A Karácsony közeledtével, amit a Szeretet Ünnepének is nevezünk, jellemzően többször jutnak eszünkbe olyan történések, helyzetek, személyek, akik, amik sok év után is, vagy akár mindig fájni képesek nekünk. Valaki elment, valaki tett vagy éppen nem tett meg valamit velünk, nekünk, amikor úgy éreztük, szükségünk lett volna rá.
Gyakori az is, hogy már talán nem is emlékszünk pontosan arra, amit történt, de az érzések megmaradnak: fájdalom, csalódás, hiány, és akár – valljuk be – harag, düh, hibáztatás. És mi megpróbáljuk ezeket elengedni. Megpróbálunk megbocsátani. Mert kell, mert szeretnénk, mert „azt mondták”, az jó dolog. De kinek is, és valójában miért szeretnénk megbocsátani?
Egy szívbéli ünnep margójára szól ez az írás.
Az ajándékvásárlási láz csökkent. Úgy tapasztaltam az elmúlt években, hogy egyre többen fordulnak vissza a családjukhoz, a szeretteikhez, és – ami nagyon fontos – önmagukhoz is. Amikor eljön hozzám valaki egy felmerülő problémával az életében, a megoldást keresve, gyakorlatilag kivétel nélkül minden esetben szóba kerül a megbocsátás kérdése.
A minap egy hölgy azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy úgy érzi, csak a vagyona és kivívott társadalmi helyzete miatt „szereti” őt a családja és a környezete. Az volt a célja, hogy jobb, igaz viszonyt tudjon kialakítani az emberekkel és önmagával. Le akarta tenni azokat az elvárásokat, amikkel őfelé voltak mások, mert belefáradt. Csalódott az emberekben és őszinte kapcsolatokra vágyik.
Megkérdeztem, hogy mit gondol, mi az, amiért küzd az életében, van-e ilyen? Azt válaszolta, persze, hogy van! Az emberek szeretetéért és figyelméért küzd. Azért, hogy meghallják őt, hogy észrevegyék, milyen ő valójában. A következő kérdésem az volt hozzá, hogy akkor ennek fényében hogyan látja, ki az, aki valójában tesz az elvárásokért, amiket tapasztal, ki teljesíti azokat, ki felel meg ezeknek? Azt mondta, igen, ő, de csak jót akart, segíteni akart másoknak, aztán belekerült ebbe a spirálba, és nem látja a kiutat.
Testvéreire, szüleire és barátaira is haragudott, hogy nem látnak mást benne, csak (ahogy ő fogalmazott) a kívánságteljesítő gyárat. Némi hallgatás után ő tette fel saját magának a következő kérdést: lehet, hogy nem is rájuk, hanem magára haragszik, amiért gyenge volt eddig másként viselkedni és például nemet mondani? Könnyes szemmel azt mondta: „Te Jó Ég”, majd megkérdeztem, mivel szokta megajándékozni magát. Újabb rövid csend után azt felelte, semmivel, ez eszébe sem jutott már jó ideje, és hozzátette, idén viszont másképp lesz ez. Abban maradtunk, hogy összegyűjti magában, mi az, amiket szeret, minek örül, mik a hobbijai, és mik azok a dolgok, amikről úgy érzi, szívéből tudná adni a családtagjainak.
Pár nap múlva kaptam tőle egy választ, ami röviden ez volt: befizetett magának egy külföldi egyhetes szakrális útra, és a családtagjainak, mindenkinek névre szólóan, küldött egy saját kézzel készített, festett és megírt képeslapot. Azt is elmondta, hogy már nem haragszik. Rájött, hogy a haragja távol tartotta őt a saját lelkétől, s miután kisírta magából mindezt, befizette az útját, és elkészítette a képeslapokat. Megengedte magának, hogy úgy szeressen, ahogy a szívéből érzi, magát és a környezetét egyaránt.
Semmilyen következtetést vagy tanulságot nem akarok levonni, leírni a fenti történetből. Úgy gondolom, ezt, ha akarjuk, mindannyian meg tudjuk tenni magunkban.
Szívbéli, őszinte, meghitt Karácsonyi Ünnepeket és boldog Új Esztendőt kívánok Mindenkinek!
Surányi Gabriella
