Proaktív coaching

Coachként általában egy-egy vezetői pozíciót betöltő személy kihívásaival, problémáival szembesülünk, miközben a legtöbbször világosan kirajzolódnak a környezet, a munkahelyi kultúra torzulásai is. Mindez ismert, de hogyan léphetünk fel a negatív anomáliák ellen? A BusinessWeek kisvállalati coaching blogja kiváló bejegyzést szentelt a témának.

Károsan érinti a dolgozók hatékonyságát és termelékenységét, ha munkájukat, kiemelkedő teljesítményüket nem ismerik el, vagy ha rendezetlen felelősségi viszonyok közepette elvonják tőlük döntési jogköreiket – vagy épp magasabb szintről delegálnak rájuk olyan választási kényszert, amely valójában nem rájuk tartozik. Ugyanígy, ha a munkahelyi versengés csatornái rosszul vannak kialakítva, az szintén a termelékenység ellen hat. A csapatmunka és a belső kommunikáció elcsépelt frázisoknak tűnnek – azonban mégis számtalan munkahelyen mintha még nem is hallottak volna róluk.

Elsősorban a vezetők felelőssége, hogy akár konfliktusokat is felvállalva, tegyenek a munkavégzést megkönnyítő pozitív munkahelyi légkörért. Hogyan? Íme, néhány javaslat, amelyeket kisebb cégeknél ugyanúgy érdemes szem előtt tartani, mint a legnagyobb multinál.

•    Legyen rendszeres nyitott kommunikáció, egyeztetés, amelyben minden menedzser részt vesz, és az egyes feladatokon közösen dolgozó stábok is rendszeresen üljenek össze. A munkatársakat együttműködésre, közös tervezésre, a tervek közös elfogadására kell ösztönözni – ez a csapatmunka lényege.

•    Minden alkalmazott tudja, lássa, hogy saját pozíciója miként illeszkedik a „nagy egészbe”, mi a saját feladatának jelentősége. Ez alapján mindenki kapjon személyre szabott visszajelzést, értékelést, hogy tudja, milyen színvonalon végzi munkáját a követelményekhez képest.

•    Kihívásokkal, ösztönzőkkel kell a munkatársakat az újra, jobbra sarkallni. Azok a főnökök fognak előrébb jutni, akik tudják motiválni csapatuk tagjait – például azzal, hogy személyes fejlődési lehetőséget kínálnak nekik.

•    Mindig törekedjünk a rugalmasságra a munkacsoportban. A beosztottak is emberek, ne gátoljuk a szabadság kiadását, legyünk megértőek, ha a magánélet és a munka összeegyeztetéséről van szó. Mindenki jobban teljesít, ha szereti a munkáját, munkahelyét.

•    Ne tűrjük, ne hagyjuk szó nélkül a negatív jelenségeket. A helytelen viselkedést, munkahelyi problémákat jobb mielőbb szóvá tenni, majd leküzdeni. Ha hagyunk rossz szokásokat, beidegződéseket meghonosodni, azok épp úgy el tudnak terjedni egy szervezeten belül, mint a jó gyakorlatok.

 

Az ember társra vágyik, törekszik a teljességre. Kapcsolatok tekervényes útvesztői során keresi-kutatja azt a személyt, aki minden értelemben és síkon (lelki – szellemi – fizikai) megfelelő útitársa lehet a legnagyobb kalandban.

A XXI. században nem meglepő módon a legtöbben egyenlőségen alapuló párkapcsolatra vágynak, amelyben kiteljesedhet az életük. A nőknek az egyenlőségért nagyon sokat kellett tenni, harcolni a történelem folyamán, hogy megszerezzék az őket alapvetően megillető jogokat, s élhessenek a választás és a döntés szabadságával. Szívüknek és akaratuknak megfelelően szabadon alakíthassák kapcsolataikat az élet minden területén. Eredményeik önmagukért beszélnek, mert párkapcsolataikban minden hagyományosnak mondható női szerepben (Anya, feleség, szerető, házi tündér stb.) való őszinte helyt állásra törekednek, miközben a munkaerő-piacon értékesítik tudásuk legjavát, s ezzel is kiveszik részüket a családi kosár megtöltéséből.

Miután a nők kiléptek a patriarchális szemléletű rendszerek árnyékából, s az otthoni végeláthatatlan „ezt még meg kell csinálnom” teendők listáján kívüli, még meg nem hódított munka világára vetődött a tekintetük, új élet perspektívája került megvilágításba számukra. Plusz munkavállalásukkal a „családfenntartásban” (Az idézőjel azért, mert a családfenntartás legnehezebb „munkáit” végezték otthon, különösebb díjazás nélkül.) betöltött szerepük jelentősen megnőtt, s a hagyományosnak mondható családon belüli női-férfi szerepek megváltoztak.

Ennek pozitív hozadéka, hogy a férfi felismerheti magában a mesterszakácsot, felismerve, hogy a villa nemcsak az ördögtől való; ha nem is Poszeidon-féle technikával, de egy mosógéppel úrrá lehet a családi szennyes tengerén; - összegezve: besegíthet a háztartásban. Nagyobb részt vállal a gyermeknevelésben és hagyja, hogy a nő munkájával értéket teremtsen. Így a férfira nem egyedül hárul a családfenntartás feladata, amelyben oly sokáig jeleskedett a biztos családi háttér tudatában.

Mindez nagyon harmonikus, de vannak olyan pillanatok az életben, amikor felborítjuk a férfi és nő közötti párkapcsolati egyensúlyt. Nem akarjuk bántani a másikat, de sokszor megtesszük. Emberek vagyunk, hibázunk, ha nem hibáznánk, talán nem is embernek neveznének minket, esendőségünk mondhatnánk gyári hiba. Van, hogy szavak nélkül tesszük, bezárkózunk a világunkba, de a lényeg elzárkózunk a másik elől.

Nem kommunikálunk, szavaink helyett csak a szorongó csöndet engedjük megjelenni, hogy néma kiáltásával megtöltse az étert. Felhúzzuk saját hangszigetelt falunkat, ahova a másik már nem ér el, s a falakból felépül a középkori vár, ahol megjelenik a földesúr, aki mindent uralni akar, egyéni birtokjoga alapján. Patricia Evans írja „Szavakkal verve…” c. könyvében, hogy „az uralkodáshoz való „jog” vélelme az egyik legrombolóbb vélekedés a párkapcsolatokra vonatkozó minden vélekedés között. Mind a szóbeli, mind a fizikai bántalmazás kétségtelenül e vélekedéssel függ össze.”

Természetesen nem egy kosztümös film forgatókönyvének olvasásába csöppent a kedves olvasó, de ez a birtoklási vágy, a földhöz, a röghöz kötöttség olyan anakronisztikus számomra, hogy a középkor földesurának „szellemét” idézi meg. A röghöz kötöttség a párkapcsolat talaján megkövesedett női-férfi szerepekben is tetten érhető. Másról is felismerhető a „birtokán” (család) pöffeszkedő földesúr, aki a párkapcsolatában nem a weberi uralmat igyekszik gyakorolni, hanem hatalomra tör despotaként. Féltve igyekszik megóvni vezetői tekintélyét, s hatalma alatt tartani a párját, vagy a családtagokat. Pozíciójából eredően leginkább egyirányú kommunikációra képes (bár vannak pillanatai, amikor engedékeny, hogy célt érjen bizonyos helyzetekben), fentről lefelé, az élet minden területét ellenőrzése alatt akarja tudni.

A földesúr olykor tudatosan, olykor tudattalanul megtesz mindent pozíciójának stabilizálásáért. Ha kell, becsmérel, rombolja a másik önbecsülését, manipulál, bagatellizál („Túl érzékeny vagy”; „Már megint hisztizel.”), vádaskodik, ítélkezik, ellenkezik, hibáztat, fenyeget, aláás, érzelmileg zsarol, fenyeget, bosszút helyez kilátásba. Rengeteg személyiség romboló módszer van az eszköztárában. Mindezzel mit ér el?

Teljesen „leértékeli” a párját, állandóan összezavarja, folyamatosan szorongásos állapotban tartja, amelyben önértékelési problémák és kétségek ejtik rabul a másik felet.  Ebben a káosszal teli és készenléti, feszült állapotban egyszerű a hatalom gyakorlása a despotának. Ez a félelemmel teli időszak, a szorongás, az állandó készenlétből adódik, hogy a nő nem tudhatja mikor, melyik pillanatban bújik elő a férfiból a földesúr.

Hogyan készítsük fel a nőt a földesúrral való találkozásra a coaching segítségével?

• Timothy Gallwey „The Inner Game of Tennis” c. könyvében megemlíti, hogy a saját fejünkben lévő ellenség sokkal félelmetesebb, mint a teniszháló túloldalán. A félelem a fejünkben mindig a jövőre irányuló elképzelésünkben ölt testet, ezt a fantáziánk még ijesztőbben árnyalhatja, vagy színezheti ki. Meg kell vizsgálni a jelenben, mennyire valóságos ez a félelem. Tényleg olyan ijesztő ez a kép, vagy egy huszárvágással átkeretezhető és más gondolati pályára állítható? 
• Önismeret fejlesztéssel – fedezze fel a saját földjében rejlő természeti kincseket! Ha stabil énképpel, pozitív önértékeléssel vértezzük fel a coaching során, akkor a földesúr személyiséget aláásó próbálkozásai nem jutnak át a vár fokán.
• Ha már meglelte a magában rejlő ékkövet, akkor hozzásegítjük az érdekeinek érvényesítéséhez, amelyhez a jogot az önbizalom birtoklása adja. Asszertív magatartásával megtalálja a megkövesedett földesúri elvek lebontásához szükséges lépéseket, s megteremthesse egy egyenlőségen alapuló párkapcsolat lehetőségét.

 Veres Richárd proaktív life és business coach írása

Mikor szükséges? Mire jó valójában? Mire használható? Kinek ajánlható? Ki vegye igénybe és mikor? Lehet, hogy munkatársa alulmotivált, vagy egyéni készségfejlesztésre van szükség? Ezekhez a kérdésekhez ad segítséget cikkünk írója, aki mindkét szemlélet birtokosa.

A tréning kifejezés mára már sok mindenre használatos, leginkább mindenféle vállalati képzések gyűjtőfogalmává vált. De nem minden képzés tréning és van, hogy pusztán képzés marad. Ilyenkor legtöbbször ismeretátadásról van szó.

„Csak tiszta forrásból” (Bartók Béla)

Ha visszanyúlunk az eredeti fogalomhoz, akkor tudnunk kell, hogy az USA-ból indult útjára az a T-csoportos technika, melyet a csoportterápiában jártas pszichiáterek és pszichológusok alkalmaztak a Vietnámból hazatérő lelkileg megviselt katonák számára. Később ez tevődött át a normál életbe, az un. „naiv-csoportokba”, majd a vállalati környezetbe, ahol képzett tréner által vezetett készségfejlesztő programok sora valósulhat meg.

A kis csoportlétszám (8-15 fő) miatt beindulnak a csoportdinamikai folyamatok, melyet nagyon jó hatékonysággal fel tud használni a tréner, és valódi készségfejlesztést tud elindítani az egyénben vagy képes team-mé kovácsolni pár nap alatt egy vállalati csoportot.

A mindannyiunk által jól ismert bogár és rovar esete ide éppen nem mondható el, mert nem minden tréner coach és nem minden coach egyben tréner is. Ugyanakkor elmondható, hogy vannak trénerek, akik coachok is, így ők mindkét szemüveggel fel vannak vértezve.

A tréner tehát nem más, mint a csoportdinamikai folyamatok felelőse és irányítója egy-egy képzési program ideje alatt, akár több napon keresztül. A tréningfajták számtalan variációja alkalmas különféle vállalati policy vagy a szervezeti kultúrában történő kommunikáció javítására, vagy a munkatársak motiválására stb. A tréning alkalmas az egyénben a felismerések megszületésére, készségfejlesztésre, a coaching folyamat pedig alkalmas az életbe/munkába való átültetésre az elindított készségek elmélyítésére és alkalmazására.

 A coach tehát olyan szakember, aki az élet különböző területein történő elakadásokat képes feloldani és különféle coaching eszközökkel és technikákkal segíti az egyént abban, hogy számára „elég jó” döntést hozzon, és azt maga képes legyen megoldani.

Az élet számos területén sokszor csak a coaching folyamat hozhat eredményt. Ilyen, ha az egyénnek magánéleti problémája vagy életvezetési gondjai vannak például a párjával vagy serdülő/kamasz gyermekével stb.

A coaching, mint egyfajta képzési eszköz pontosan ugyan ilyen jól alkalmazható vállalati környezetben is, ha a munkatárs valamilyen irányú fejlesztése a cél. Ha egy vállalati csoportot szeretnénk fejleszteni, úgy team coaching jöhet számításba (8-12 fő), ha pedig az egyén fejlesztése a cél a csoporton belül, úgy csoport coachingra van szükség (6-8 fő).

Lehet, hogy munkatársa alulmotivált, vagy egyéni készségfejlesztésre van szükség? A vezető jó döntése ilyenkor sokat ér, miközben lehetséges, hogy magának a vezetőnek is coachra lenne szüksége. A mai modern menedzsmentben a coaching orientált vezető lehet optimális vagy kívánatos egy szervezet számára. Ezt azonban tanulni kell! A jó hír minden vállalat vezető számára, hogy a coaching tanulható, bár be kell lássuk olykor a coaching orientált vezető számára is kell egy coach, és ez akkor működik jól, ha külső személy segíti őt coach-á válásában.

A tréningen elindult képzési folyamatot, felismerést vagy készségfejlesztést tehát jól egészíti ki a tréning utáni coaching folyamat egy vállalt életében. Ehhez kell megtalálni a képzésekben jártas megfelelő külső szakembert (képzési tanácsadót), aki pontosan a megfelelő módszert ajánlja a vezető számára.

Használjuk bátran ezeket az új módszereket, mindegyiket a megfelelő helyen és időben a megfelelő szakember támogatásával!

Dr. Császárné Joó Gyöngyi tréner, business és life coach írása

Korábbi sorozatunkban a sakkbábuk mentén vizsgáltunk olyan fogalmakat, illetve kvalitásokat melyek eredményesebbé tehetnek minket életünk legkülönbözőbb helyzeteiben. Feladatmegoldásaink során a királytól a gyalogig választhatjuk ki a szükséges megközelítést, technikát, vagy egy kívánt területen tudatosan fejlesztve magunkat „hordhatjuk a megfelelő bábut a zsebünkben”. 

A bástya figurája a rezilienciát, vagyis a sikeres alkalmazkodás (rugalmas ellenállás) képességét jelképezi. Ez a személy azon tulajdonsága, melynek segítségével rezisztens tud maradni a negatív hatásokkal szemben, ugyanakkor képes aktívan alkalmazkodni az életében fellépő krízisek esetén drasztikusan megváltozó körülményekhez. Mindenki irigyli azokat, akik minden gödörből ki tudnak mászni, és bár a reziliencia sok embernél adottság, de tudatosan is fejleszthető. Az alábbi felsorolás ehhez nyújt segítséget:

A reziliens személy:

-         nem fél változni

Az alkalmazkodóképesség kulcsa a rezilienciának. Képesnek kell lennünk véleményeink, gondolkodásunk, szokásaink megváltoztatására, hogy személyiségünk ne váljon „merevvé” és roppanjon meg a nagyobb nyomás alatt.

-         bízik magában

Közhelyes ugyan, de ahhoz, hogy kimásszunk a gödörből, először el kell hinnünk, hogy ki tudunk mászni. Alakítsunk ki egy pozitív belső párbeszédet magunkkal, mely során emlékeztetjük énünket erősségeinkre és eddigi sikereinkre!

-         látja a válságban a lehetőséget

A jelen gazdasági helyzetben egészen könnyen érthető üzenet, de életünk bármely más krízisét is hasonlóan lehet szükséges látnunk. Ezek a mélypontok képesek aktiválni eddig kihasználatlan erőforrásainkat és lehetővé teszik saját magunk mélyebb megismerését.

-         tudja, hogy a pozitív változáshoz is alkalmazkodni kell

Legyen szó lottónyereményről, vagy előléptetésről, a nagyobb horderejű pozitív hatások is megváltoztatják életkörülményeinket, így alkalmazkodást igényelnek. Ennek hiányában személyes fejlődésünk gátjává is válhat egy kívánatos állapot beteljesülése.

-         az alapoknál kezdi

Bármilyen nagyobb ívű problémamegoldásnál szükségünk van elemi erőforrásainkra. A megfelelő alvás, táplálkozás és rendszeres testmozgás teremti meg a fizikai alapját ellenálló képességünknek.

-         nem akar mindenben győzni

Miért félünk beismerni, hogy veszítettünk, sikertelenek voltunk vagy bajban vagyunk? Ha nem kezeljük tabuként a vereséget, hanem elfogadjuk, már megtettük az első lépést az újraépülés felé: ha tudjuk, hogy a padlón vagyunk, akkor azt is, hogy a lehetőségeink mind felfele mutatnak.

-         ismeri a siker útját

Márpedig az sikertelenséggel van kikövezve. Rengeteg történetet lelhetünk föl kimagaslóan sikeres emberekről, akik pályájuk elején minduntalan elutasításba ütköztek. Ha tényleg hiszünk abban, amit csinálunk, nem szegheti kedvünk egy-két buktató. Ezekből folyamatosan tanulva és a próbálkozásaink számát növelve, könnyen belátható, hogy sikerességünk valószínűsége többszörösére nőhet.

-         keresi az értelmet

Amennyiben képesek vagyunk a minket érő negatív hatásokat és kríziseket értelmezni és jelentőséget tulajdonítani nekik, akkor már nem a balsors hepe-hupáiként, hanem fejlődésünket szolgáló akadályokként tekintünk rájuk.

-         mer segítséget kérni

A családtagjaink, barátaink, mind rengeteg erőt tudnak adni, ha szükségünk van rá. A mi feladatunk, hogy merjünk élni ezzel a lehetőséggel és ne gondoljuk ezt gyengeségnek.

-         nem problémát, kihívást lát

Nehézségeink interpretációja meghatározza a válaszreakciónkat is. A bajra vagy  nagy problémára félelemmel, önsajnálattal, bűnbak kereséssel, mártíromsággal vagy passzivitással reagálunk. A kihívás viszont cselekvést kíván, és ez a „gödörből kimászás” leghatékonyabb módja.

-         felelősséget vállal, bűntudatot nem

Ha semmi felelősséget nem vállalunk aktuális élethelyzetünkért, hogyan tudnánk annak megváltoztatásáért? Életünk − problémáink és gyengeségeink csakúgy, mint erényeink és erősségeink – mi vagyunk, és ennek tudatában kell alakítanunk azt. Ehhez pedig  szükséges, hogy elsősorban jelenünkkel és jövőnkkel foglalkozzunk, és ne kössön minket a hibánk miatt érzett bűntudat a múltba.

-         sosem veszti el a humorérzékét

A legdrámaibb helyzet is könnyen feloldódik egy nevetésben vagy őszinte mosolyban. Merjünk viccelni saját nehézségünkkel, hiszen miért is kéne mindezt olyan komolyan venni?

Miért akarunk mindig minden helyzetben minősíteni? Miért jó ez nekünk? Minősítünk, ítélkezünk, vagy csak véleményt formálunk? Hol húzódik a határ? Mi történne, ha nem tennénk? Mikor jó, ha nem tesszük? Miben segíthet a coaching folyamata?

Az emberi elme alaptermészete a minősítés?

Az emberi elme alapjáraton minősít, kategorizál, az analitikus gondolkodással teszi könnyebbé a mindennapjainkat. Életünk során rengeteg helyzettel találkozunk, amelyben gondolatainknak, érzéseinknek megfelelően reagálunk, cselekszünk, kommunikálunk, tehát jelen vagyunk. Megéljük, megismerjük ezeket a helyzeteket, ebből létrehozunk egy információs rendszert, egy adatbázist, amelyből dolgozhat az elme. Minden tapasztalatot minősít, „felcímkézve” bejegyzésre kerül a nyilvántartásába, hogy pontosan milyen helyzetben használható az az „információhalmaz” vagy minta, amely segíthet a megoldásban.

Megmentővé, minden helyzetet, problémát megoldó hőssé lép elő. Életvezetésünkben az állandóan jelenlevő feladatok, cselekvések megvalósítása során hálásak lehetünk ezért, mert nem okoz különösebb fennakadást, zavart rendszerünkben, ezeknek a feladatoknak a rutinszerű ellátása. Ezek az élethelyzetek nem vesznek el több időt az életünkből, mint amennyit szükséges.

Gondoljunk bele, milyen lenne az életünk, ha minden egyes élethelyzetet az újdonság erejével élnénk meg, mennyi időt venne igénybe, hogy megtalálhassuk a szituációnak leginkább megfelelő cselekvési, vagy gondolati mintát. Ebben az értelmezésben nagyon jó, hogy minősítünk, mert az analitikus elme ezzel az automatikus gondolkodással „élhetővé” teszi az életet, szabad folyást tesz lehetővé és nem akasztja meg minden egyes pillanatban.   

Amikor a megmentőből akadályozó lesz…

Mivel a minősítés megkönnyíti életünket, ezért rendszeresen élünk is ezzel az „eljárással”. Mondhatnánk, minősítési kényszerünk van. Találkozunk egy új helyezettel, amelyre nézve még nem rendelkezünk tapasztalattal, elfog minket a pánik, talán kétségbe nem esünk, de szorongunk. Az elme megmentőként, effektek nélkül, csendben surranva érkezik segítségünkre, megpróbálja a tárhely megfelelő rekeszéből előhúzni a joker lapot (cselekvési, vagy gondolati mintát), amellyel az adott helyzetben automatikusan visszaállítja a komfortérzetünket.

Jó, hogy ilyen fitten és jól kondicionáltan működik a rendszerünk (ez elvárható egy hőstől), csak egy baj van vele, hogy előre minősítjük a helyzetet. Esélyt sem adunk arra, hogy az adott pillanatnyi helyzetet megismerjük. Kizárjuk magunkat a saját, jelenlévő gondolatainkból, teret engedve az automatizmusoknak. Az új gondolataink, az alternatív lehetőségeink kialakulását akadályozzuk meg ezzel a folyamattal.  

Annyira gyakorlottak vagyunk, hogy nemcsak a helyzeteket szeretjük minősíteni, hanem egymást is, sőt ítélkezni még jobban szeretünk…

Valljuk be egymásnak, szeretünk másokkal foglalkozni. Ha másokkal foglalkozunk, nem kell magunkkal, s ez általában a legtöbb embernek tetszik. Mindig van olyan ember, aki az érdeklődésünkbe kerül, s ez sokszor jobb, mint önmagunkkal találkozni. Örömmel vesszük a fáradságot, hogy mások ügyes-bajos dolgaival foglalkozzunk és minősítjük megoldásaikat.

Továbbhaladva nagyon könnyen kimondjuk az ítéletet is, hogy ezt, vagy azt, „jól elszúrta”, „rossz anya/apa”. Szeretjük, ha az ülés végén koppanó bírói kalapács más ügyében ítél. Ezzel lezártnak tekintjük a helyzetet, ítész módjára bevezettük a határozatok tárába az ítéletet. Szeretünk a saját házunk táján söprögetni, miközben fél szemünk kémleli, hogy a másik éppen mit tesz-vesz. Gondolatban pedig már mondjuk is a magunkét, addig se vagyunk magunkkal.

Konfrontálódás, vita során „védelmi” célokat szolgál az, hogy minősítünk.

Miközben másokkal „hadakozunk”, mindig bennünk van a félelem, hogy nem mi irányítunk és elveszítjük az „ütközetet”. Amint „leminősítjük” a vitapartnerünket, ráhúzunk valami, gyakran nyomdafestéket nem tűrő, cifrán cizellált kategóriát, oldódik szorongásunk. Megpróbáljuk megvédeni magunkat azzal, hogy a másik személyt „miniatürizáljuk”, s míg mi óriássá növeljük magunkat, a partner törpévé zsugorodik.

A szorongás elmúlik a másik leminősítésével, s úgy érezzük, ezzel a helyzetet is uraljuk. Elégedettek lehetünk, a védelmi funkció megint jól működött, csak éppen nem figyeltünk a másikra, a helyzetre. Ebben az állapotban csak azt hallottuk meg, amit meg akartunk hallani, ami beilleszthető volt a klisénkbe. Süketek maradtunk a másik felvetéseire, s így a mondanivalója nem ért fel hozzánk.

Figyeljünk, hogy ne kapcsolódjon be automatikusan

Vannak olyan pillanatok az életünkben, amikor helye van a minősítésnek. Meg kell viszont látnunk azokat a helyzeteket is, ahol nem engedhetjük meg magunknak az ítélkezést. Azért nem engedhetjük meg, mert ezzel elzárjuk magunk elől a lehetőséget. A felfedezés, megismerés lehetőségét. Ne „kondicionáljuk” túl a helyzetet már az elején, hagyjuk kibontakozni, ismerjük meg, engedjük, hogy elménk játékos kreativitása felfedezze magának a „kincsesbányát”!

Egy-egy vitás beszélgetés során természetesen szorongunk, mégis hagynunk kell, hogy helyzetünk tudatos megmentőivé, megoldóivá váljunk, s ne az elménk tudattalan, csapongó játékszerei legyünk.

A tiszta véleményformálás, az erőszakmentes kommunikáció és az érzelmi intelligencia szerepe az életünkben

Ahhoz, hogy meghalljuk a másikat, figyelnünk kell rá. A coaching ebben is tud segíteni, több terület fejlesztésével:

• Az érzelmi intelligencia fejlődésével, az érzelmeink tudatosabb kezelésével, empatikusabbá válunk, nyitottabbak leszünk a másik fél érzéseire, gondolataira.
• „Az erőszakmentes kommunikáció (megfigyelés – érzések – szükségletek – kérések) pedig rászoktat minket, hogy tisztán és őszintén fejezzük ki magunkat, miközben tisztelettel és együttérzéssel figyelünk a másikra.”

Az érzelmi intelligencia fejlesztésével, az erőszakmentes kommunikáció alapelveinek a magunkévá tételével pedig minősítés nélkül, tisztán fogalmazhatjuk meg véleményünket, miközben meglátjuk a helyzet másik résztvevőjében az embert.

Summa summarum, minősítve színes az élet, de nélküle lehet sokkal szebb is…

 Veres Richárd proaktív life és business coach írása