Elakadni vagy tanácstalannak érezni magunkat az életünkben egy, vagy akár több területen teljesen normális dolog, mondhatnám úgy is, hogy hétköznapi, mindannyiunkkal előfordul. Bevallani ezt nem hogy nem szégyen, mint inkább annak a jele, hogy jól ismerjük magunkat, és képesek is vagyunk megtalálni azt a személyt, aki az adott területen a segítségünkre lehet.
Ám mi van akkor, ha olyan kérdéssel fordul hozzám az ügyfél, amiben akár az elején, akár menet közben kiderül, hogy az egy másik terület, más hatáskör, és másik szakemberre van szükség ahhoz?
Hogyan ismeri fel ezt a coach? Mi történik ez után? Van-e valami, amit ezt követően tehetek valamit az ügyfélért, s ha igen, mi az?
Az évek alatt, amióta emberekkel foglalkozom, két alkalommal fordult elő, hogy rájöttem, az adott helyzet már túlmutat rajtam, és más az, akire itt szükség lehet. Elsősorban fel kellett tudnom ismerni, és belátnom azt, hogy így van, másrészről természetesen ezt az ügyféllel is közölnöm kellett. Kellett, mert így volt korrekt, illett, mert úgy gondolom, hogy mind szakmai, mind emberi oldalról ez volt a helyes. Harmadrészről azt is gondolom erről, hogy ha előáll ez a szituáció, megteszem azt, hogy ajánlok neki valakit, akiről úgy vélem, a legmegfelelőbb személy lehet a számára. Azt vallom, hogy senkit sem hagyunk magára, és természetesen az az ügyfél döntése, hogy él-e az adott személy megkeresésének lehetőségével, vagy más megoldást keres. De az én szakmai és – ahogy írtam – embertársi feladatom is az, hogy segítsek neki tovább haladni az útján, főként, ha kéri is a segítséget. Elvégre ezért fordult szakemberhez.
Valaki ajánlása ne legyen, nem lehet „hiúsági kérdés”! Ilyenkor én úgy tekintek a helyzetre, hogy nem elvesztek egy ügyfelet, és a konkurenciát támogatom: mindenek előtt az emberi – és szakmai – korrektségem, hitelességem és jó érzésem az, amit fontos megőriznem.
Az egyik ilyen esetnél, amikor máshoz irányítottam az ügyfelet, már körülbelül két hónapja dolgoztunk együtt, amikor erre a döntésre jutottam. Nem törvényszerűen derül ki az első alkalommal, ám ez után kaptam egy levelet, amiben megköszönte a segítségem, leírta, hogy amit addig elértünk, az is óriási eredmény számára, és nagyon hálás volt azért, hogy őszintén elmondtam neki, emellett pedig nem hagytam magára, hanem mással folytathatta az elkezdett munkát.
Életem során egyszer történt meg az velem, hogy a szakember, aki segítségét kértem, azt mondta, ez sok neki, nem tud segíteni, keressek valaki mást. Amikor megkérdeztem, kit ajánl, azt a választ kaptam, hogy ez nem az ő dolga, de szerinte biztos megoldom. Igaza volt: nem az ő dolga, és megoldottam. Ám abban a tanácstalanságban, amiben ekkor éreztem magam, jó lett volna egy segítő kéz, egy támogatás, egy tanács, egy ajánlás. Ekkor tettem magamnak azt a fogadalmat, hogy ha én kerülök egyszer ilyen helyzetbe, senkit sem hagyok egyedül, és amit tudok, azt megteszem érte. Az ajánlás éppen ilyen tud lenni.
Összefoglalva: úgy gondolom, segítségre mindenkinek lehet szüksége, és segíteni is mindenki képes másoknak, bármilyen helyzetben is érezze magát. Közhelyesnek tűnik, de emberek vagyunk, társas lények. És azt gondolom, az kössön össze minket egymással, amit megosztunk a másikkal, egy jó szó, egy segítség, vagy épp elengedni a másikat úgy, hogy azt érezheti, biztos kezekben van, nem maradt magára.
Hadd osszak meg egy idézetet itt a végén ezzel kapcsolatban: „Azokat az ígéreteket, amelyeket magunknak teszünk, éppolyan komolyan kell vennünk, mint amelyeket a nekünk fontos személyeknek ígérünk.” (Sean Covey üzletember, író)
Szerző: Surányi Gabriella
