítésén keresztül a pozitív pszichológia szemléletével.

Barralis elmondása szerint a „munka örömének” keresése lassan kezd visszatérni a köztudatba és egyre gyakrabban foglalkozunk munkahelyi működésünkkel. Ezt a fogalmat nem egyszerű megérteni, könnyű összekeverni a „jólléttel ”, a kiteljesedéssel, a megelégedettséggel; ami nem könnyíti meg a vezetők mindennapjaiba és vállalatok életébe való átültetését. Barralis szerint egy „Elismerő vezető” pozitív jövőképet épít kollégái számára a munkahelyen és kapcsolataikban egyaránt. Ez a jövőkép lehet a kulcsa annak, hogy az ember (újra) megtalálja az olyan pozitív értékeket, mint a jóságot, a nagylelkűséget, önzetlenséget és a szolidaritást. Az „Elismerő vezető”  értékeli a munkát a maga valójában, és az egyént, aki végzi azt. Hozzájárul - csapattársaival egyetemben - a munka értelmének, céljának meghatározásához. A hivatástudat kialakítása révén már nem csak azért dolgozunk, mert „kell”, hanem mert hasznos és értéket teremt a közösség (vállalat, társadalom) számára is. Az „Elismerő vezető” értékeli az egyén munkához való hozzáállását és értelmet ad a cselekvésnek. A sikerekre irányítja a figyelmet, megsokszorozza csapata erejét és erősségeit, elismeri az erőfeszítéseket és az eredményeket. Figyelembe veszi az ember személyes hatékonyságához kapcsolódó érzéseit, elismerő nyelvezetet használ, támogatja az önállóságot és a kreativitást, az összetartást, a nagylelkűséget és optimizmusra sarkall.

Kutatások igazolják, hogy az elégedett, elkötelezett munkatársak hatékonyabbak, jobb eredményeket képesek elérni. A kutatásoksok rávilágítanak arra is, hogy az elégedettség érzésének kiváltásához fontos a jó vezető.

Az „Elismerő vezetés” jól alkalmazható a változás-, és válságmenedzsmentben  is. Segíti a hatékony együttműködést, csapatépítést, kommunikációt és a céges célkitűzések megvalósítását, segít elkötelezni a munkatársakat nehéz helyzetekben is. Az „Elismerő veztés” és az „Elismerő feltárás” módszerei alkalmazhatók üzleti coaching vagy csoport coaching során is. A coaching a kliens (vagy csoport) meglévő tudására, belső erősségeire épít. Ezek jobb, hatékonyabb kihasználásával lehetőség nyílik a belső erőforrások és a kreativitás mozgósítására, a kitőzött célok megvalósítására, a szakmai és személyes fejlődésre. Ezáltal az „Elismerő vezető” képessé válik új lendületet adni a szervezetnek és pozitív hozzáállással hatékonyabb vállalati közeget, pozitív jövőképet kiépíteni.

Kiss Gyöngyvér business coach írása

A cikk eredeti nyelven az alábbi linken érhető el: http://www.lesechos.fr/idees-debats/cercle/cercle-133573-lemergence-dun-nouveau-modele-performant-le-management-appreciatif-1124482.php  Jelen írásomban a cikk saját interpretációját használom fel.

Földi életünk egymásba kapcsolódó létszakaszok láncolata. E láncolatban minden egyes szem egyformán fontos. Ha bármelyik láncszem gyenge vagy szakadt, akkor a beleölelkezők nem tudnak hozzá megfelelően kapcsolódni, így a lánc nem lesz ép, harmonikus, teljes. A láncolatra, mint egészre tekintve mondhatjuk, hogy akkor érjük el a kiteljesedettség, a boldogság állapotát, ha ezeket az életszakaszokat az adott létidő kihívásaira megfelelően válaszolva, mintegy a léttel együtt mozdulva, együtt lélegezve éljük meg.

Mi emberek úgy működünk, mint az a hosszútávfutó, akinek a szeme előtt minden egyes lépésénél a célszalag képe lebeg. Akkor érzi majd igazán jól magát, amikor a dobogón állhat, s aztán következnek az újabb és újabb célszalagok. Hatalmas nagy futóverseny az életünk, melynek végső célja a boldogság megtalálása és tartós megélése. Közben pedig elfeledkezünk arról, hogy a boldogság ott van minden egyes lépésben, minden centiméteren, minden lélegzetvételben, mindenben, mindenkor, éppen ott, éppen akkor. Valójában az egész világegyetem ott van, ott „ólálkodik”, meghúzódván, arra várva, hogy ráeszméljünk és megéljük a pillanat teljességét. Hogy rátaláljunk arra, ami mindig is ott volt, megvolt. Arra, ami valójában vagyunk, magára a boldogságra.

Most még keressük szüntelen. Néha, jobb pillanatainkban meg-megvillan előttünk, olyankor földöntúli örömet érzünk. Aztán visszahuppanunk szürkeségként megélt valóságunkba. Újra és újra kitűzzük a célt: ekkor és ekkor, ha ez és ez megtörténik, ha ezt és ezt elérem, boldog leszek. De miért csak akkor? Miért ne lehetnénk már most boldogok? E pillanatban, útközben. Mert dönthetünk így is. Ahogyan egy kedves barátom tanácsolta a Caminora készülő ismerősének: „Aztán ne feledd el élvezni az utat!”Mert ahogyan Buddha mondta: „A boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság.”

Ha a pillanatban rejlő örömet, békét, szeretetet képesek vagyunk megélni, akkor ez a kiteljesedettség újabb és újabb ép létláncszemeket szül, s akkor életünk végén, visszatekintve egy ép, szép, erős és fényes láncolatra láthatunk rá. Ekkor válik csak igazán szembetűnővé számunkra az, hogy mennyire felesleges a sietség, a boldogság kergetése, hiszen ebben a láncban, a létezés láncolatának minden egyes szemében ott van az egész, a teljesség, az univerzum, maga a boldogság.

Kiss Eszter írása