Proaktív coaching

Mikor szükséges? Mire jó valójában? Mire használható? Kinek ajánlható? Ki vegye igénybe és mikor? Lehet, hogy munkatársa alulmotivált, vagy egyéni készségfejlesztésre van szükség? Ezekhez a kérdésekhez ad segítséget cikkünk írója, aki mindkét szemlélet birtokosa.

A tréning kifejezés mára már sok mindenre használatos, leginkább mindenféle vállalati képzések gyűjtőfogalmává vált. De nem minden képzés tréning és van, hogy pusztán képzés marad. Ilyenkor legtöbbször ismeretátadásról van szó.

„Csak tiszta forrásból” (Bartók Béla)

Ha visszanyúlunk az eredeti fogalomhoz, akkor tudnunk kell, hogy az USA-ból indult útjára az a T-csoportos technika, melyet a csoportterápiában jártas pszichiáterek és pszichológusok alkalmaztak a Vietnámból hazatérő lelkileg megviselt katonák számára. Később ez tevődött át a normál életbe, az un. „naiv-csoportokba”, majd a vállalati környezetbe, ahol képzett tréner által vezetett készségfejlesztő programok sora valósulhat meg.

A kis csoportlétszám (8-15 fő) miatt beindulnak a csoportdinamikai folyamatok, melyet nagyon jó hatékonysággal fel tud használni a tréner, és valódi készségfejlesztést tud elindítani az egyénben vagy képes team-mé kovácsolni pár nap alatt egy vállalati csoportot.

A mindannyiunk által jól ismert bogár és rovar esete ide éppen nem mondható el, mert nem minden tréner coach és nem minden coach egyben tréner is. Ugyanakkor elmondható, hogy vannak trénerek, akik coachok is, így ők mindkét szemüveggel fel vannak vértezve.

A tréner tehát nem más, mint a csoportdinamikai folyamatok felelőse és irányítója egy-egy képzési program ideje alatt, akár több napon keresztül. A tréningfajták számtalan variációja alkalmas különféle vállalati policy vagy a szervezeti kultúrában történő kommunikáció javítására, vagy a munkatársak motiválására stb. A tréning alkalmas az egyénben a felismerések megszületésére, készségfejlesztésre, a coaching folyamat pedig alkalmas az életbe/munkába való átültetésre az elindított készségek elmélyítésére és alkalmazására.

 A coach tehát olyan szakember, aki az élet különböző területein történő elakadásokat képes feloldani és különféle coaching eszközökkel és technikákkal segíti az egyént abban, hogy számára „elég jó” döntést hozzon, és azt maga képes legyen megoldani.

Az élet számos területén sokszor csak a coaching folyamat hozhat eredményt. Ilyen, ha az egyénnek magánéleti problémája vagy életvezetési gondjai vannak például a párjával vagy serdülő/kamasz gyermekével stb.

A coaching, mint egyfajta képzési eszköz pontosan ugyan ilyen jól alkalmazható vállalati környezetben is, ha a munkatárs valamilyen irányú fejlesztése a cél. Ha egy vállalati csoportot szeretnénk fejleszteni, úgy team coaching jöhet számításba (8-12 fő), ha pedig az egyén fejlesztése a cél a csoporton belül, úgy csoport coachingra van szükség (6-8 fő).

Lehet, hogy munkatársa alulmotivált, vagy egyéni készségfejlesztésre van szükség? A vezető jó döntése ilyenkor sokat ér, miközben lehetséges, hogy magának a vezetőnek is coachra lenne szüksége. A mai modern menedzsmentben a coaching orientált vezető lehet optimális vagy kívánatos egy szervezet számára. Ezt azonban tanulni kell! A jó hír minden vállalat vezető számára, hogy a coaching tanulható, bár be kell lássuk olykor a coaching orientált vezető számára is kell egy coach, és ez akkor működik jól, ha külső személy segíti őt coach-á válásában.

A tréningen elindult képzési folyamatot, felismerést vagy készségfejlesztést tehát jól egészíti ki a tréning utáni coaching folyamat egy vállalt életében. Ehhez kell megtalálni a képzésekben jártas megfelelő külső szakembert (képzési tanácsadót), aki pontosan a megfelelő módszert ajánlja a vezető számára.

Használjuk bátran ezeket az új módszereket, mindegyiket a megfelelő helyen és időben a megfelelő szakember támogatásával!

Dr. Császárné Joó Gyöngyi tréner, business és life coach írása

Korábbi sorozatunkban a sakkbábuk mentén vizsgáltunk olyan fogalmakat, illetve kvalitásokat melyek eredményesebbé tehetnek minket életünk legkülönbözőbb helyzeteiben. Feladatmegoldásaink során a királytól a gyalogig választhatjuk ki a szükséges megközelítést, technikát, vagy egy kívánt területen tudatosan fejlesztve magunkat „hordhatjuk a megfelelő bábut a zsebünkben”. 

A bástya figurája a rezilienciát, vagyis a sikeres alkalmazkodás (rugalmas ellenállás) képességét jelképezi. Ez a személy azon tulajdonsága, melynek segítségével rezisztens tud maradni a negatív hatásokkal szemben, ugyanakkor képes aktívan alkalmazkodni az életében fellépő krízisek esetén drasztikusan megváltozó körülményekhez. Mindenki irigyli azokat, akik minden gödörből ki tudnak mászni, és bár a reziliencia sok embernél adottság, de tudatosan is fejleszthető. Az alábbi felsorolás ehhez nyújt segítséget:

A reziliens személy:

-         nem fél változni

Az alkalmazkodóképesség kulcsa a rezilienciának. Képesnek kell lennünk véleményeink, gondolkodásunk, szokásaink megváltoztatására, hogy személyiségünk ne váljon „merevvé” és roppanjon meg a nagyobb nyomás alatt.

-         bízik magában

Közhelyes ugyan, de ahhoz, hogy kimásszunk a gödörből, először el kell hinnünk, hogy ki tudunk mászni. Alakítsunk ki egy pozitív belső párbeszédet magunkkal, mely során emlékeztetjük énünket erősségeinkre és eddigi sikereinkre!

-         látja a válságban a lehetőséget

A jelen gazdasági helyzetben egészen könnyen érthető üzenet, de életünk bármely más krízisét is hasonlóan lehet szükséges látnunk. Ezek a mélypontok képesek aktiválni eddig kihasználatlan erőforrásainkat és lehetővé teszik saját magunk mélyebb megismerését.

-         tudja, hogy a pozitív változáshoz is alkalmazkodni kell

Legyen szó lottónyereményről, vagy előléptetésről, a nagyobb horderejű pozitív hatások is megváltoztatják életkörülményeinket, így alkalmazkodást igényelnek. Ennek hiányában személyes fejlődésünk gátjává is válhat egy kívánatos állapot beteljesülése.

-         az alapoknál kezdi

Bármilyen nagyobb ívű problémamegoldásnál szükségünk van elemi erőforrásainkra. A megfelelő alvás, táplálkozás és rendszeres testmozgás teremti meg a fizikai alapját ellenálló képességünknek.

-         nem akar mindenben győzni

Miért félünk beismerni, hogy veszítettünk, sikertelenek voltunk vagy bajban vagyunk? Ha nem kezeljük tabuként a vereséget, hanem elfogadjuk, már megtettük az első lépést az újraépülés felé: ha tudjuk, hogy a padlón vagyunk, akkor azt is, hogy a lehetőségeink mind felfele mutatnak.

-         ismeri a siker útját

Márpedig az sikertelenséggel van kikövezve. Rengeteg történetet lelhetünk föl kimagaslóan sikeres emberekről, akik pályájuk elején minduntalan elutasításba ütköztek. Ha tényleg hiszünk abban, amit csinálunk, nem szegheti kedvünk egy-két buktató. Ezekből folyamatosan tanulva és a próbálkozásaink számát növelve, könnyen belátható, hogy sikerességünk valószínűsége többszörösére nőhet.

-         keresi az értelmet

Amennyiben képesek vagyunk a minket érő negatív hatásokat és kríziseket értelmezni és jelentőséget tulajdonítani nekik, akkor már nem a balsors hepe-hupáiként, hanem fejlődésünket szolgáló akadályokként tekintünk rájuk.

-         mer segítséget kérni

A családtagjaink, barátaink, mind rengeteg erőt tudnak adni, ha szükségünk van rá. A mi feladatunk, hogy merjünk élni ezzel a lehetőséggel és ne gondoljuk ezt gyengeségnek.

-         nem problémát, kihívást lát

Nehézségeink interpretációja meghatározza a válaszreakciónkat is. A bajra vagy  nagy problémára félelemmel, önsajnálattal, bűnbak kereséssel, mártíromsággal vagy passzivitással reagálunk. A kihívás viszont cselekvést kíván, és ez a „gödörből kimászás” leghatékonyabb módja.

-         felelősséget vállal, bűntudatot nem

Ha semmi felelősséget nem vállalunk aktuális élethelyzetünkért, hogyan tudnánk annak megváltoztatásáért? Életünk − problémáink és gyengeségeink csakúgy, mint erényeink és erősségeink – mi vagyunk, és ennek tudatában kell alakítanunk azt. Ehhez pedig  szükséges, hogy elsősorban jelenünkkel és jövőnkkel foglalkozzunk, és ne kössön minket a hibánk miatt érzett bűntudat a múltba.

-         sosem veszti el a humorérzékét

A legdrámaibb helyzet is könnyen feloldódik egy nevetésben vagy őszinte mosolyban. Merjünk viccelni saját nehézségünkkel, hiszen miért is kéne mindezt olyan komolyan venni?

Miért akarunk mindig minden helyzetben minősíteni? Miért jó ez nekünk? Minősítünk, ítélkezünk, vagy csak véleményt formálunk? Hol húzódik a határ? Mi történne, ha nem tennénk? Mikor jó, ha nem tesszük? Miben segíthet a coaching folyamata?

Az emberi elme alaptermészete a minősítés?

Az emberi elme alapjáraton minősít, kategorizál, az analitikus gondolkodással teszi könnyebbé a mindennapjainkat. Életünk során rengeteg helyzettel találkozunk, amelyben gondolatainknak, érzéseinknek megfelelően reagálunk, cselekszünk, kommunikálunk, tehát jelen vagyunk. Megéljük, megismerjük ezeket a helyzeteket, ebből létrehozunk egy információs rendszert, egy adatbázist, amelyből dolgozhat az elme. Minden tapasztalatot minősít, „felcímkézve” bejegyzésre kerül a nyilvántartásába, hogy pontosan milyen helyzetben használható az az „információhalmaz” vagy minta, amely segíthet a megoldásban.

Megmentővé, minden helyzetet, problémát megoldó hőssé lép elő. Életvezetésünkben az állandóan jelenlevő feladatok, cselekvések megvalósítása során hálásak lehetünk ezért, mert nem okoz különösebb fennakadást, zavart rendszerünkben, ezeknek a feladatoknak a rutinszerű ellátása. Ezek az élethelyzetek nem vesznek el több időt az életünkből, mint amennyit szükséges.

Gondoljunk bele, milyen lenne az életünk, ha minden egyes élethelyzetet az újdonság erejével élnénk meg, mennyi időt venne igénybe, hogy megtalálhassuk a szituációnak leginkább megfelelő cselekvési, vagy gondolati mintát. Ebben az értelmezésben nagyon jó, hogy minősítünk, mert az analitikus elme ezzel az automatikus gondolkodással „élhetővé” teszi az életet, szabad folyást tesz lehetővé és nem akasztja meg minden egyes pillanatban.   

Amikor a megmentőből akadályozó lesz…

Mivel a minősítés megkönnyíti életünket, ezért rendszeresen élünk is ezzel az „eljárással”. Mondhatnánk, minősítési kényszerünk van. Találkozunk egy új helyezettel, amelyre nézve még nem rendelkezünk tapasztalattal, elfog minket a pánik, talán kétségbe nem esünk, de szorongunk. Az elme megmentőként, effektek nélkül, csendben surranva érkezik segítségünkre, megpróbálja a tárhely megfelelő rekeszéből előhúzni a joker lapot (cselekvési, vagy gondolati mintát), amellyel az adott helyzetben automatikusan visszaállítja a komfortérzetünket.

Jó, hogy ilyen fitten és jól kondicionáltan működik a rendszerünk (ez elvárható egy hőstől), csak egy baj van vele, hogy előre minősítjük a helyzetet. Esélyt sem adunk arra, hogy az adott pillanatnyi helyzetet megismerjük. Kizárjuk magunkat a saját, jelenlévő gondolatainkból, teret engedve az automatizmusoknak. Az új gondolataink, az alternatív lehetőségeink kialakulását akadályozzuk meg ezzel a folyamattal.  

Annyira gyakorlottak vagyunk, hogy nemcsak a helyzeteket szeretjük minősíteni, hanem egymást is, sőt ítélkezni még jobban szeretünk…

Valljuk be egymásnak, szeretünk másokkal foglalkozni. Ha másokkal foglalkozunk, nem kell magunkkal, s ez általában a legtöbb embernek tetszik. Mindig van olyan ember, aki az érdeklődésünkbe kerül, s ez sokszor jobb, mint önmagunkkal találkozni. Örömmel vesszük a fáradságot, hogy mások ügyes-bajos dolgaival foglalkozzunk és minősítjük megoldásaikat.

Továbbhaladva nagyon könnyen kimondjuk az ítéletet is, hogy ezt, vagy azt, „jól elszúrta”, „rossz anya/apa”. Szeretjük, ha az ülés végén koppanó bírói kalapács más ügyében ítél. Ezzel lezártnak tekintjük a helyzetet, ítész módjára bevezettük a határozatok tárába az ítéletet. Szeretünk a saját házunk táján söprögetni, miközben fél szemünk kémleli, hogy a másik éppen mit tesz-vesz. Gondolatban pedig már mondjuk is a magunkét, addig se vagyunk magunkkal.

Konfrontálódás, vita során „védelmi” célokat szolgál az, hogy minősítünk.

Miközben másokkal „hadakozunk”, mindig bennünk van a félelem, hogy nem mi irányítunk és elveszítjük az „ütközetet”. Amint „leminősítjük” a vitapartnerünket, ráhúzunk valami, gyakran nyomdafestéket nem tűrő, cifrán cizellált kategóriát, oldódik szorongásunk. Megpróbáljuk megvédeni magunkat azzal, hogy a másik személyt „miniatürizáljuk”, s míg mi óriássá növeljük magunkat, a partner törpévé zsugorodik.

A szorongás elmúlik a másik leminősítésével, s úgy érezzük, ezzel a helyzetet is uraljuk. Elégedettek lehetünk, a védelmi funkció megint jól működött, csak éppen nem figyeltünk a másikra, a helyzetre. Ebben az állapotban csak azt hallottuk meg, amit meg akartunk hallani, ami beilleszthető volt a klisénkbe. Süketek maradtunk a másik felvetéseire, s így a mondanivalója nem ért fel hozzánk.

Figyeljünk, hogy ne kapcsolódjon be automatikusan

Vannak olyan pillanatok az életünkben, amikor helye van a minősítésnek. Meg kell viszont látnunk azokat a helyzeteket is, ahol nem engedhetjük meg magunknak az ítélkezést. Azért nem engedhetjük meg, mert ezzel elzárjuk magunk elől a lehetőséget. A felfedezés, megismerés lehetőségét. Ne „kondicionáljuk” túl a helyzetet már az elején, hagyjuk kibontakozni, ismerjük meg, engedjük, hogy elménk játékos kreativitása felfedezze magának a „kincsesbányát”!

Egy-egy vitás beszélgetés során természetesen szorongunk, mégis hagynunk kell, hogy helyzetünk tudatos megmentőivé, megoldóivá váljunk, s ne az elménk tudattalan, csapongó játékszerei legyünk.

A tiszta véleményformálás, az erőszakmentes kommunikáció és az érzelmi intelligencia szerepe az életünkben

Ahhoz, hogy meghalljuk a másikat, figyelnünk kell rá. A coaching ebben is tud segíteni, több terület fejlesztésével:

• Az érzelmi intelligencia fejlődésével, az érzelmeink tudatosabb kezelésével, empatikusabbá válunk, nyitottabbak leszünk a másik fél érzéseire, gondolataira.
• „Az erőszakmentes kommunikáció (megfigyelés – érzések – szükségletek – kérések) pedig rászoktat minket, hogy tisztán és őszintén fejezzük ki magunkat, miközben tisztelettel és együttérzéssel figyelünk a másikra.”

Az érzelmi intelligencia fejlesztésével, az erőszakmentes kommunikáció alapelveinek a magunkévá tételével pedig minősítés nélkül, tisztán fogalmazhatjuk meg véleményünket, miközben meglátjuk a helyzet másik résztvevőjében az embert.

Summa summarum, minősítve színes az élet, de nélküle lehet sokkal szebb is…

 Veres Richárd proaktív life és business coach írása

A blog élete során már számtalan különböző irányból próbáltuk bemutatni a coaching határtalanul színes világát és igyekszünk minden tekintetben eligazítani az érdeklődő olvasóinkat ezen a területen. Könyvbemutatásra még ez idáig nem került sor, de fontosnak tartjuk, hogy az alapvető, illetve friss szakirodalomról is átfogó képet adjunk és folyamatosan tudósítsunk mind a külföldi, mind pedig a hazai piacon megjelent releváns szakirodalomról.

Éppen ezért egy méltán népszerű német nyelvű könyvet, illetve immáron sorozatot szeretnénk röviden bemutatni. Christopher Rauen a managerSeminare Verlags-nál jelentette meg a Coaching-Tools I. (2004), a Coaching-Tools II. (2007) könyveit, és idén október 31-én jelenik meg a sorozat harmadik része a Coaching-Tools III. Az első két kötet már több mint 8 kiadást megélt, így érzékelhető, hogy a könyv milyen fontos szerepet tölt be a - coaching szempontjából is fejlett - német, és ezáltal általában a coaching szakirodalom területén. A szerkesztő, Christopher Rauen, olyan első vonalbeli német coachok írásait közli, akik rendelkeznek kellő mennyiségű gyakorlattal egy-egy coaching technika alkalmazása kapcsán.

Már csak azért is érdemes fellapozni a könyvet, hogy lássuk, kik számítanak ma sikeres coachnak Németországban, és hogy ők milyen eszközöket és technikákat alkalmaznak praxisuk során. Mindegyik könyv tematikus fejezetekre bomlik, úgy mint első találkozás, analízis, változás stb., és a fejezetek alatt kimerítő ismertetőket talál az olvasó olyan technikákról, amelyek az adott témában alkalmazhatók lehetnek. Szokták mondani, hogy egy coach praxisa során kb. 15-20 eszközt tud hatékonyan használni, így a könyvekben található rengeteg eszköz megzavarhatja az érdeklődőt, viszont lehetővé teszi, hogy önmaga és kliensei számára a legalkalmasabbakat felfedezze és kiválogassa. A tematikus fejezetek mellett az egyes cikkek is logikusan és egységesen épülnek fel.

Az olvasó először egy rövid leírást kap az eszközről, majd a szerzők megadják a technika alkalmazási területét, ahol szerintük a legnagyobb hatékonysággal lehet használni. A következő cikkrész mindig a célkitűzéseket/hatásokat veszi szemügyre az adott technika kapcsán. A három bevezető rész után részletesen kifejtik, hogyan és milyen esetben alkalmazandó a tárgyalt eszköz. Továbbá a szerzők mindig felsorolják, hogy milyen előfeltételek/ismeretek szükségeltetnek az adott technika alkalmazásakor, melyek a hatékony működés szempontjából elengedhetetlenek.

Minden cikk végén a szerzők megosztják személyes véleményüket/tapasztalataikat, melyeket a kliensekkel való közös munka során észleltek. Természetesen azok számára, akik az adott eszközzel, technikával kapcsolatban további, mélyebb ismeretekre kívánnak szert tenni, egy rövid bibliográfia is tartozik a cikkekhez, aminek segítségével tovább tudnak haladni. A könyvekben olyan jelentős eszközök kerülnek kifejtésre, mint a kompetencia iránytű, értéknégyszög vagy a perspektíva kerék, amely Edward de Bono 6 kalap módszerének újraértelmezése; de ezek mellett biztos mindenki talál számára megfelelő és új eszközöket, amelyeket sikerrel tud hasznosítani coaching ülései során. Egy biztos: azok számára kötelező a könyv, akik coachok, vagy érdeklődnek a coaching gyakorlata iránt és olvasnak németül.

Takács István írása

Nem csak a sport világában, de a jogi, üzleti életben és a családi ügyekben is gyakran alapvető kérdésünk, hogy egy viselkedés erkölcsileg elfogadható-e. Az ember egyik karakteres jellemzője a méltányosság és méltánytalanság megkülönböztetésének képessége – de pontosan mit is értünk ezen?

A mostanában leginkább a „túlfizetett” bankárokkal és brókerekkel szemben megfogalmazott rosszalló reakciók kapcsán került előtérbe, hogy voltaképp máig nincs egyértelmű, széles körben elfogadott meghatározása annak, hogy mit is értünk méltányosságon – helyesebben, milyen viselkedést érzünk tisztességesnek. Nichola Raihani a londoni University College-ről és Katherine McAuliffe, a Harvard kutatója ennek jártak utána rendhagyó kísérletükben – számolt be az Economist.

Vizsgálatukban két általános hipotézist vettek górcső alá. Az első feltételezés szerint a másik ember megbüntetésének vágya automatikusan következik abból, ha valaki érzelmeinket vagy érdekeinket sértően viselkedik. A másik feltevés szerint az elégtétel vágya voltaképp az igazságtalan következmények kiegyenlítésére irányul – tehát, ha elvesznek tőlünk valamit, akkor az eredeti állapotot szeretnénk visszaállítani.

A vizsgálathoz újszerű módszerrel gyűjtöttek aktivistákat is. A megszokott, egyetemi hallgatókból álló alanyok helyett az Amazon webáruház rendszerén keresztül toborozták a résztvevőket. Így nem csak sokkal több – ötszázhatvan – résztvevőt sikerült összeszedni, mint rendszerint a pszichológiai kísérletekben, de a korcsoport sem volt a 21 évesnél fiatalabbakra korlátozva.

A kísérletben párba rendezték a résztvevőket, akiknek játszaniuk kellett. Mindketten kaptak egy kis összeg pénzt. A játék azzal indult, hogy az egyik játékos elvehetett párjától egy előre meghatározott összeget, vagy dönthetett úgy is, hogy ezt nem teszi meg. Ez után a másik fél dönthetett úgy, hogy a párja bukjon el egy jelentősebb hányadot saját pénzéből – ezt nem ő kapta meg, hanem kikerült a játékból –, azon az áron, hogy ő maga is elveszít valamennyit keretéből.

A három forgatókönyv szerint is lefolytatott kísérletben az első játékos 10, 30 vagy 70 centet kapott, míg a második minden esetben 70-et. Az első játékos ezután elvehetett 20 centet a másodiktól. Végül a második játékos kapta a lehetőséget, hogy 30 centtel csökkentse az első vagyonát, de csak akkor, ha közben ő is feláldoz 10 centet a saját pénzéből.

A játék lényege, hogy a második játékos mindhárom esetben ugyanakkora veszteséget szenved el, ha az első játékos úgy dönt, hogy pénzt vesz el tőle. A sérelem, másképp fogalmazva, mindig ugyanakkora. De a kezdőtőke függvényében megváltozik a játék végkimenetele, ha a második játékos lemond a megtorlásról: az első forgatókönyvben ekkor jobban jár, a második változatban azonos eredménnyel zárnak, míg a harmadik kiindulási helyzet esetén a második játékos mindenképp rosszabb eredménnyel zárja a játékot.

A játékban tapasztalt viselkedés meglepő eredményeket hozott. Az első két esetben, tehát, amikor jobban vagy azonos eredménnyel zárhatták a játékot, a kettes számú játékosoknak csak a 15 százaléka döntött a tőlük is áldozatot kívánó megtorlás mellett. A harmadik típusú játszmákban azonban, amikor mindenképp az egyes számú játékos kerül ki jobb helyzetben a játékból, a kettes számú résztvevők 40 százaléka döntött a költséges „válaszcsapás” mellett, ha az első játékos pénzt vett el tőlük.

Az eredmények arra utalnak, hogy az embereket nem az bőszíti fel igazán, hogy megkárosítják őket, hanem az, ha a sértő fél ez által előnyre tesz szert velük szemben. A cikk egy figyelmeztetéssel zárul: ha már a néhány cent veszteség is képes irracionális válaszlépéseket kiváltani, akkor a csillagászati fizetéseket zsebre tevő, a válságért okolt bankárok elkezdhetnek aggódni – fogalmaz az Economist írása.

Coachként érdemes azonban továbbgondolni a történetet. Míg a kísérlet szereplői sem a játék előtt, sem azt követően nem ismerték meg egymást, a valóságban azonban sokszor hosszú távú, mondhatni stratégiai interakciókban veszünk részt. A bosszúállás, ahogy a kísérletben is, mindkét fél számára költségként, veszteségként írható le. Ha végtelen spirál bontakozik ki, az eredmény – akár anyagilag, akár érzelmileg – katasztrofális lehet. Fontos azonban, hogy szem előtt tartsuk, milyen ösztönös késztetések állnak a „szemet szemért” elve mögött: már csak azért is, hogy leküzdhessük őket!