Proaktív coaching

Életünk során sokszor találjuk magunkat olyan helyzetben, mikor csak hagyományos gondolkodási mintáinkat meghaladva tudunk továbblépni. Ráadásul különös örömet jelent, ha a mindennapi sablonjaink mintáját átugorva, sikerül előrukkolnunk egy új, saját megoldással. Egy látszólag meghatározott helyzet keretének átértelmezését nevezzük reframingnek (vagyis átkeretezésnek), melyet a sakk bábuk közül a táblán rendhagyóan közlekedő ló, illetve szaknyelven huszár reprezentál.

A huszár kétségkívül a legkülönlegesebb figura a sakktáblán: ahelyett, hogy a sorok, oszlopok és átlók egyértelmű vonalain mozogna, L-alakban ugrik, akár más bábukon keresztül. Ugyanez kell, hogy jellemezze a kreatív problémamegoldót, a hagyományos sémák helyett új utakat kell felfedeznie, hogy eljusson A-ból B-be, átugorva az akadályokat. A (ló)ugrás fontos motívuma az átkeretező gondolkodásnak, ugyanis az akadályok megkerülése, még mindig a helyzet eredeti dimenziójában történik, de  a reframing lényege, hogy megoldási mozgásterünket oly módon bővítjük ki, hogy az esetleges gátló tényezőket meghaladjuk, átugorjuk (megelőzve a probléma útvesztőjében való bolyongást).

Képzeljünk el egy bonyolult labirintust, melyben eltévedtünk. Az eredeti séma azt sugallja, hogy falak alkotta mintázat mentén találjuk meg a kiutat, ugyanakkor, ha rájövünk, hogy a falak − a harmadik dimenzióban – átmászhatóak, akkor a probléma keretrendszerének átértelmezésével juthatunk ki a slamasztikából. Ez az a lóugrás, amit az emberi elmének a kreatív problémamegoldás során meg kell tennie.

Hogy egy huszár egyetlen mezővel arrébb kerüljön a táblán, legalább két lépésre van szüksége. Ugyanez jellemzi a kreatív gondolkodást: az A-ból B-be vezető legkézenfekvőbb útvonal helyett a gondolat egy vargabetűt tesz, bevonva látszólagosan irreleváns elemeket a megoldásba. Ahhoz, hogy kreativitásunk megfelelő mozgásteret nyerjen a mindennapjainkban, először ki kell tágítani gondolkodásunk karámjait, fel kell lazítanunk kognitív kereteinket.

A közismert − és kissé elkoptatott − 9 pontos feladat remekül érzékelteti a keretek működését:

Próbáljuk az alábbi pontokat összekötni négy egyenessel úgy, hogy nem emeljük fel közben a papírról képzeletbeli ceruzánkat!

A feladat nehézsége abban rejlik, hogy a nyolc külső pont alkotta négyzetet egyfajta határnak, keretnek fogjuk fel, és azon belül igyekszünk megoldást találni, noha erre vonatkozó megkötést a feladat nem tett. Ahhoz, hogy teljesítsük a feladatot, át kell lépnünk ezeket a határokat, átértelmezve gondolkodásunk mozgásterét:

Bizonyára már sokan ismerték a megoldási sémát, így könnyen boldogultak a feladattal. A probléma rutinszerű megoldása azonban szintén egy meghatározott keretrendszerben történik: felismerjük a kilenc pontot, beugrik a feladat és a tanult megoldási elv, majd újra megtaláljuk hogyan kell behúzni a négy egyenest. Így azonban a megoldáshoz nincs szükség valós átkeretezésre, így továbbmegyünk: Vajon össze tudjuk kötni a pontokat három egyenessel is?

A keretek tulajdonképpen a pszichológia kognitív sémáinak felelnek meg. Tanulási folyamataink során felismerünk helyzeteket, melyekhez értelmezéseket rendelünk. Ez az automatizálódás teszi lehetővé mindennapi műveleteink fluens elvégzését, ugyanakkor elménk ilyenkor csupán a – séma vonatkozásában − releváns adatokat dolgozza fel. A gyermeki feladatmegoldás kreatív jellege is ebből fakad: tulajdonképpen keret nélkül tud gondolkodni.

A 9 pontos feladatot felismerve is egy – már kibővített – keretet, sémát illesztünk a problémára, és szinte észre sem vesszük, hogy jelen esetben a pontok meglehetősen nagy méretűek, inkább már foltok. Egy újabb átkeretezés után pedig kihasználjuk az ábra eddig rejtett lehetőségét:

A keretet még tovább bővítve jutottunk el a megoldáshoz. Képesek voltunk újból meghaladni gondolkodásunkat „desematizálva” a helyzetet, annak egyedi paramétereit (nagy méretű pontok) használva fel a megoldásban. (Amennyiben azonban a pontok apróbbak lettek volna a vonalak vastagságának növelésével is el tudtunk volna jutni a megoldáshoz.)

A kreatív problémamegoldás jellemzője, hogy gyakran jelentéktelen vagy a helyzethez nem kapcsolódó részleteken keresztül talál utat. Ez a jelenség azonban érthető annak tudatában, hogy eleve kereteink, illetve sémáik határozzák meg a különböző részletek relevanciáját számunkra. Egy jelentéktelennek tűnő részlet kiemelése épp úgy az aktuális keretet meghaladó módszer (pl. a pontok mérete), mint ha egy teljesen véletlenszerű, külső motívumot használunk inspirációnak a megoldás során.

Akik még mindig csalásnak érzik a pontok és vonalak méretével való játékot, azoknak üzenem, hogy van háromvonalas megoldása az eredeti feladatnak: matematikus ismerősöm három párhuzamos egyenest futtatott végig a háromszor három ponton, majd közölte, hogy ugye a párhuzamosok a végtelenben metszik egymást. Ezzel újfent kitágította a keretet. (Bár hozzá kell tennem, hogy a megoldás gyakorlati sikere kétséges, ugyanis ceruzáját kétszer is felemelte, végtelen egyenest pedig meg sem próbált rajzolni)

A különböző élethelyzetekben a személy keretekben mozog, melyek kibővítése, átértelmezése növeli lehetőségei számát. A coach segít majd „kiugrani” a kereteken belül megfogalmazódó szabályrendszerekből, ha az nem szolgálja a közösen kitűzött cél elérését. Az ügyfél fokozatosan képessé válik új útvonalakat találni életében, munkájában, ha a hagyományos utak nem járhatók. A keresés során coach és coachee (ügyfél) együtt vágják át a szűknek bizonyuló kereteket: egy megfontolt huszárvágással.

A sorban következő bábu, melyet megvizsgálunk, a futó lesz. Ezt a figurát is lépés-lehetőségei határozzák meg: hamar játékba hozható és a táblát feketén és fehéren „behuzalozó” átlókon lefutva mozog. A coaching szempontjából a fluiditás, azaz a folyamatos, áramlásszerű gondolkodás szimbóluma lehet.

Edward de Bono, a roppant népszerű máltai gondolkodó és gondolkodáskutató több ízben bírálja a hagyományos logikai megközelítésünket és az ebből a „fekete-fehér gondolkodásmódból” eredő vitakultúránkat. Ezt, a tradicionális logika kategóriáival a valóságot szilárd szerkezetben megragadni kívánó gondolkodást találóan sziklakő logikának nevezi. Akár egy sziklát, ezt a fajta megközelítést is az éles határok, a szilárdság és a stabilitás jellemzi: valami vagy igaz, vagy nem, vagy megfelel egy kategória kemény kritériumainak, vagy nem illik bele abba. A futó figurája viszont kilép ebből a fekete-fehér rendszerből, az egyetlen bábu, amely az egész játék alatt végig ugyanazon a színen mozog…

A de Bono által a sziklakő logikával szembeállított gondolkodásmód a vízlogika, melyet a folyamatos alkalmazkodás és a fluiditás jellemez. Míg a sziklánál a konkrét „Hol van?” kérdést tehetjük fel, addig az áramló víz esetében csupán a „Hova tart?” kérdés lehet csak adekvát. A vízlogika mindig a körülményekhez alkalmazkodó gondolkodást jelöl, melyet iránya illetve célja jellemez. A hagyományos gondolkodást uraló igaz-nem igaz szembenállást a „fit” és a „flow’ egysége váltja fel, az előbbi a körülményekhez való adaptációt, a másik pedig az − iránya által meghatározott − áramlást jelöli.

Képzeljük el, hogy két ellentétes véleményű ember találkozik. Amennyiben a sziklakő logikának megfelelően vitába kezdenek (hétköznapjainkban ez általában így történik), ellenfelekké válnak, beszélgetésük során a másik állításait próbálják meg a logika szabályai mentén cáfolni, mely ritkán vezet konszenzusra: a két vélemény, mint két egymáshoz kocogtatott szikla fog egymással szemben állni, szinte változatlanul. Ha azonban  a vízlogika alapján kerülnek párbeszédbe, szintézisre fognak törekedni: elfogadva a másik igazságait igyekeznek majd egy közös irányt megtalálni, mely előreviszi helyzetüket. A beszélgetés végére pedig a két véleményből szükségképpen egy nagyobb gondolatfolyam  lesz.

A de Bono-i vízlogikán kívül azonban mást is kapcsolhatunk a fluencia fogalmához. Hagyományosan egy rendszer gyors és pontos információ-közvetítő képességét értjük alatta.  Az ismert játékban, mikor körben ülő emberek egymás fülébe suttogva próbálnak torzítatlanul továbbadni egy üzenetet a fluencia lesz a rendszer legfontosabb tulajdonsága, épp úgy, mint az emberi elmén végigfutó információ esetében is.

Egy képességünket akkor tekinthetjük fluensnek, ha abban a megfelelő végrehajtási sebesség pontossággal párosul, legyen szó sporttevékenységről, tanulási folyamatról vagy éppen nyelvhasználatról. Az ilyen módon automatizált cselekvéseink a kihívást jelentő szituációkban bizonyulnak a leghatékonyabbnak, tudatunk akár a hegyekből legördülő folyó, céltudatosan mégis harmonikusan tart célja felé. Ezt a tudatállapotot nevezi Csíkszentmihályi Mihály a neves pszichológus Flow-élménynek.

Előfordulhat azonban, hogy akár a futó a sakktáblán, elménk is akadályokba ütközik: az egyébként németül jól beszélő üzletember a hibázástól félve akadozni kezd, a motiválatlan diák figyelme elkalandozik az épp olvasott anyagról, vagy az egész meccsen remekül teljesítő focista téthelyzetben büntetőt ront. Ezek a félelmek, aggodalmak, kétségek elménk kősziklái, melyek megakaszthatják egyébként áramlásra hajlamos tudatunkat, de ugye nem minden fekete-fehér…

Bár a fluencia elsősorban kétségkívül pozitív fogalom, azonban automatizmusaink nem megfelelő irányba is tarthatnak.  Rossz szokásainkat – akár a fekete mezőkön mozgó futót – szintén a reflektálatlan folytonosság jellemzi, és ezekből a sötét vizű, zavaros folyókból nagyon nehéz kritikai gondolkodásunk kősziklái nélkül kikászálódni.

A coaching során az önvizsgálat és tudatosság kapaszkodói segítenek, hogy a személy kimásszon az őt elsodró helyzetek zavarosából, a folyamatot egyszerre jellemzi a fluencia és a reflexivitás: a coach-csal elmélyülten beszélgetve ellenőrzi élete átlóit, hogy milyen hosszúak és merre tartanak.  Az ülések során együtt keresik a fluens és a szilárd elemek egyensúlyát az életében, hogy mikor lehet önfeledten sodródni, és mikor érdemes helyzet elemzésébe fogni. A beszélgetések során a  kliens nem csak az „úszás” képességével gyarapodik, hanem képessé válik kimászni a gondolatok és helyzetek sodrából, és megvizsgálni azok merre tartanak: gondolkodni, futólag.  

„Nincs semmi baj.” Magyarország lakosságának közel a fele ezzel a három negatív szóval jellemzi saját állapotát – hangzott el a Magyar Tudományos Akadémián tartott beszélgetésen, amelyen az Akadémiai Kiadó mutatta be a Csíkszentmihályi Mihály és Csikszentmihalyi Isabella Selega által szerkesztett Élni jó című tanulmánykötetet.

A pszichológia sajátos, új (alig 20 éves) irányzatáról szóló érdekfeszítő tanulmányokból kirajzolódik, hogy a pozitív pszichológia hogyan változtatja meg a boldogságról vallott korábbi elképzeléseinket. Az elme kerekei sorozatban megjelent kötetben Csíkszentmihályi Mihály mellett olyan iskolateremtő szakértők munkáit is olvashatjuk, mint Martin Seligman vagy Pléh Csaba. Ők és szerzőtársaik számos kutatási eredményre támaszkodva, tudományos alapossággal, de közérthetően és igen meggyőzően érvelnek amellett, hogy közvélekedéssel szemben nem a pénz, az anyagi javak, a siker, a népszerűség vagy a hatalom tesznek boldoggá, mint a hogy a megpróbáltatások sem feltétlenül tesznek valakit boldogtalanná.

A könyvből, amely a Washingtonban megrendezett Pozitív Pszichológiai Konferencia legizgalmasabb előadásait tartalmazza, az derül ki, hogy a boldogság (elégedettség) gyakran a pontosan meghatározott, fontos és vonzó személyes célok, belső motivációk, no meg a szabadságérzet eredménye. Miért olyan roppant fontos és izgalmas ez a laikus számára? Azért, mert az ő életéről, az ő közérzetéről van szó. Arról, hogy lehetősége van arra (mert jó, a mindennapok során alkalmazható eszközök állnak a rendelkezésére), hogy megküzdjön (coping) a negatív stresszel, és megédesítse az életét (flourish), vagyis boldogságot hozzon létre. Mennyivel vonzóbb kilátást nyújtanak ezek a tehetetlen önmegadásnál, a drogokba (alkoholba, kábítószerbe) való menekülésnél, a függőségek okozta pillanatnyi kielégüléseknél.

Persze, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, a „nincs semmi baj” népe nem beteg, csak nem egészséges. (Az egészség ugyanis – legyen szó fizikális vagy lelki egészségről – nem azonos a betegség hiányával.) Tehát a lakosság közel felének nincsenek betegségtünetei, de egészségtünetei sem. Ők azok, aki úgy írják le a helyzetüket, hogy „ezt dobta a gép”. Mi a baj ezzel? Több is van, most csak néhányat ezek közül. Az, aki így látja önmagát és a világot, nem bízik sem magában, sem másokban. Zárkózott, bizalmatlan, mogorva, híján van a céloknak, az akaratnak, a kitartásnak, másoktól várja helyzetének megváltoztatását. Az ilyen ember nem jó társ, és nem jó munkaerő.

Ezért (is) kezdte vizsgálni A. Maslow, a pozitív pszichológia előfutárának tartott humanisztikus pszichológia kidolgozója, hogy mi az az állapot, amelyben nem ezt a tehetetlen, befelé forduló, csüggedt oldalunkat mutatjuk. Ő „csúcsélménynek” nevezte az egyénnek azt az állapotát, azt a jó és kívánatos élményt, amelyre kizárólagosan és egészében figyelünk, amely önmagában és önmagáért értékes, amelyben torzul a tér-és az időérzékelés, amelyben könnyedén, tökéletesen és a legjobb tudásunk szerint mennek a dolgok, és amelyet olyan fogalmakkal írhatunk le, mint teljesség, tökéletesség, elevenség, egyszerűség, egyediség, magában valóság, stb.

A Maslow által megfigyelt és leírt csúcsélmény több lényeges ponton szoros rokonságot mutat a „flow” élménnyel, amelyet Csíkszentmihályi figyelt meg és írt le elsőként. Mások, pl. az NLP kidolgozói „magas teljesítményű állapotról” beszélnek. Anélkül, hogy a hasonlóságok és/vagy a különbözőségek elemzésébe mélyednénk, annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy a flow-ról (magyarra „áramlásként” fordítják) összegyűlt megfigyelések és elemzések remek eszközt adnak mindazok kezébe, akik készek és képesek megdolgozni azért, hogy házi használatra boldogságot állítsanak elő.

A pozitív pszichológia kutatási eredményei és az ezekre épülő „eszközei” szelíd, „vértelen”, (ahogy az orvosi szaknyelvben mondják: „non invazív”) módszereket biztosítanak a javításra, akár túl sok, akár túl kevés van az életünkben valamiből (pl. szeretetből).
Ami nagyszerű, vonzó és különösen inspiráló a pozitív pszichológia szemléletében és alapvetésében (és amely sok felületen találkozik a coaching megközelítésével, az az, hogy az egyéni erősségekre, a „hallgatag tudásra” épít (nem a gyengeségeket fürkészi). Azt keresi, hogy miben vagy a legjobb, és a problémák helyett a megoldásra fókuszál, mert (mint a kutatások is bizonyították), a nincs azonosításából még nem lesz „lesz”.

A pozitív pszichológia eredményei ugyanakkor igen kézzelfoghatóan felhasználhatók nem csak az egyén, hanem a csoportok (cégek szervezetek) hatékonyságénak, teljesítményének és közérzetének (egészségének) javítására is. A pozitív pszichológia eredményeit alkalmazó, forradalmian új AI (Appreciative Inquiry, amelyet elismerő vagy tiszteletteljes feltárásnak fordíthatunk) mint megközelítés és mint módszer kiválóan alkalmazható a változások menedzselésére. Az AI-n alapul pl. az un.: 4D modell, melynek elemei a Discover (hogyan működünk sikeresen), a Dream (hova kellene elérni), a Design (milyen erőforrások állnak rendelkezésünkre) és a Delivery/Destiny (Te mit fogsz csinálni?).

E módszerek központi eleme az, hogy a nagyobb személyes és vagy közösségi teljesítmény elérése érdekében, a meglévő erősségeket azonosítva és azokra építve mozgósítsák a „cselekvő tudást” (mastery). ha pedig ez sikerül, akkor esélyünk nyílik a flow (mint afféle lelki plusz tőke) megélésére, amely a képességeink szintjének intim helyzetekben történő, aktív, kontrollált módon történő növelése révén jön létre. A flow tehát az egyén optimális működése, amelyben kevesebb energia felhasználással magasabb teljesítményt hoz létre.

Mint ilyen, nem is téveszthető össze azokkal a „gagyi flow-al”, amelyek leírásai – a flow-ra vonatkozó kutatások – eredményeinek ismertté válása és elhíresülése nyomán elárasztják a médiát. De semmi aggodalom, ha flow élményben van részünk, felismerjük!
Írta: dr. Rusznák Tamás

Az előző bejegyzésben röviden bemutattuk a coaching létrejöttének és fejlődésének történetét. Gondolkodásunk alapvető motívuma a historizálás, azaz a jelenkori történések valamely konkrét múltbeli eseményből származtatása. A klasszikus történet szerint már 1831-ben használták a coach szót sport-tréner vagy edző értelemben és az 1974-ben kiadott Timothy Gallwey The Inner Game of Tennis című könyve óta mondhatjuk azt, hogy a coach szerepköre a sportoló fizikumának, fizikai teljesítményének növelésétől elmozdul pszichéjének fejlesztése felé. A következő mérföldkő a business coaching születése volt: a sport területén alkalmazott elvek az 1990-es években használatossá váltak az üzleti szférában is.

Ez tehát a coaching klasszikus eredettörténete, azonban − mint minden, korunkban életre hívott irányzat − csírája már évszázadok, vagy akár évezredek óta ott hever a lábunk előtt. Esetünkben a coaching módszertanának, illetve elveinek megjelenését egészen az ókorba visszanyúlva kereshetjük. Az ókori gyökerek kutatása nem egy alternatív eredet lehetőségével kecsegtet, hanem az eredeti történet sokkal mélyebb vonulatait tárja fel, mind a történelemben, mind pedig az egyéni gondolkodásban. Habár rengeteg, jelentősen különböző coaching irányzat van, de egy dologban mind közös, ez pedig a dialógus központi helyzete. Egy coaching ülés természetesen elképzelhetetlen a coachee és a coach aktív párbeszéde nélkül. Az európai és az ind filozófia kezdeteinél a filozofálás szóban zajlott, legtöbbször dialógusos formában. Az ókori Görögországban Szókratész, az ókori Indiában pedig Buddha személyében találhatjuk meg azt a két gondolkodót, akik párbeszédének stílusa, üzenete és célja igazán közel áll a ma coaching-ként megnevezett módszerhez. A Szókratész által "bábáskodónak" titulált beszélgetés azon alapul, hogy a filozófus kizárólag kérdések révén segít beszélgető partnerének megtalálni a választ a problémájára. Szókratész csak kérdez és nem ad kész válaszokat, megoldásokat. A dialógus működésének alapfeltétele, hogy a válasz soha nem a filozófustól ered, hanem magától a személytől, aki a probléma gazdája. Szókratész módszeréhez hasonlóan a coaching során sem adhat a coach kész válaszokat, tanácsokat, hanem kérdéseken keresztül segít a coacheenak megtalálni egy ’elég jó’ megoldást problémájára.

Buddha nevéhez is köthetünk egy olyan eljárást, amely összhangban van a coaching szellemiségével. A források szerint Buddha dialógus-módszere az "ügyes eszköz", amely azt jelenti, hogy a tanító úgy kérdez, hogy az megfeleljen a beszélgetőtárs befogadó készségének, illetve illeszkedjen gondolkodási perspektívájához. Ebben az esetben egy problémára vagy kérdésre adott válasz csak abban az estben fogadható el, ha a beszélgető partnernek megfelel a megoldás és kompatibilis etikai- és fogalmi rendszerével. Ez azt jelenti, hogy egy kérdésre több, különböző, releváns válasz is adható és a csak beszélgető partner személyiségétől függően lesz az egyik válasz helyes, működőképes, a másik pedig nem. Látható, hogy amint egy ideális coaching folyamat során is, a válasz, a megoldás személyre szabott és annak érvényességéről egyedül és kizárólag a coachee jogosult dönteni.

A buddhizmus egyik iskolája tartózkodik a kijelentésektől, és csak kizárólag kérdésekkel kommunikál a beszélgetőtárssal, oly módon, hogy annak kijelentésére kérdéssel reagál, mire a beszélgetőtárs újra kijelentéssel válaszol, erre pedig egy újabb kérdés következik. Ez a folyamat addig folytatódik, amíg az egyén el nem jut egy olyan pontra, ahol a saját maga által adott válaszaival nem lesz elégedett, azok inkonzisztenciái miatt. Természetesen a kérdező célja az, hogy a beszélgetőtárs egyoldalú gondolkodására felhívja annak figyelmét. Kérdéseivel megmutatja a másik fél kiinduló véleményének abszurd és tarthatatlan voltát. A coaching során óvatosan kell bánni ezzel az eszközzel, hiszen coachként könnyen kihúzhatjuk a talajt a coachee alól.

Csak akkor érdemes ehhez a technikához fordulni, ha a coachee álláspontja saját maga számára képez akadályt problémája megoldásában.

A belső ellentmondásokra rávezető kérdezés, mint eszköz, egy külön bejegyzés témája lehetne. Körültekintően használva igen hatékony segítség lehet a coach kezében, a coachee gátló hiteinek leépítéséhez. Szókratész módszerét tulajdonképpen minden coaching ülésen alkalmazzuk, mert − reflektálatlanul ugyan, de − innen eredeztethetjük a coaching kérdező technikáját. Buddha, „ügyes eszközéből” pedig azt tanulhatjuk, hogy nem csak egyszerűen a jó kérdés a fontos, hanem a coachee kijelentései mögött meghúzódó etikai és fogalmi struktúra, amelyet a coachnak folyamatosan figyelemmel kell kísérnie. A jól irányzott kérdés mit sem ér, ha nem találkozik a coachee befogadó készségével, a coach részéről a probléma megértésével, és ha a coachee a kérdésekre adott válaszait nem érzi sajátjának.

A coaching klasszikus története mellett érdemes több figyelmet szentelni e két ókori filozófiai iskola praxisára, hiszen mélyebb magyarázatát találhatjuk annak, hogy egyáltalán miért van szükség egy elakadás kapcsán coachingra, és hogy miképpen működhet hatékonyan, eredményesen és nem utolsó sorban etikusan a dialógus.

Takács István írása

Kevesen tudják, hogy habár a coaching amerikai eredetű, magát a 'coaching' szót a magyar 'kocsi' szavunkból eredeztethetjük. A Komárom-Esztergom megyében található Kocs falu mesterei az 1400-as évek közepén készítették el azt a könnyű, több újítással felszerelt, három ló által húzott szekeret, a 'kocsit', mely a település nevét világhírűvé tette. Az angol coach szó is őrzi ezt a jelentést, az Amerikai Egyesült Államokban a belföldi távolsági buszt nevezik például így.

A szó első, a coaching szempontjából releváns használatát 1830 körül Oxfordban kell keresni, ugyanis ebből az időből maradt ránk az első olyan dokumentum, amelyban a coach kifejezés tutor vagy konzulens értelemben fordul elő. Olyan tanárt értettek a megnevezés alatt, aki a diákot "keresztül viszi" egy vizsgán. Ugyanebben az időben kezdék el a fogalmat a sport területén is használni, mint edző, tréner, ahogy azt a mai nyelvhasználatunk is őrzi.

Azonban az, ahogy ma értjük a coach szerepkörét a sport területén, egy viszonylag kései fejlődés eredménye, amely Timothy Gallwey nevéhez köthető. Az 1970-es éveket megelőzően az edző nem volt más, mint az a személy, aki praktikus − általában testi, fizikai − tanácsokkal látta el a sportolót a felkészülés során, és az egész folyamat nem volt más, mint egy szakértelem alapú fejlesztés, amelyet egy gyakorlott, − korábban szintén versenyszerűen sportoló − mester nyújtott a tanulónak. Gallwey 1974-ben megjelent "Tenisz mint belső játszma" (The Inner Game of Tennis) című könyve szakít a korábbi szemlélettel, amely az edzőt egyszerűen technikai vagy praktikus sporttanácsadóként értelmezi. Gallwey sokkal inkább a sportóló pszichikai felkészítésére mintsem testi edzettségére helyezi a hangsúlyt. Elmélete szerint minden emberi erőfeszítésben két pólus fedezhető fel: külső és belső. Egy külső játszma a személyen kívüli térben történik, és a törekvés ösztönzője, hogy a játékos túljusson a külső akadályokon és elérje célját. A belső játszma a játékos elméjében történik, olyan akadályokkal mint a félelem, az önbizalomhiány vagy a fókuszvesztés stb.

Látható, hogy ez a meglátás korántsem csak a sport területén lehet alkalmazható, éppen ezért nem sokkal később az üzleti szférában is elkezdték használatát és továbbgondolását. A business coaching a sportedző szerepkörét pszichológiai szemszögből megközelítve a sportpszichológián keresztül fejlődött ki. Fontos látni, hogy a coaching nem egy meghatározott, letisztult, egyetlen üdvözítő módszerrel dolgozó fejlesztési folyamat, hanem különböző területek határán álló, azok előnyeit és módszereit felhasználó, célorientált, személyre szabott fejlesztői technikák halmaza. Éppen annyira befolyásolta a coaching létrejöttét a sportpszichológia, mint a pszichológia egyéb irányzatai, a különböző szociológiai elméletek, továbbá a felnőttoktatás, szervezetelmélet, vezetéselmélet, üzleti tanácsadás, mentoring, karrier tanácsadás stb. elgondolásai.

Nem kötelező érvényű, sőt, sok esetben nem is kívánatos, hogy a coach az említett területek szakértője legyen, mert ezen szakmák hátterében meghúzódó struktúrák és (pre)koncepciók nehezen lebontható gátat képezhetnek az ügyfél megértésében és támogatásában.

A sport coachingból fejlődött ki a business coaching, ami az ott bevált modellt ültette át az üzleti környezetbe. Az elmúlt 20 évben azonban a business coaching egyre inkább távolodik a sport-modelltől, mert annak fogalmai nem alkalmasak minden üzleti probléma megragadására és kezelésére. A sport-modell alkalmazása eredményes lehet például prezentációs készségek fejlesztésében és olyan esetekben, ahol a fókuszpont általában a készségek javításán van. A modell azonban nem tud segíteni olyan esetekben, ahol az asszertivitás vagy a befolyásolási készség fejlesztése a cél. Éppen ezért ilyen helyzetekben sokkal mélyebb és érzékenyebb megközelítésre van szükség, minek okán a pszichoterápiás vagy a szervezetelméleti modellek hatékonyabbak és személyközpontúbbak lehetnek, mivel figyelembe veszik a cochee (a coach ügyfele) etikai nézeteit és személyes határait.

A coachok szinkretista módon közelítenek a különböző területekről származó modellekhez és eszközökhöz, így saját döntésük alapján azokat építik be a praxisukba, amelyekkel a leghatékonyabban tudják ügyfeleiket támogatni a coaching során.

Takács István írása