Sokszor találkozom azzal, hogy mennyire nincsnek békében az emberek magukkal, leginkább a fizikai megjelenésükkel: a testükkel.
Igen, persze, mindig van hova fejlődni ebben is, hiszen lehetünk még soványabbak, izmosabbak, szebbek, kerekebbek – kinek mi a vágya. De vajon tudunk-e komfortosan, elégedetten és összhangban létezni a testünkben? Milyen a viszonyunk lényünk eme meghatározó részéhez? És hogyan gondolunk rá, miként vélekedünk róla, és mire használjuk, vagy mire használ minket? És hogyan vesz részt a coachingban?
…Ez utóbbi kérdésemre gondolom, rögtön rávágtad a választ: „hát ülve”, mondhatnád.
És tényleg: hiszen két ember kényelmesen elhelyezkedve beszélget egymással. Ha kizárólag külső jellemzőkkel akarnánk megragadni a coaching folyamatát, akkor a nagy többségnek ez lenne a válasza. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy számos eszköz – sőt nézetem szerint minden eszköz, amire az ügyfél nyitott – segítheti a kommunikációt, az „aha” élményeket, vagy akár a konfrontációt – mikor mire van éppen szükség a folyamatok eredményességéhez.
A tánc – esetemben ezen belül is a nomádok tánca – egy olyan katalizátorként működik, ami a fizikai és a lelki tapasztalás párhuzamos történése által indítja be a gondolatok és érzések folyamát.
Nézetem szerint az élet minden területére igaz, hogy a célok eléréséhez nélkülözhetetlen a test-lélek harmóniája, de persze lehetnek hangsúlyosabban érintett témák is: egy olyan coaching során, ahol előtérbe kerül a nyitottság vs. zárkózottság kérdése, néhány táncmozdulat segíti a tudatosítást, az adott érzet azonnali megélését.
Ahol kérdéses, hogy az ügyfél a biztonságot, szabadságot vagy bármely egyéb érzést – akár önmagát – mások követésében, vagy vezetésében tudja megélni, az azonnal kideríthető, amint táncolni kezdünk: ki táncoltat meg kit?
Az, hogy a viszonyítási pontokat hol keresi valaki az adott lelki pillanatban, szintén párhuzamba állítható azzal, ha párszor megfordul a tengelye körül: mit keres a tekintetével? A földön, szemmagasságban, vagy feljebb keresi-e a fix pontokat? (Persze, ha keresi egyáltalán…)
A coaching folyamatban tehát leginkább illusztrálunk, részben egy konkrét mozdulattal, részben pedig azzal az érzettel, melyet az adott mozdulat, „testi ábrázolás” közben az ügyfél önmagában megél. A cél pedig a saját élményen keresztüli belső tapasztalás, megélés.
A tánc különösen izgalmas alternatíva ott, ahol az ügyfél nincs kibékülve a testével: tapasztalhatja, hogy az ő (szerinte) „csúnya” teste milyen szépen tud alkotni egy-egy mozdulatot-mozdulattal. Ezért (is) fontos az, hogy a táncnak milyen illetve melyik stílusát alkalmazom: a másik emberrel való testi kontaktust és célzottan erotikus mozdulatokat nélkülözve, ugyanakkor a „nő” és „férfi” lényeget megragadva a nomád népek táncai között találjuk azokat a motívumokat, melyek először a testünkben és a testünkkel való komfortot szolgálják, azért, hogy önmagunkkal harmóniában léphessünk ki a komfortzónából.
És ennél a pontnál érkeztünk el a legfontosabb állomáshoz:
Mivel fontosnak tartom a coaching önismeret mélyítő szerepét, és eddig minden esetben tapasztaltam, hogy a saját magunkról alkotott kép pozitív irányba változása lendíti előre a „külső” eseményeket is, az eredményesség hatványozását látom abban, ha valaki önmagát teljes egészében elfogadja és szereti. Ezzel gondolom nem mondtam semmi újat, hiszen ezzel valamennyien tisztában vagyunk. Mégis: hányan érzik azt, hogy „jóban vagyok a testemmel”. Ha most megkérdezem, mikor voltál hálás a testednek, lehet, hogy azt gondolod, megbolondultam. De én így is kérlek: kicsit gondolj ebbe mélyebben bele: mi közvetíti Feléd az ízeket, mi juttatott el ide a monitor elé, hogy elolvasd ezt az írást, vagy mi segít abban, hogy felállj a képernyőtől? Valamelyik testrészed. Ugye milyen egyszerű, „primitív” dolgok ezek? Sokan vagyunk mégis, akik elégedetlenek valamely testrésszel, vagy annak valamely jellemzőjével, vagy úgy az egésszel általában.
Ha viszont tudod azt, hogy a hozzáállás mennyit és milyen arányban lendít a dolgokon, akkor itt miért ne működne? Ja, igen: nem lesz senki máról-holnapra tíz kilóval könnyebb, és nem lesz alacsonyabb-magasabb-szélesebb-hosszabb-rövidebb-kisebb-nagyobb sem. De tényleg ez számít? Vagy elég az, ha „szép” vagy és jól érzed magad? „Elég jól?” Tudom én is, hogy több kell, mint a hozzáállás, és azt is tudom, hogy ITT és MOST jó lenne már eredményt látni. Ezért használom a táncot: közelebb visz ahhoz, hogy a tested és Te egységben legyetek. Ha ez megvan, innen már néhány lépés, hogy ezt a harmóniát megragadd, és a tudatod és tested kölcsönhatásait használd énképed szilárdításához vagy éppen rugalmasságához, és más külső körülményekhez való viszonyulásod azonosításához. – Nálam ez a kulcs, ez a „hogyanja” magának a (nomád)tánc-coachingnak.
Technikailag a mozdulatok tudatosításán keresztül, a tudatos mozgás, majd tánc felé igyekszünk akkor, ha a feladat struktúrája ezt igényli: van olyan, hogy a gondolatoknak elég megszületniük és nem feltétlenül szavakkal kell kifejezni azokat. Persze ezt nem én döntöm el, hanem az ügyfél.
Így hát a coachingot én inkább táncterembe „ültetem”, és abban segítek, hogy az ügyfél teste legyen a coach, ne is én. A nomád táncok pedig egy kezdeti struktúrát adnak ott, ahol még csiszolni kell a kapcsolaton a test és (ön)tudatosság között. Később pedig az ügyfél dönt, hogy marad ezen az úton, vagy csupán kiegészíteni kívánja a nomád táncok színes eszközrendszerével a folyamatot, illetve visszaül a fotelbe. Persze, csak ha hozott magával, mert nálam a fotel (igény híján) egyenlőre hiánycikk ;-)
Petik Rozália life coach írása