A maga közvetlenségében adódó élet sok problémát okoz a gondolkodó embernek. A végtelenül tág keretek, az olykor felcsillanó "itt vagyok" érzése, az elemző gondolkodás eszközei által körülrajzolhatatlanul általánosan jelenítik meg a fogalmat (állapotot? egyáltalán mit?). Az élet definiálhatatlansága azonban nem - vagy legfeljebb a filozófusoknak - jelent igazi problémát. Úgy tűnik, hogy hasonló a helyzet, mint az autóvezetéssel: ahhoz, hogy kiváló sofőr váljon belőlünk nem kell ismernünk a kocsink belső mechanizmusait és azok pontos leírásait, hanem a vezetés gyakorlatát kell elsajátítanunk... egy mozgó autóban ülve.
Mivel maga az "élet", melyet folyton rendezni, jobbítani, kihasználni stb. szeretnénk, nem megragadható, így analógiákat keresünk (például ilyen az autóvezetés), melyek modellként szolgálhatnak saját szabályrendszerünk kialakítására. Ugyanis valamilyen minőségben szükségünk van a létezéshez szabályokra, vagy legalábbis elvekre, melyek mentén mindennapi cselekvéseinket szervezni tudjuk.
Ezek a segédvonalak persze legtöbbször láthatatlanok, belső sémákról, tanult mintákról, kialakult szokásokról vagy tekintélyalapú törvényekről beszélünk, melyekből összeáll saját (használati?) útmutatónk életünkhöz. Hopp, itt már megint egy analógiát használtam és csak félig-meddig volt tudatos: az útmutató szó arra utal, hogy az élet egy utazásként értelmezhető, és ez bizony az egyik legbevettebb élet-metaforáink.
Egészen sokszor beszélünk például útkeresésről. Az útkereső olyan ember, aki tudatosan szeretne valamit kezdeni az életével, és ehhez az utazás-analógiát választja, noha egyáltalán nem biztos, hogy akaratlagosan. Mindenestre az alapvetően időbeli karakterrel jellemzhető élet (születéstől a halálig tartó intervallum), valóban hasonlít egy utazásra. Van kiinduló és végpontja, és az ember az előbbitől folyamatosan távolodik, míg a másikhoz szükségszerűen közeledik.
Ez valóban egy jól működő modellnek tűnik, hiszen úgy látszik, hogy az élet csakúgy, mint a hegymászás, a kirándulás vagy a zarándokút, annak ellenére, hogy határozott végponttal rendelkezik, mégis magáról a folyamatról szól. Ahogy a hegymászás lényege nem a zászló kitűzése a csúcsra, úgy az élet célja sem lehet a halál, sőt ez egészen abszurdan is hangozna.
Tehát ebben a paradigmában maradva, az élet esszenciája az utazás, az, ahogy megtesszük azt a pár kilométert vagy évet, úgy, hogy jól érezzük magunkat közben. Csak akkor sietünk, ha rosszak a körülmények, amennyiben utunk kellemes, lelassítunk, élvezzük a pillanat varázsát, mert meggyőződésem, hogy van neki...
Nádas Dávid business coach írása
