Proaktív coaching

   „A coaching nem tanácsadás.” Mi coach-ok gyakran hansúlyozzuk ezt a mondatot, de mit is értünk ezen? Talán azt sugalmazzuk, hogy a coaching jobb, mint a tanácsadás? Vagy egyszerűen csak a két módszer különbözőségére és eltérő alkalmazási lehetőségeire gondolunk? Mielőtt erre válaszolnánk, idézzük fel gyermekkorunk egyik kedvenc meséjét, a „Didergő király”-t (Móra Ferenc).

   A jéghideg szívű, megkeseredett király lelkének ürességét úgy érzékelte, hogy folyton fázott. Bölcs tudósai számtalan tanáccsal látták el, de egyik sem segített: „Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot, de együtt se ért az egy falat kalácsot.” Az általánosan igaz, legkézenfekvőbb megoldást az udvari bolond javasolta: „Hideg ellen legjobb a meleg kemence”.

Hiába tüzelték azonban el a királyság összes faanyagát az erdőktől a háztetőkig, a király továbbra is reszketett. Végül megjelent egy apró kislány, aki kedves kérdésével pozitív érzéseket szabadított fel a rideg uralkodóban, akinek azon nyomban melege lett: „Mint amikor nap süt a jeges ereszre, a király jégszíve harmatot ereszte”. Elhatározta, hogy örömét megosztja egész népével és ez még boldogabbá tette.

   Ebben a történetben megjelenik mind a tanácsadás, mind a coaching. A király abban látta a problémát, hogy nem elég meleg a szoba, erre várta tanácsadóitól a megoldást, azonban hideg érzetének oka a megkeseredettsége volt, ezért nem váltak be a tanácsok. A kislány kérdése ébresztette rá lelkének sivárságára, didergésének valódi okára: „- Minek szedetted le a házunk tetejét?

Hó is hullongázik, eső is szemezik, a mi padlásunkra az most mind beesik: elázik a bábum kimosott ruhája, vasárnap délután mit adok reája?” Ez a kissé konfrontatív kérdés kibillentette az uralkodót addigi álláspontjából, átkeretezte a problémáját, megváltoztatta a helyzethez való viszonyulását és elvezette őt a saját megoldásához: „- Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak, juttatok belőle, aki fázik, annak!”.

   A didergő király esetében a coaching bizonyult megfelelőbb eszköznek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tanácsadásra soha nem lehet szükség. Képzeljen el egy gusztusosan megrakott büféasztalt! Ön először bizonytalan abban, hogy mit egyen, majd elbeszélget a pincérrel a különböző fogásokról és ízlése szerint választ (coaching). Aztán elkéri a receptet a szakácstól, hogy a továbbiakban el tudja készíteni a megkedvelt ételt (tanácsadás). A különbségeket jól szemlélteti az alábbi táblázat:

   A tanácsadás tehát akkor lehet eredményes módszer, ha a „saját megoldás” – amelynek megvalósítása irányában az ügyfél jelentős elkötelezettséggel bír – már megszületett, de annak megvalósításához nincs elegendő belső, - vagy az ügyfél által elérhető körön belüli külső - erőforrás (pl. szakértelem, tapasztalat, idő).

   Ha a coach az adott témában jártas, vállalhat tanácsadói szerepet is a coaching folyamat lezárását követően – természetesen külön megállapodás alapján. Ez az ügyfél számára „instant” megoldások helyett „tailor-made” megoldásokat eredményezhet.

  Konklúzió: a coaching tehát valóban nem tanácsadás. Egymással összefügghetnek, egymást kiegészíthetik, és mindkettő eredményes lehet, ha az elérendő célnak megfelelőt alkalmazzuk.

Szilágyi Judit

Korábbi sorozatunkban a sakkbábuk mentén vizsgáltunk olyan fogalmakat, illetve kvalitásokat melyek eredményesebbé tehetnek minket életünk legkülönbözőbb helyzeteiben. Feladatmegoldásaink során a királytól a gyalogig választhatjuk ki a szükséges megközelítést, technikát, vagy egy kívánt területen tudatosan fejlesztve magunkat „hordhatjuk a megfelelő bábut a zsebünkben”.
A király figurája által fémjelzett előrelátó gondolkodás - a proaktivitás - elsődleges fontossággal bír a fogalmak között. Életünk tudatos és felelős irányítása elengedhetetlen egy magasabb szintű eredményességhez. Az alábbiakban a proaktív magatartás gyakorlati megfontolásait gyűjtöttük csokorba.

A világos király

-    tudja, hogy egyedüli ura életének
Ki mástól várjuk a változást?

-    feltételezi, hogy egyszer él
Miért is nem csináljuk?

-    nem vádol másokat saját problémáiért
Ha nem kapjuk meg a hőn áhított állást, akkor az interjúztató hibáztatása helyett inkább keressük, hogy miben fejlődhetnénk.

-    nem találgat, hanem a tényekre hagyatkozik
Bármikor, amikor attól félünk, hogy mi lesz, ha valami nem várt kellemetlenség történik velünk, elemezzük reálisan annak valószínűségét.

-    méltányos jövőbeli önmagával
Egyáltalán nem biztos, hogy másnap reggel örülni fogunk a hátrahagyott mosatlannak, vagy ötvenévesen egy szétdohányzott tüdőnek.

-    döntései előtt megvizsgálja, hogy azok hatással lesznek-e egy év múlva is az életére
Így könnyen felismerhetjük, hogy van-e igazi súlya a helyzetnek.

-    nem reagál rögtön, tudatában van, hogy számos lehetőség közül választhat egy helyzetben
Amennyiben képesek vagyunk tudatos reakciót adni különböző szituációkban, elkerülhetjük szokásunk kátyúit és valódi akaratunk szerint kormányozhatunk.

-    feltételes mód helyett kijelentő módot használ
A semmitmondó „meg kéne tanulnom angolul” helyett a határozott „meg kell tanulnom angolul” sokkal jobban beválik.

-    nem pazarolja az energiáit olyan dolgokra, melyekre nincs, vagy alig van hatása
A politika, az időjárás és a forgalom helyett miért ne foglalkozzunk inkább többet családunkkal, barátainkkal és karrierünkkel?

-    prioritásai és kötelességei összhangban vannak
Írjuk össze a 4-5 legfontosabb dolgot az életünkben, alá pedig, hogy jellemzően mivel töltjük az időnket! Kezdjük el apró lépésekkel szinkronba hozni a kettőt…

-    tudja, de nem bánja
A múlt eseményein bánkódnunk teljesen felesleges, fogjuk fel tanulási folyamatnak, a jövőt lehetőségnek, sorsunkat pedig izgalmas felelősségnek.

A Natural News hasábjain Mike Brundant, húsz éve praktizáló life coach osztotta meg a félelemről, annak elfogadásáról és leküzdéséről szerzett tapasztalatait a világgal. A félelem a hétköznapokban szinte tabutémának számít. Számtalan, kívülről szemlélve önbizalomtól duzzadó, magabiztos ember küzd a sokszor megmagyarázhatatlan érzéssel.

A félelem képes a legerősebb embert is térdre kényszeríteni. Életeket tehet tönkre – akár közvetlenül, akár a rá adott helytelen válaszok által. Mint Brundant írásából is kiderül, az érzés elhessegetése, szőnyeg alá söprése helyett érdemes a fejlődés lehetőségét keresnünk ebben is: félelmeink ugyanis kiváló irányjelzők lelki-szellemi kibontakozásunk útján. A félelem jó tanítómester – egyszerűen nem lehet nem odafigyelni rá.

A félelem erős és tiszteletet parancsoló érzés. Ezért is terjedtek el az utóbbi években az olyan praktikák, kurzusok és kezelések, amelyek a félelem „gyökeres kiirtását”, „végleges legyőzését” ígérik a reménykedőknek. Ez azonban nyilvánvalóan tévút: a félelem a legősibb érzéseink egyike, így végleges megszüntetése valószínűleg csak egész agyterületek kiiktatásával lenne lehetséges, ha egyáltalán.

A túlzó, indokolatlan és zavaró félelmeket azonban nem kell elfogadnunk, mert van rájuk megoldás, mihelyst nem úgy gondolunk rájuk, mint a tudatosságból kizárandó kellemetlenségre. Sőt, a félelem fel- és elismerése az első és egyik legfontosabb lépés a helyes irányba. Kezdjük azzal, hogy felmérjük, hol is tartunk, és felejtsük el a csodálatos és könnyű megoldásokat, kerülőutakat. Ha félünk, és ez zavar, dolgoznunk kell az ügyön. A tagadás, menekülés csak ront a helyzetünkön.

A jelenség mélyére ásva, Brundant megkülönböztet mély és felszíni félelmeket. Előbbiek mélyen gyökeret vert, alapvető félelmeink, amelyek rendszerint valamilyen traumatikus helyzet megélésére vezethetőek vissza. A felszíni félelmek, aggodalmak általában irracionális formában öltenek alakot.

Míg a mélyebb félelemnek van alapja, vagy legalábbis logikus oka, addig a hétköznapok során a felszíni félelmeink indokolatlanul törnek ránk, gyakran teljesen ártalmatlan helyzetekben. Ha ezt – mármint hogy indok nélkül tartunk bizonyos szituációktól, cselekedetektől – elfogadjuk, félig már nyert ügyünk van annak irányába, hogy az eredeti, mélyben lappangó félsszel is szembe tudjunk nézni.

Nézzünk néhány példát a mindennapokból!

Egy coachee, azaz coach-hoz forduló férfi évek óta azzal küzdött, hogy nagyobb hallgatóság előtt szinte képtelen volt megszólalni. Ez annál inkább bosszantotta, mert a mindennapokban egyébként logikusan, érthetően beszélt, és kisebb közönség előtt jól adott elő.

A coaching munka során, saját érzései iránt nyitottabban, kiderült, hogy félelme általános iskolás korára nyúlik vissza, amikor a színjátszó körben sokszor vált nevetség tárgyává színpadon. Megtanulta, hogy félni kell a szerepléstől! Ezt felismerve hozzá láthattak coach-ával a probléma orvoslásához. A rettegést leküzdve a férfi sokkal könnyebben tartott beszédeket. Ma már alig izgul jobban a színpadra lépés előtt, mint bárki más.

Brundant egy női ügyfelének példáját is felhozza, aki igencsak érdeklődött a természetgyógyászat iránt, és saját egészség-coach praxis beindítását tervezte. Hiába volt azonban felkészült a témájából, valahányszor magára maradt, hogy nekiálljon leírni a tanmenetet, rettegés töltötte el, mintha épp megfulladni készülne, teljesen magára maradva. Irracionálisan félt az írástól!

Alaposabban körüljárva a témát, a hölgy eszébe jutott, hogy hányszor intették rokonai: ne fogjon vállalkozásba egyedül. Családjukban volt egy hóbortos nagybácsi, aki egyik őrült ötlet után a másik megvalósításába fogott bele, a gyors meggazdagodás reményében, kevés sikerrel. A nő voltaképp családja rosszallásától és elutasításától félt, amit nagybátyja felé kifejezve tapasztalt meg gyermekkorában. Ez volt esetében a mély félelem.

A mélyben megbúvó félelmeink mindig érthetőnek bizonyulnak, ha a megfelelő kontextusba helyezzük őket. Ha a felszínen megnyilvánuló, irracionális érzéseinket sikerül összeköttetésbe hoznunk az alapvetőbb félelmeinkkel, a legtöbbször sikerül megoldást is találnunk rájuk. Ha értelmet tudunk adni a jelenségeknek, a megoldások sem sokat váratnak magukra!

Egy friss kutatás szerint a boldogságérzetünkre nagyobb hatással van, hogy mekkora elismerést kapunk környezetünktől, mint az, mennyi pénzt tartunk bankszámlánkon. A pénz ugyan boldogít, de valószínűleg csak rövidtávon - a megbecsültség valószínűleg megunhatatlan.

A kaliforniai Berkley Egyetem pszichológus kutatója, Cameron Anderson és társai figyelemreméltó új kísérletben vizsgálták a társadalmi státusz és az egyéni boldogságérzet közötti összefüggést. Eredményeiket a Psychological Science hasábjain publikálták. – Azért fordultunk a kérdés felé, mert számos adat arra enged következtetni, hogy a jobb gazdasági helyzet, tehát nagyobb jövedelem és magasabb iskolai végzettség, alig van hatással a szubjektív megelégedettségünkre. Eközben sok elmélet azt állítja, hogy nagyban hozzájárul, vagy legalábbis hozzá kellene járulnia a boldogsághoz – magyarázta kiindulópontjukat Anderson.

Ha nem az anyagi helyzet, akkor mi befolyásolja közérzetünket? A kutató és kollégái azt feltételezték, hogy a magasabb szociometrikus státusznak lehet fontos szerepe – tehát, hogy az egyén saját természetes közösségeinek tagjai, mint például a barátok, szomszédok vagy épp egy sportcsapat többi tagja, hogyan viszonyulnak az illetőhöz. –  A lokális közösségekben elért magasabb státusz révén több tiszteletet kaphatunk, nő a befolyásunk és jobban integrálódunk közösségeink szövetébe – fejtette ki Anderson a ScienceDaily hasábjain.

Négy kísérletet terveztek meg, hogy próbára tegyék sejtésüket. Az elsőben 80 főiskolai diákot kértek meg kérdőívek kitöltésére, 12 különböző tanulócsoportból. A résztvevőket osztályozták szociometrikus státuszuk szerint, amit önértékelésük mellett társaik válaszai segítségével határoztak meg. A diákoknak be kellett számolniuk saját maguk, illetve családjuk anyagi helyzetéről, illetve személyes elégedettség-érzésükről is. Az olyan tényezők, mint a nem és az etnikai hovatartozás kiszűrése után a kutatók a válaszokból kiolvasták sejtésük igazolását: a közösségben betöltött státusz, és nem az anyagi helyzet befolyásolta az egyéni boldogság szintjét.

A második kísérletben, nagyobb elemszám mellett is meg tudták ismételni a kapott eredményt. A jelek arra utaltak, hogy a kisközösségeken belül elfoglalt státusz, a hatalom és a személyes kapcsolatokban megélt elfogadottság érzetén keresztül járul hozzá a boldogságszint emelkedéséhez. Egy harmadik vizsgálatban azt is bizonyították, hogy ez az összefüggés a mesterségesen kialakított helyzetekben is előidézhető és manipulálható.

A negyedik kísérletben a kutatók a való életben tesztelték előfeltevésüket. Egy MBA képzés tanulóinak hónapokon át tartó követése során azt találták, hogy a közösségi státusz változása – összehasonlítva a végzés előtt és után mért értékeket – nagyban meghatározta a személyes boldogságérzetet, sokkal inkább, mint az anyagi helyzet.

- Engem is meglepett, hogy mennyire automatikusan működik ez a hatásmechanizmus. Ha valaki elmozdult felfelé vagy lefelé a helyi „társadalmi létrán”, azt szorosan követte megelégedettség-érzetének változása, akár már kilenc hónapos időszak során is kimutathatóan – mondta Anderson.
A kutatók arra is választ kerestek, hogy miért számít ilyen kevéssé az anyagi helyzet a személyes megbecsüléshez képest. Egy későbbi kutatásban szeretné leellenőrizni az erre adott válasz feltevését Anderson. Szerinte lehetséges magyarázat, hogy az emberek túl gyorsan megszokják a több pénzt, és az anyagi jólét örömeit.

Lottónyerteseknél is kimutatták, hogy a kezdeti eufória után a megelégedettségük visszaáll a korábbi szintre. Ugyanakkor a közösség elismerése esetében ez a hatás nem fakul meg az évek alatt sem. – Lehet, hogy egyszerűen megunhatatlan, ha tiszteletet ébresztünk másokban, befolyásunk van, és integráns részei vagyunk közösségeinknek – találgatott a kutatás vezetője.

(VIA: ScienceDaily)

Az irigység alapvetően negatív, romboló hatású, agresszióra sarkalló érzés - tartották egészen a közelmúltig. Ám új kutatások kimutatták, hogy létezik pozitív oldala is: újra, jobbra, többre ösztökél.

Vajon mi a különbség a két, hasonló érzés között? A PsyBlog írása szerint az irigyelt "másik" sikerének alapja a kulcskérdés. Ha azt érezzük, jogtalanul, érdemtelenül ért el eredményt, hajlamosak vagyunk ellenszenvvel viseltetni iránta, és mint Niels van de Ven és szintén a Tilburgi Egyetemen dolgozó társai kimutatták⁽¹⁾, ez agresszív érzéseket szül.

Azonban az említett kutatók 2011-es eredményei azt is megmutatták, hogy ha jogosnak, megérdemeltnek tartjuk a sikereket, akkor az ilyen esetekben átélt "pozitív irigység" az egyik legerősebb motivációt adhatja. Mint megmutatták, a feltétlen rajongásnál, csodálatnál is több erőt ad saját teljesítményünk fokozásához. A PsyBlog írása arra is rávilágít, miként állíthatjuk ezt az érzést saját magunk, fejlődésünk szolgálatába.

Hogy a pozitív késztetést érezhessük, fontos, hogy a megfelelő személlyel hasonlítsuk össze magunkat. Ha azonos súlycsoportban van a kiszemeltünk, motiválni fognak eredményei. Azonban, ha túllövünk a célon és elérhetetlen magasságokra tekintünk, az csak rombolja az önbizalmat - mint azt Penelope Lockwood és Ziva Kunda 1997-es kutatása⁽²⁾ is kimutatta.