Minden elkezdődik valahol ...
Mikor szembesültünk először azzal, hogy mit jelent kitartónak lenni?
Én nem emlékszem rá. Arra viszont emlékszem, hogy felnőtt fejjel tanultam meg.
Mert más az, hogy gyerekként makacsságból kitartunk egy elképzelés mellett, miközben a szüleink már rég' megmondták, hogy mi lesz a vége. (Szerintük.) Vagy amikor nem ettük meg az ebédet és addig nem állhattunk fel az asztaltól, amíg el nem fogyott a tányérunkban lévő étel. Már nem is emlékszünk, hogy ki bírta tovább :)
Aztán jön az iskola. Akit elvittek sportolni, azok már kisebb korukban találkozhattak a kitartás szellemével. Persze az iskola kiválasztásában nem volt sok szerepünk, de a középiskola vagy az utána következő tanulmányok már nagyban rajtunk múltak-múlnak. Valószínűleg, azok lesznek eredményesebbek, amiket mi választunk a szívünkből, ha pedig ebben támogatnak is bennünket, akkor tényleg csak felfelé vezet az út. Feltéve, ha nem akadunk össze olyanokkal, akik elveszik a kedvünket, de ha ez sikerül, akkor talán nem is volt az igazi ... Ugyanígy folytatódik a munka világában is. Valahol szeretünk dolgozni, és valahonnan menekülünk. Teljesen másra számítunk az interjún, aztán élesben a váltás.
Meggyőződésem, hogy sem az iskolai bukás, sem egy munkahelyen szerzett kellemetlen tapasztalat, vagy a tapasztalatlanságból eredő elbocsátás nem jelent semmit a tág jövőre vetítve. Pedig aki bármelyiket is átélte, akkor abban az időszakban hatalmas tragédiaként, kilátástalanságnak élte meg. Miközben azért történik mindez, hogy tanuljunk, tapasztaljunk. Nem úgy születünk, hogy mindent tudunk. Milyen unalmas lenne az élet.
Vannak olyan típusú emberek, akik önbizalom hiányában - vagy nem is tudom minek nevezzem - nehezen kezdenek bele valamibe. Viszont, ha már benne vannak, történjen bármi, akkor is kitartanak a vége után még sokáig :) Az a legjobb, hogy nem kell feltétlen mindennek véget vetni.
És így van ez a párkapcsolatokkal is. Mennyi kapcsolat van már a hátunk mögött és ki tudja, miért nem sikerül az egyikkel az, ami a másikkal? Miért fogadunk el valamit az egyik párunkban, ha az előtte lévőknek megbocsátani sem tudtuk? Biztosan kell ehhez néhány pofon az élettől, másoktól. Mégis ... Eljön, amikor nem tudsz harcolni, nem tudsz támadni. Mintha elvesztetted volna az erődet az első pillanattól kezdve. Csak egyet tudsz: ez így van mostantól. Annyi megpróbáltatáson megy keresztül - véleményem szerint - minden párkapcsolat. Nem lehet mindig lelépni, feladni, csak azért, mert nem tökéletes.
A Coaching oktatáson eleve elvetettük a tökéletes (megoldás) keresését.
A megfelelő kérdés mindig az volt: elég jó számomra? És nem kell méricskélni, százalékot számolni. Egy kérdéssel megkapjuk a megdönthetetlen választ. A másik kedvenc kérdésem: számít ez egy év múlva? Ha a válasz nem, akkor lehet visszalépdelni az időben, és minden nemleges válasszal eljutunk a jelen pillanathoz. Kemény szembesülni ezzel a kérdéssel, még kijózanítóbb a válasz. Hiszen, ha azt válaszoljuk, hogy lényegében most sem számít, akkor mi is a problémánk? Ja, hogy nincs is gond :)
* Lehet, hogy lesz nehezebb is, akkor sem cserélném másra *
Pipó Renáta life coach írása
