A kezdők számára az egyik legnagyobb félelmet a hibázás lehetősége jelenti...és az ismerősnek számító torok - és gyomorszorító érzés, ami csak tovább bénítja az egyébként is feszültséggel telt helyzetet. Keringenek a kéretlen gondolatok, a megválaszolatlan kérdések, önálló életre kelnek a "mi lesz ha" variációk.
A hibákra általában úgy tekintünk, mint lehetőség szerint, vagy esetenként bármi áron kerülendő eshetőségre. Pedig a hibák fontosak! A tanulási folyamatok szerves részei. Szükség van rájuk a készségfejlesztéshez, a megfelelő rutin kialakulásához, a helyes értékrend megalapozásához. Fontos építőkövek a kerek egészhez.
Kisgyermekként, romlatlanul, félelmek nélkül tudtunk örülni a hibáknak. Felálltunk, elestünk, elindultunk, elestünk. Próbálkoztunk és közben nevetgéltünk. Jó móka volt. Aztán múltak az évek, és fokozatosan belénk égett a negatív hozzáállás, új igék társultak a hibázáshoz: kinevetnek, megbüntetnek, kirúgnak, megszólnak, lenéznek, mellőznek...
Társadalmi kultúránként, családonként, pedagógusonként, főnökökként, és még hosszan sorolhatnám, mennyire eltérőek a normák és tolerancia-szintek. Vajon melyik gyermekből lesz egészségesebb értékrendű felnőtt: aki a négyesért dicséretet kapott, vagy aki büntetést? Milyen gyakran találkozunk azzal a felfogással - a pozitív pszichológia totális hiányával -, amikor a majdnem tökéletes egyenlő a semmivel? Csak a száz százalék számít.. Nincs alku. Emlékszünk még az iskolai szereplések rettegett momentumaira, melyek csak tovább dagasztották a bakizás miatti félelmet? Drukkolás, belesülés a szavalásba, véget nem érő gúnyolások, egyes a naplóban, retorzió otthon. Azonban a gyermekkor rossz kódolásai sajnos nem szűnnek meg a felnőtté válással, mint a pubertáskori pattanás. Sokak számára a munkahelyi kihívások gondoskodnak a zökkenőmentes folytatásról: nyilvános beszédek, prezentációk, kisebb-nagyobb hallgatóság előtt... a mumus újra és újra életre kel.
A Toastmasters heti rendszerességgel tartja találkozóit, melynek célja, hogy a résztvevők minél könnyebben leküzdjék a nyilvános beszéddel járó fenntartásaikat, félelmeiket. Igazi retorikaműhely fogadja az idelátogatót: a már bátrakat, és akik azzá szeretnének válni. A közelmúltban én is ott jártam, és részese lehettem egy fiatal lány előadásának, melynek címe: Miért szeretek kezdő lenni? Elmondta, hogy korábban rettegett még a gondolatától is, hogy sok ember előtt beszéljen. Őszintén szólt a kezdeti félelmeiről, a félelmek legyűrését célzó próbálkozásokról, ahogy kereste a lehetőségeket arra, hogy minél többet hibázhasson, és annál többet tanulhasson belőlük. Később, ahogy sorban nyerte a meccseket a saját rémképeivel szemben, bevállalta az improvizációs színházat, majd szakmai tréningeket tartott, később igazi színpadra is állt, - és ahogy fogalmazott - a gyomrában repkedő pillangók idővel a barátaivá váltak. A félelem rezgéseit felváltotta a várakozással teli izgalom jól eső érzése. Győzött.
Tőle tanultam, hogy kezdőnek lenni annyit jelent, mint amikor a szobrász kezében életre kel az anyag. Annyi különbséggel, hogy ő a saját élete és félelme szobrásza lett, és az "alkotása" most már magáért beszél. Ha kell, nagy plénum előtt is.
Boldizsár Bettina business coach írása
