Gyakorló vezetőként az egyik legnagyobb kihívást – és talán ezzel nem vagyok egyedül – a kollégáim motivációjának megfelelő szinten tartása jelentette. Éppen ezért a képzéseken tanultak mellett igyekeztem a hogyanra választ kapni. Cikkek, könyvek, vélemények elolvasása/meghallgatása és kipróbálása, sok-sok morfondírozás után arra jutottam, hogy valami nem stimmel: a valóság és a gyakorlat mutat némi eltérést, vagyis az emberek nem a várakozásoknak megfelelően reagálnak, vagy ha úgy tetszik a mindennapok szürkesége nem hajlandó idomulni a menedzsmentguruk modelljeihez, a kollégák rajongása a feladataik iránt mérsékelt maradt.
Persze ezek után könnyű lenne rávágni, hogy biztosan nem jól csináltam, oszt jó napot!
Oké, elfogadom: mesterképzés (releváns témában), tréning és 7 év gyakorlat sem garancia arra, hogy mindent jól csinálok. De fel kell tegyek egy kérdést: a Magyarországon bejegyzett mintegy 900 ezer céghez képest hány Lee Iacocca, Steve Jobs, Martin Luther King jár-kel az utcákon? Vagyis feltételezhetően a legtöbben – fájó – de átlagos vezetők vagyunk. Átlagos képességekkel, átlagos tudással, ismeretekkel, kompetenciákkal. Mégis mi vezetjük a cégeket és szembe kell néznünk a kollégáink motivációjával kapcsolatos kérdésekkel. És rendre adunk rossz válaszokat ezekre a kérdésekre...
És hogy mit teszünk? Célokat tűzünk ki, jutalmat adunk, munkakört gazdagítunk, felhatalmazunk. Próbálunk motiválni. Vagy inkább ösztönözni. Miközben ezek többsége legjobb estben is csak ideig óráig motivál, majd elmaradásuk, nem megfelelőnek vélt mértékük elégedetlenséget, teljesítményromlást, motiválatlanságot eredményez.
Csak, hogy tovább árnyaljuk a képet: a motiváció fogalma pszichológiai meghatározás szerint az egyén olyan belső tudati állapota, amely arra készteti, hogy meghatározott módon viselkedjék.
Nem elvitatva a tényt, hogy ösztönzéseink hatnak az egyén belső tudati állapotára és ezáltal kiválthatnak általunk vágyott viselkedési formákat, de azért azok mégsem tekinthetők az egyén sajátjának. És azzal talán mindenki egyet tud érteni, hogy semmi sem késztet jobban cselekvésre mint a saját vágyak, elhatározások, célok.
Nem akarok szembe menni a mainstream-mel, mi szerint a kollégák motiválása a vezető feladata, de mintha ez a filozófia oda vezetett volna, hogy az egyénnek nincs felelőssége a saját motiváltságával kapcsolatban, noha az belőle fakad (vagy nem fakad). Ennek eredményeképpen kialakult egy „játék neve találd ki” szituáció, amiben a vezető arra tesz kísérletet, hogy rájöjjön vajon milyen ösztönző hozza lázba a kollégát, míg a kollégától elfogadott egy „ez most nem nyert” reakció. Nagyon erősen szeretném hangsúlyozni, ezért egyáltalán nem a kolléga a hibás, de azt is, hogy a vezető felelőssége sem abban keresendő, hogy nem találta el a megfelelő ösztönzőt, vagy nem tudta ki-gondolat-olvasni a drive-ot.
Sokan ismerhetik Simon Sinek nem atombomba bonyolultságú, de hasonló erejű „arany körét” (ha nem, a Youtube-on például megtalálható), melynek egyik lényeges mondandója abban áll, hogy a legtöbb ember tudja mit csinál, azt is sokan tudják, hogy hogyan csinálják azt, de csak kevesen tudják azt, hogy miért.
Pedig ez az ami a legfontosabb. Az alfa és az ómega, ami nélkül a munka nem több mint létfenntartó cselekvés. És ennek a miértnek az ismerete nem jöhet kívülről, ezt a miértet nem mondja meg a leggazdagabb munkakör, de még a legtutibb céges kocsi sem. Ezt egyetlen ember tudja csupán: Te magadról, Ő magáról és én magamról.
Ezek alapján úgy hiszem, hogy a vezető felelőssége abban áll, hogy segítsen megtalálni az egyénnek az(oka)t a személyes miérte(ke)t, ami(k) őt belülről vezérli(k), az egyén felelőssége pedig abban áll, hogy akarja megtalálni az(oka)t. Mert ez lesz az a legfontosabb tényező, ami a mindennapok nehézségein átvezeti őt és azok ellenére is magas szintű teljesítményt eredményez. Hiszen mennyivel könnyebb egy kozmikus léptékű Excel táblában nagy figyelemmel dolgozni, vagy a gyártó soron precízen összerakni valamit, ha tudom miért csinálom, ha tudom, hogy nekem személy szerint miért fontos és miért fontos az a vállalatnak, és ne adja Isten még azt is tudom, hogy miért fontos nekem, az hogy a vállalatnak fontos.
És miként jön ide a coaching? Mert talán ez lehet az az eszköz, amely segíthet a vezetőknek abban, hogy a kollégáikkal a miérthez vezető úton elinduljanak, és ez lehet az az eszköz, amely az egyén felelősségét felébreszti a saját motivációjával kapcsolatban. A coaching segítheti a paradigmaváltást a motivációban, amely paradigmaváltás elhozza a felelősség ésszerű megosztását és a tudatosabb lét megalapozását a munka világában, ami magasabb szintű teljesítményekhez vezethet.
Végső soron pedig a cél az, hogy mind a vezető, mind a kolléga boldogabb, kiegyensúlyozottabb legyen, és a vállalati célok is teljesüljenek a magasabb szintű teljesítmények segítségével.
Holcinger László business coach írása
(P.s. A cikk szigorúan a szerző személyes tapasztalatain alapul, saját véleményét tükrözi, gondolatébresztő, vitaindító szándékkal jött létre és nem kívánja azt sugallni, hogy a jövőben eltekinthetünk az ösztönzés menedzsment vívmányaitól.)
