A csend-amelyben megmutatkozhat igazi valónk, oly ritka manapság. Nyüzsgünk, zizegünk, kattogunk, csevegünk, teszünk-veszünk, aztán ha beköszöntene a csend ideje, még akkor is...
…mert nem tanultunk meg vele bánni….mert nem ismerjük…s amit az ember nem ismer, az idegen és attól fél. Mert megtanultuk az elrejtés művészetét ebben a finoman pókhálózott, szocializált létben.
A legőszintébb nyelvünk: a testünk. A test mindig igazat mond. Még akkor is, ha a száj mást közvetít. Megtanultuk azt mondani, amit kell, amit illik, amit várnak tőlünk. S közben az az egység élménye veszett el, ami a vágyott boldogságunk kulcsa. Mert a boldog ember az, akiben a gondolat- a szó – és a cselekedet azonos.
Hihetetlen mennyiségű szakirodalmat, boldogság-projektet zúdítanak ránk manapság, kapkodunk utána s aztán kifacsarva újabb irodalomért nyúlunk. Mert nem változott semmi, mert a világ ugyanúgy rohan és a kidíszített jelenetekből, kifényesített színfalak közül még mindig hiányzik valami. Újra útnak indulunk, mint a szegénylegény, azzal a különbséggel, hogy a mi életünkben nem változik semmi….
amíg rá nem jövünk, hogy megállnunk kell, nem mennünk, amíg nem engedjük meg a nemcselekvést…a csendet…a mozdulatlanságot…a passzivitást…a visszavonulást…addig nem tapasztaljuk meg, hogy a csend a jelen-lét imája, s az változtatja meg a valósághoz fűződő viszonyunkat. Az életet, ami sikerülni akar bennünk is. Egy beszélgetésben ugyanolyan beszédes és értékes a csend. Mindennek megvan a maga ideje, s ha ezt ellopjuk, nem adjuk meg, nem tartjuk tiszteletben, nincs egyensúly.
Egy nyitva hagyott kérdésben, az érdeklődő figyelem csöndjében több erő és világosságlehet, mint az elsietett válasz biztonságában. S igazán csak akkor találkozhatom bárkivel, ha jelen vagyok, ott vagyok vele, benne, érte, általa. Magamtól s elvárásaimtól függetlenül. Ez az összeszedettség állapota…amely a csendben születik.
Az összeszedettség tehát figyelem, érdeklődés, bizalom. Engedem, hogy legyen, hogy jöjjön, hogy hasson, ahogy akar, akkor, amikor akar. S a hozzáállásom alázatos, csendes, se kontrollálni, se kényszeríteni nem akarom. Nem koncentrálok…megengedek…a koncentrálásban összeszűkülnek a pupillák, akar a test valamit.
Az összeszedettségben a pupillák kitágulnak, mintha csodálkoznék, s a test elernyed, ellazul. A koncentráció az akaraterőn múlik, míg az összeszedettség: a megengedésen. Mennyire tudom megengedni, hogy a jelen hasson rám, úgy, ahogy körülöttem létezik. S ebben a megengedésben magamnak is meg tudom engedni azt, hogy úgy bontakozzam ki, ahogy a csend, a pillanat, a jelenlegi állapotom kibont, képessé tesz a kibontakozásra. Amikor végre a gondolat- a szó- és a cselekedet egybefonódik kisimítva bennem mindent, ami elmúlt, kisimítva a jelent s a jövőt….
Lovász Adrienn írása
