Proaktív coaching

Talán az „Ezt nem engedhetem meg magamnak.” kifogás mellett az egyik leggyakoribb a „Nekem erre nincs időm.”. Az előbbinél egyszerűbb a helyzet (hiszen vagy van pénze vagy nincs), míg az utóbbi esetet már nehezebb megítélni (az idő eléggé megfoghatatlan). Az emberek sokszor még a feltételezhetően vágyott dolgokra (pl. hobbi, kikapcsolódás) is azt mondják, „Bárcsak több időm lenne.” vagy „Ha nem kéne ezt csinálnom, akkor lenne időm arra is, hogy…”. A végeredmény pedig az, hogy ábrándozva gondolnak rá: „De jó lenne, ha tehetném!”

De vajon miért? Tényleg kevés a napi 24 óra? Vagy az egész csak tervezés és a terv kivitelezésének kérdése lenne?

Általában erre a „nincs időm rá” kifogásra mindjárt érkezik az elcsépelt, „arra van időd, amire akarod”, vagyis oszd be jobban az időd, nézd meg, hogy mi veszi el leginkább az idődet ettől a tevékenységtől, készíts tervet, és ezekhez hasonló megoldási javaslatok.

De ez nem mindig ilyen „egyszerű”. Érdemes ezt a kijelentést egy kicsit más szemszögből is megvizsgálni:

Ha az állandó időhiányban szenvedők kapnának +1-2 órát naponta, mi történne? Arra fordítanák, hogy megtegyék mindazt, amire most nincs idejük, vagy inkább mással töltenék el a plusz órákat és folytatnák a vágyakozást a még több időért, esetleg jönne egy másik kifogás, hogy miért nem cselekednek?

Milyen gyakran találkozni azzal a helyzettel, hogy valakinek felszabadul váratlanul néhány órája, és – ennek örömére – valami teljesen mással foglalkozik, mint a „nincs rá időm” kifejezést takaró tevékenységgel?

Ha valaki azzal reagál egy kérdésre, hogy „Nincs erre időm.”, akkor talán érdemesebb az időbeosztása vagy a tervei helyett azzal kezdeni a megoldás keresését, hogy megvizsgáljuk az akaratát. Vagyis ha lenne rá ideje, egyáltalán tényleg megtenné-e, vagy pusztán az jelenti számára az örömöt, hogy gondol rá, ábrándozik róla, de ténylegesen nem is vágyik rá, hogy az adott dolgot véghez is vigye. Ez persze nem jelenti azt, hogy hazudna, inkább csak azt, hogy szükséges lenne magában az illetőben is tudatosítani, hogy mit is akar valójában: álmodozni róla vagy megtenni?

A kedves Olvasó is el szokta sütni a „Nekem erre nincs időm.” kifogást?

És mi lenne a válasza, ha konkrétan rákérdeznének: „És ha lenne rá időd, ezt tényleg csinálnád is, vagy csak ábrándozol róla?”.

Mindenképpen elgondolkodtató, ha a válasz úgy kezdődik, hogy „Igen, de…”.

Szerző: Joó Judit

www.joocoaching.hu

Elakadni vagy tanácstalannak érezni magunkat az életünkben egy, vagy akár több területen teljesen normális dolog, mondhatnám úgy is, hogy hétköznapi, mindannyiunkkal előfordul. Bevallani ezt nem hogy nem szégyen, mint inkább annak a jele, hogy jól ismerjük magunkat, és képesek is vagyunk megtalálni azt a személyt, aki az adott területen a segítségünkre lehet. 

Ám mi van akkor, ha olyan kérdéssel fordul hozzám az ügyfél, amiben akár az elején, akár menet közben kiderül, hogy az egy másik terület, más hatáskör, és másik szakemberre van szükség ahhoz?

Hogyan ismeri fel ezt a coach? Mi történik ez után? Van-e valami, amit ezt követően tehetek valamit az ügyfélért, s ha igen, mi az?

Az évek alatt, amióta emberekkel foglalkozom, két alkalommal fordult elő, hogy rájöttem, az adott helyzet már túlmutat rajtam, és más az, akire itt szükség lehet. Elsősorban fel kellett tudnom ismerni, és belátnom azt, hogy így van, másrészről természetesen ezt az ügyféllel is közölnöm kellett. Kellett, mert így volt korrekt, illett, mert úgy gondolom, hogy mind szakmai, mind emberi oldalról ez volt a helyes. Harmadrészről azt is gondolom erről, hogy ha előáll ez a szituáció, megteszem azt, hogy ajánlok neki valakit, akiről úgy vélem, a legmegfelelőbb személy lehet a számára. Azt vallom, hogy senkit sem hagyunk magára, és természetesen az az ügyfél döntése, hogy él-e az adott személy megkeresésének lehetőségével, vagy más megoldást keres. De az én szakmai és – ahogy írtam – embertársi feladatom is az, hogy segítsek neki tovább haladni az útján, főként, ha kéri is a segítséget. Elvégre ezért fordult szakemberhez.

Valaki ajánlása ne legyen, nem lehet „hiúsági kérdés”! Ilyenkor én úgy tekintek a helyzetre, hogy nem elvesztek egy ügyfelet, és a konkurenciát támogatom: mindenek előtt az emberi – és szakmai – korrektségem, hitelességem és jó érzésem az, amit fontos megőriznem.

Az egyik ilyen esetnél, amikor máshoz irányítottam az ügyfelet, már körülbelül két hónapja dolgoztunk együtt, amikor erre a döntésre jutottam. Nem törvényszerűen derül ki az első alkalommal, ám ez után kaptam egy levelet, amiben megköszönte a segítségem, leírta, hogy amit addig elértünk, az is óriási eredmény számára, és nagyon hálás volt azért, hogy őszintén elmondtam neki, emellett pedig nem hagytam magára, hanem mással folytathatta az elkezdett munkát.

Életem során egyszer történt meg az velem, hogy a szakember, aki segítségét kértem, azt mondta, ez sok neki, nem tud segíteni, keressek valaki mást. Amikor megkérdeztem, kit ajánl, azt a választ kaptam, hogy ez nem az ő dolga, de szerinte biztos megoldom. Igaza volt: nem az ő dolga, és megoldottam. Ám abban a tanácstalanságban, amiben ekkor éreztem magam, jó lett volna egy segítő kéz, egy támogatás, egy tanács, egy ajánlás. Ekkor tettem magamnak azt a fogadalmat, hogy ha én kerülök egyszer ilyen helyzetbe, senkit sem hagyok egyedül, és amit tudok, azt megteszem érte. Az ajánlás éppen ilyen tud lenni.

Összefoglalva: úgy gondolom, segítségre mindenkinek lehet szüksége, és segíteni is mindenki képes másoknak, bármilyen helyzetben is érezze magát. Közhelyesnek tűnik, de emberek vagyunk, társas lények. És azt gondolom, az kössön össze minket egymással, amit megosztunk a másikkal, egy jó szó, egy segítség, vagy épp elengedni a másikat úgy, hogy azt érezheti, biztos kezekben van, nem maradt magára.

Hadd osszak meg egy idézetet itt a végén ezzel kapcsolatban: „Azokat az ígéreteket, amelyeket magunknak teszünk, éppolyan komolyan kell vennünk, mint amelyeket a nekünk fontos személyeknek ígérünk.” (Sean Covey üzletember, író)

Szerző: Surányi Gabriella

www.sgconsulting.hu

A Karácsony közeledtével, amit a Szeretet Ünnepének is nevezünk, jellemzően többször jutnak eszünkbe olyan történések, helyzetek, személyek, akik, amik sok év után is, vagy akár mindig fájni képesek nekünk. Valaki elment, valaki tett vagy éppen nem tett meg valamit velünk, nekünk, amikor úgy éreztük, szükségünk lett volna rá.

Gyakori az is, hogy már talán nem is emlékszünk pontosan arra, amit történt, de az érzések megmaradnak: fájdalom, csalódás, hiány, és akár – valljuk be – harag, düh, hibáztatás. És mi megpróbáljuk ezeket elengedni. Megpróbálunk megbocsátani. Mert kell, mert szeretnénk, mert „azt mondták”, az jó dolog. De kinek is, és valójában miért szeretnénk megbocsátani? 

Egy szívbéli ünnep margójára szól ez az írás.

Az ajándékvásárlási láz csökkent. Úgy tapasztaltam az elmúlt években, hogy egyre többen fordulnak vissza a családjukhoz, a szeretteikhez, és – ami nagyon fontos – önmagukhoz is. Amikor eljön hozzám valaki egy felmerülő problémával az életében, a megoldást keresve, gyakorlatilag kivétel nélkül minden esetben szóba kerül a megbocsátás kérdése.

A minap egy hölgy azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy úgy érzi, csak a vagyona és kivívott társadalmi helyzete miatt „szereti” őt a családja és a környezete. Az volt a célja, hogy jobb, igaz viszonyt tudjon kialakítani az emberekkel és önmagával. Le akarta tenni azokat az elvárásokat, amikkel őfelé voltak mások, mert belefáradt. Csalódott az emberekben és őszinte kapcsolatokra vágyik.

Megkérdeztem, hogy mit gondol, mi az, amiért küzd az életében, van-e ilyen? Azt válaszolta, persze, hogy van! Az emberek szeretetéért és figyelméért küzd. Azért, hogy meghallják őt, hogy észrevegyék, milyen ő valójában. A következő kérdésem az volt hozzá, hogy akkor ennek fényében hogyan látja, ki az, aki valójában tesz az elvárásokért, amiket tapasztal, ki teljesíti azokat, ki felel meg ezeknek? Azt mondta, igen, ő, de csak jót akart, segíteni akart másoknak, aztán belekerült ebbe a spirálba, és nem látja a kiutat.

Testvéreire, szüleire és barátaira is haragudott, hogy nem látnak mást benne, csak (ahogy ő fogalmazott) a kívánságteljesítő gyárat. Némi hallgatás után ő tette fel saját magának a következő kérdést: lehet, hogy nem is rájuk, hanem magára haragszik, amiért gyenge volt eddig másként viselkedni és például nemet mondani? Könnyes szemmel azt mondta: „Te Jó Ég”, majd megkérdeztem, mivel szokta megajándékozni magát. Újabb rövid csend után azt felelte, semmivel, ez eszébe sem jutott már jó ideje, és hozzátette, idén viszont másképp lesz ez. Abban maradtunk, hogy összegyűjti magában, mi az, amiket szeret, minek örül, mik a hobbijai, és mik azok a dolgok, amikről úgy érzi, szívéből tudná adni a családtagjainak.

Pár nap múlva kaptam tőle egy választ, ami röviden ez volt: befizetett magának egy külföldi egyhetes szakrális útra, és a családtagjainak, mindenkinek névre szólóan, küldött egy saját kézzel készített, festett és megírt képeslapot. Azt is elmondta, hogy már nem haragszik. Rájött, hogy a haragja távol tartotta őt a saját lelkétől, s miután kisírta magából mindezt, befizette az útját, és elkészítette a képeslapokat. Megengedte magának, hogy úgy szeressen, ahogy a szívéből érzi, magát és a környezetét egyaránt.

Semmilyen következtetést vagy tanulságot nem akarok levonni, leírni a fenti történetből. Úgy gondolom, ezt, ha akarjuk, mindannyian meg tudjuk tenni magunkban.

Szívbéli, őszinte, meghitt Karácsonyi Ünnepeket és boldog Új Esztendőt kívánok Mindenkinek!

Surányi Gabriella

www.sgconsulting.hu 

Miután megismertem az asszertivitás elméleti oldalát azt láttam, hogy alapjaiban nem vagyok messze az asszertivitástól, de azért még bőven van fejlesztendő terület a kommunikációmban, így még fontosabb kérdéssé vált, hogy hogyan tudom az eddig megszerzett ismereteket a gyakorlatban is tudatosan alkalmazni.

Kapaszkodókat kerestem olyan szavak, mondatok, és kifejezések formájában, amelyeket mintegy mintát tudok használni az asszertív magatartás elérése érdekében; kutattam az asszertivitás „hogyanját” amely iránytűként szolgál a célom elérésében.

A szavak és mondatok tekintetében a szakirodalomban széles kínálat található, amelyekből igyekeztem kiválasztani néhányat, melyek az asszertivitást tükrözik:

• Nagy szükségem lenne a segítségedre abban, hogy…
• Szeretnék több információhoz jutni, de ehhez szükségem lesz az ön segítségére.
• Te hogy látod ezt? Te mit gondolsz erről?
• Rosszul esik nekem, hogy ezt mondod. Szomorú vagyok.
• Mérgesnek látszol, mi rosszat mondtam?
• Szeretnék segíteni, de sajnos…
• Megértem, hogy fontos számodra a karriered, de mindenképp szeretném, ha egymásra is fordítanánk időt  legalább egy kirándulás erejéig.
• Hálás lennék, ha ön…
• Köszönöm.
• Kérlek, ha te érsz előbb haza, készíts vacsorát. 

Természetesen nem szabad elfelejteni az asszertivitás előfeltételét! Mint ahogy, azt „Az asszertivitásról röviden”című írásban már leírtam az asszertivitás elengedhetetlen előfeltétele a megfelelő önbizalom és határozottság megléte. Amennyiben ezek hiányoznak akkor, még ha papírról olvassuk is fel ezeket a kifejezéseket, akkor sem lesznek hitelesek és hatásosak, így mindenekelőtt nekünk kell kellő erővel és önbizalommal rendelkezni érdekeink érvényesítéséhez. 

Tapasztalatom szerint amennyiben az önbizalmunk nő, nyitottabban, elfogadóbban közelítünk a másokhoz, és akkor ezek a kifejezések – minden különösebb erőfeszítés nélkül – már maguktól válnak kommunikációnk részévé.

A hogyan kérdésre már nem volt egyszerű válasz. Különböző módszerek leírásával találkoztam, amelyek bár sokban hasonlítottak egymáshoz, de mégis több területes eltéréseket is mutattak, így igyekeztem egy olyan sorvezetőt leírni, amely számomra követhető lépéseket ad.

A módszer, amelyet most bemutatok igazából egy olyan tevékenység lista, amelyen ha
– az egyes pontokat megvizsgálva – végigmegyünk, majd az eredményeket kifejezzük, akkor el is érkezünk a célunkhoz, és asszertívan kommunikálunk.

1., helyzet tisztázása, érzéseid felismerése

Az érzések és érzelmek azok a reakciók, amelyek bennünk keletkeznek egy adott helyzettel kapcsolatban. Nem kérdés, ha jó érzésem van (öröm, elégedettség, büszkeség) egy helyzettel, cselekedettel kapcsolatban, akkor minden a helyén van. Viszont, ha rosszul érezzük magunkat (bánat, düh, szorongás) valamivel kapcsolatban, akkor porszem került a gépezetbe. Ezen a ponton kell dönteni, hogy megosztjuk-e érzéseinket a környezetünkkel, és ha igen, akkor hogyan. 

2., érzelmek egyértelmű és egyenes kifejezése

Asszertív kommunikáció esetén nagyon fontos, hogy a pontosan felismert és meghatározott érzelmeinket mások hibáztatása, és minősítése nélkül fejezzük ki:

felmérgesítettél helyett mérges vagyok

hazudtál nekem helyett becsapva érzem magam

3., igényeid megfogalmazása, másikkal szembeni kérések pontos kifejezése

Az érzelmeink felismerésével más pontosan körvonalazódnak igényeink is, így azokat már könnyebb lesz tömören és világosan megfogalmazni. Pontosan tudni fogjuk, hogy mi az, amit szeretnénk, és mi az amit nem.

4., mások nézeteinek, jogainak meghallgatása

Természetesen, ahogy jogunk van vágyaink eléréséhez, úgy másokat is megillet ez. Nem mehetünk el mások nézetei, jogai mellett még akkor sem, ha nem értünk vele egyet, vagy adott esetben ütközik a sajátjainkkal. Asszertívnek lenni nem egyenlő azzal, hogy mindig minden úgy van, ahogy mi akarjuk.

5., felelősségvállalás 

Ha vállaljuk az érzéseinkért, kommunikációnkért a felelősséget, akkor nem hibáztatunk másokat. A hibáztatással csak az idő és az energia megy el, és addig, amíg másokat hibáztatunk és velük foglalkozunk, addig sajnos nem magunkra koncentrálunk. Ez ilyen egyszerű. 

Nagyon fontos, hogy NE LEGYEN BÜNTUDATUNK, csak azért mert kimondtuk a vágyainkat, vagy mert nemet mondtunk hiszen „NEM vagyunk felelősek a többiek minden vágyának a teljesítéséért”. (Sue Hadfield-Gill Hasson)

Arra a kérdésre, hogy milyen eredményekről tudok beszámolni saját magammal kapcsolatban az asszertivitás tekintetében nem tudok egyszerű válasszal szolgálni. Hol jó, hol még jobb eredményeket érek el, és van olyan is, amikor kevésbé büszkélkedhetek.

Mint ahogy nincs két egyforma napunk, hangulatunk, így az asszertív viselkedést sem lehet, és nem is kell egyformán alkalmazni életünk minden percében, illetve nem is biztos, hogy minden élethelyzetben lehetséges annak használata. 

Ami viszont biztos, hogy mindenképpen törekszek ezen magatartás lehető legtöbb esetben történő alkalmazására, hiszen ahogy Popper Péter mondja:

„Senkinek sem kell tökéletesnek lennie. Bőven elég a törekvés arra, hogy kicsit csiszolni próbáljunk magunkon. Ez elérhető, a tökéletességeleve reménytelen. Sok minden zsúfolódik össze egy emberben: "sugár és salak", ettől ember.”

El kell fogadni, hogy ez sem egyik napról a másikra veszi át a korábbi, kevésbé asszertív magatartás helyét, de kellő türelemmel és kitartással hamar jelentkeznek az eredmények.

Dr. Balogh Ildi

proaktív life coach gyakornok

Forrás:

Sue Hadfield – Gill Hasson: Asszertivitás,Scolar Kiadó, 2012

Rusznák Péter: Asszertív konfliktuskezelés (előadás)

http://elet-gyik.blog.hu/2012/08/21/mi_az_asszertivitas_asszertiv_kommunikacio_asszertiv_viselkedes

https://www.ertekesvagy.hu/asszertiv-kommunikacio/

Napjainkban egyre többször találkozunk az asszertív kommunikáció, asszertív magatartás, asszertivitás kifejezésekkel, de számomra igazából nem volt egyértelmű, hogy mit is takarnak ezek a fogalmak, és főleg hogyan lehet ezeket a mindennapi életben alkalmazni.

Mivel azt nagyon hamar érzékeltem, hogy ezek a szavak mindig csak pozitív jellemzőkkel párosulnak, így nem volt kérdés, hogy megéri elmélyülni a témában.

A számunkra fontos szükségletek, érzések kifejezése és érvényre juttatása többféleképpen lehetséges.

1. ​​​ Agresszív magatartásesetén az érdekek kifejezése mások érdekeinek elutasításával valósul meg, gyakran éles, erős hanggal, vagy akár fenyegetőzéssel kísérve. Az állandó jellemzője mások legyőzése, elnyomása.
2.  Passzív, alárendelő viselkedésnélmindig lesz egy alárendelt fél, aki feltétel nélkül tesz eleget mások elvárásainak, saját igényei, szükségletei elnyomása árán is.
3.  A manipulatív kommunikáció, vagy más néven rejtett agresszív kommunikáció esetén bár kimondatlanul maradnak a valódi érzelmek, érzések és vágyak, de azok fontossága és elsőbbrendűsége miatt manipulatív cselekedetekkel, nyílt harc nélkül mindent megtesz a manipulatív fél akarata érvényesítése érdekében.
4.  Asszertív viselkedésselmások érdekeit is szem előtt tartva nyugodtan, kellő határozottsággal kerülnek kifejezésre az érdekek, a vágyak, szükségletek és igények.

Az asszertivitás egy olyan életforma (magatartás, kommunikáció, önérvényesítési mód), amelyben az erős és egészséges önbizalommal rendelkező személy egyenesen, őszintén, nyíltan és határozottan fejezi ki, és érvényesíti vágyait és szükségleteit (szóban, írásban, mimikával, gesztussal) oly módon, hogy mindeközben semmi esetre se sértsen meg másokat. Fő célja, hogy összhangot teremtsen az érintett felek érdekei között.

Az asszertivitásra való képesség azonban van egy elengedhetetlen előfeltétele, az önbizalom. Az önbizalom, amely akkor van jelen, ha:

• elhiszem hogy képes vagyok megtenni valamit,
• ki tudom fejezni vágyaimat,
• el tudom mondani, hogy mit nem szeretnék,
• el merem mondani a gondolataimat.

Az asszertív életforma esetén cselekedeteink, viselkedésünk, kommunikációnk az együttműködést tükrözi. A másik felet figyelmesen meghallgatjuk, nézőpontját, véleményét elfogadjuk és nem ellenségnek, hanem olyan együttműködő partnernek tekintjük, akivel együttműködve megtaláljuk a közös nevezőt érdekeink érvényesítésére.

Légy, aki vagy, és mondd ki, amit érzel, mert akiket ez zavar, azok úgysem számítanak, akik számítanak, azokat úgysem zavarja!"

(Dr. Seuss)

Dr. Balogh Ildi

proaktív life coach gyakornok

Forrás:

Sue Hadfield – Gill Hasson: Asszertivitás, Scolar Kiadó, 2012