Az elmúlt évtized derekán mintegy 4 éven keresztül rendszeresen utaztam munkaügyben. Minden második héten a reptéren kezdtem valamelyik napot, és hol rövidebb hol hosszabb időre és rövidebb-hosszabb távolságra repültem. Legtöbbször nem volt velem kolléga vagy ismerős.
Imádtam a repülést, csodálom a gépeket és az embert, hogy ezt a technológiai remekművet megalkotta. Ma arra a technológiára tartogatom a csodálatomat, amely lehetővé teszi a fenntartható mobilitást, így a repülést is. Bízom benne, hogy nincs már messze.
A hosszabb útjaim során sok új ismeretséget kötöttem, például üzletemberekkel a világ minden tájáról, de fiatal amerikai misszionárius hölggyel is beszélgettem már a Budapest-New York járaton.
Valahogy ott fent, 10000 méter magasan és ezer kilométerekre otthontól minden olyan könnyeddé válik, rámosolyogni és megszólítani a melletted ülőt, belemenni akár sorskérdések, munka vagy párkapcsolati problémák megbeszélésébe is. Ezek az alkalmak emlékeztettek azokra a fiatalkori időkre, amikor vonaton, vagy autóstoppal utaztam és pillanatok alatt fontos témákat is megvitattam az utastársaimmal.
Az a tudat, hogy valószínűleg nem fogunk többet találkozni és nem lesz következménye a kitárulkozásnak felszabadító és bizalmat ébresztő sok ember számára. Vagyis szükségünk van egymásra, arra, hogy meghallgassuk egymást és meghallgattassunk minden ítélkezés nélkül. Nekem a fenti tapasztalataim azt mutatják, hogy képesek is vagyunk erre, ha félelmeinket háttérbe szorítva egyszerűen csak bízunk a másikban. Egyszóval a vonaton vagy repülőn ismerkedés és beszélgetés felér akár egy coaching üléssel is.
A valóban hosszú 10-12 órás repülőutak során előfordult, hogy jó néhány órát olvasással, vagy ha már abba is belefáradtam akkor egyszerűen csak pihenéssel, esetleg alvással töltöttem.
Nem tudom pontosan mikor és hogyan tudatosodott bennem legelőször, csak egyszerűen megtörtént az, hogy a repülőn ültem, lehunytam a szemem és teljesen máshogy láttam a helyzetemet és a problémáimat. Egyszerűen csak mintha kívülről láttam volna magam. Minél távolabb járt a repülőgép Budapesttől annál tisztább lett a kép.
Csakhogy konkrétan is érzékeltessem ezt a folyamatot, egy baráti kapcsolatban éppen zajló nehézségekre kezdtem másképp figyelni. Mintha minden zavaró érzés, mint például a csalódás eltűnt volna és egyre jobban láttam azt mi fog történni, ha ebben a mederben folytatom a kommunikációt és ha nem értékelem át az érzéseimet. Tisztán láttam, ha nem változtatom meg a hozzáállásom, akkor elveszítem a barátságot és tűpontosan láttam azt is, hogy mit kell tennem, mondanom, hogy ami jó az megmaradjon. Az is egyértelmű lett, hogy az én felelősségem a cselekvés, nekem kell lépnem és nem várhatok tovább. Lenyűgöző, fantasztikus felismerés és tapasztalás volt, és olyan egyértelműen és elementárisan jött elő a semmiből, amit soha nem éltem még át.
Ettől az alkalomtól kezdve szinten minden hosszabb úton volt hasonló élményem és tettekkel is követtem azt, amit a repülőút során megértettem és elterveztem.
Amikor 10000 méter magasról lenéztem a Szaharára vagy Iszfahán fényeire számos napi fájó probléma összezsugorodik, más értelmet kap, egyrészről azért, mert magasról látva csodálatos világunkat minden más eltörpül, másrészről azért, mert térben és időben is még messze vagyok attól, hogy visszatérjek közéjük. Amikor pedig hazafelé tartottam egy-egy hosszabb útról a hála és öröm vezérelt, hogy ismét otthon lehetek, láthatom szeretteimet és ezáltal is erőt éreztem ahhoz, hogy a tisztánlátásban született gondolataimat tettekkel váltsam valóra.
A térbeli vagy időbeli távolságot egy problémától nem csak fizikailag lehet megteremteni. A coachingban alkalmazott eszközök segítségével ezt egy ülés során is elérhetjük. Martin Wehrle A 100 legjobb coaching gyakorlat című könyvében is megjelenik a disszociáció, téren és időn át ívelő utazásként.
Ez egy olyan célkitűzést is segítő gyakorlat, amely során távolságból tudunk tekinteni magunkra, és a térbeli távolság gondolkodási távolságot is eredményez. Hátra tudjuk hagyni azokat az érzelmeket, félelmeket és esetleg részleteket is, amelyek akadályoznak haladásunkban, céljaink kitűzésében, megértésében, vagyis a tisztánlátásban.
Wehrle a disszociáció előidézése érdekében az alábbi kérdésfelvetéseket javasolja:
„Hogyan látná a problémáját, ha…
- asztronautaként szembesülne vele a világűrben
- a vakáció alatt merülne fel, a strandon
- világutazóként találkozna vele Ausztráliában, a Föld másik oldalán?”
Nagyon szeretem Wehrle praktikus, hatalmas tapasztalatról tanúskodó munkáit, kézikönyveit és számos ötletet merítek belőlük.
Emellett a saját élményeimet és coaching tapasztalataimat ötvözve az alábbi kérdéseket is szoktam alkalmazni, hogy ügyfeleim figyelmüket a céllehetőségeikre irányítsák és más, ha lehet felszabadító perspektívából nézzenek saját jelenlegi helyzetükre:
- Képzelje el, hogy el kellett utaznia egy távoli országba és nem látta szeretteit már egy hete.
Írja le hol van, mit csinál, hogy érzi magát. Ha visszatekint innen, mit értékelne a legjobban az egy héttel ezelőtti helyzetéből?
- És most képzelje el, hogy már egy hónapja ott van.
- És most képzelje el, hogy már egy éve.
Fontos szempont, hogy az ügyfél valóban beleélje magát a térbeli és a fokozatosan növekvő időbeli távolságba, hogy el tudja engedni a kevésbé fontos részleteket, a jelen problémáit és szorítását és felértékelődjön minden, ami fontos számára.
Így könnyen elérheti a 10000 méteres utazási magasságot és amikor megpillantja a napfényben ragyogó Fudzsi hegyet már pontosan tudja mit akar elérni és mi lesz az első lépés.
Bujdosó Andrea
vezetői tanácsadó&coach írása
weboldal: andition.eu
