Proaktív coaching

Pontosan nem tudom behatárolni időben azt a korszakot, amikor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy másokon szeretnék segíteni, de úgy, hogy az túlmutasson azon, hogy leülünk, iszunk egy kávét és sztorizgatunk, vagy hogy éjfélkor felcsörget a barátnőm, hogy baj van, ugye nem alszom még? Eleinte egyértelműnek tartottam, hogy pszichológus leszek. 

Nagyjából tizenhét-tizennyolc éves koromban kezdtem komolyabban foglalkozni önismerettel, majd szépen jött hozzá számos más, a pszicho vonalhoz kötődő téma is, ám végül nem jutottam be a szakra. Akkoriban még sajnos gyakran engedtem a többség szavának, így elmentem olyasmit tanulni, ami többé-kevésbé érdekelt, de beértem azzal, a segítői tevékenykedésemet pedig bloggerként folytattam, több-kevesebb eredménnyel. 

Magára a coachingra pont egy pszichológus által találtam, akinek elmeséltem, hogy nem jutottam be a szakra, de ettől függetlenül érdekel még a dolog, így lehet, hogy ha végzek a mostani alap képzésemmel, azt még megcsinálom. Ekkor ő ajánlotta, hogy nézzek utána, mi is a coaching, és ha tetszik és tudok vele azonosulni, keressek magamnak egy tanfolyamot, jó lesz, szeretni fogom, és nem kell rá éveket várnom. Még aznap, 2018. decemberének elején belevetettem magam a kutatásba, és hamarosan azon kaptam magam, hogy olvasok, előadásokat hallgatok, és ezen pörög az agyam. 

Ami igazán megfogott, az volt, hogy itt úgy segíthetek másoknak, ahogy szerettem volna, ha annak idején velem teszi valaki. Mindig értékeltem a körülöttem felbukkanó kedves embereket, azt viszont már kevésbé, hogy a végére gyakran oda lyukadtunk ki, hogy mit csinálok rosszul, mit kellene máshogy csinálnom, csináljam ezt, csináljam azt, én pedig ezekre automatikusan elutasítással reagáltam, mert pont nem volt szükségem újabb és újabb kiosztásokra, hiába tudtam, hogy nem akarnak rosszat nekem. 

Nem szeretek és tiniként se szerettem előre kitaposott utakat járni, így hamar bele tudtam élni magam abba, hogy itt bizony nem fogok senkit kiosztani, nem kell "Te is meg akarod mondani nekem" jellegű gondolatokat ébresztenem, és a leendő ügyfeleimmel együtt mehetek végig az úton, annyira segítve őket, amennyire feladatom. December végén aztán elhatároztam magam, és jelentkeztem a Pro Bona januárban induló life coach képzésére. Onnantól kezdve el volt döntve, nem hátráltam vissza. 

Mivel a környezetemben mondhatni senki nem foglalkozott ilyesmivel, jöttek azok a megjegyzések, amelyeket nyilván más coachok is hallottak már. Ez ilyen tanácsadás? Csak nem gondolod, hogy bárki is egy huszonéves lányra fog hallgatni? Nem ennek van most itt az ideje. Majd ha elértél valamit, akkor esetleg. Hogy akarod ezt suli meg zenészkedés mellett csinálni? Én pedig ilyenkor szépen elmagyaráztam mindenkinek, mi is a coaching, és hogy mivel nem adok tanácsot, nem gondolom, hogy pont a korom gátolna meg. 

Persze a negatív megjegyzések továbbra is érkeznek és érkeztek az elmúlt időszak alatt, de megtanultam lepergetni őket, mert csak hátráltatnak. Így hát belevágtam. Mivel távoktatási lehetőség is van, egyáltalán nem okozott gondot az a néhány szombati bejárás, nem hátráltatta sem az egyetemi tanulmányaimat, sem a fellépéseimet, és minden héten tűkön ülve vártam az újabb tananyagok érkezését, közben pedig tovább olvastam, lényegében bármit, amit a témában találtam. Azok az alkalmak, amikor bent voltam a képzési napokon, felülmúlták a várakozásaimat. Nagyon kedves embereket ismertem meg, a képzés maga pedig profi, érdekes, élvezhető volt. 

Önismereti szempontból is jót tett, már az elején elkezdtem alkalmazni magamon a tanultakat, és nagyrészt ezeknek köszönhető, hogy olyan nehéz időszakokat, amikbe pár évvel ezelőtt beletört volna a bicskám, egész tűrhetően kezelek. Úgy gondolom, ezek is az élethez tartoznak, egyáltalán nem érzem rossznak, hogy nem vagyok mindig a toppon, pedig ezt is többször megkaptam, hogy mégis hogy akarok másokon segíteni, ha magamon sem tudok? Azonban most már ez is többnyire lepereg, bár vannak napok, amikor nem egyszerű. 

A tanfolyam végére az is világossá vált előttem, amit már régen is sejtettem, de mostanra teljesen kikristályosodott, hogy önismerettel, kreativitással és kamasz-szülő konfliktusokkal szeretnék foglalkozni, elvégre nem olyan rég még én is a gimi padjait koptattam, elég jól átlátom a generációm és a nálam fiatalabbak élethelyzeteit, és bármilyen hihetetlen néha még nekem is, az évek alatt több kamaszlányos anyuka is megkeresett azzal, hogy ugyan fordítsam már le nekik, mit akar a gyerek.

Ennyi haszna biztos volt annak, hogy különc, lázadó és végtelenül makacs vagyok és az is voltam mindig. Zongoristaként, bloggerként nem tudnám elképzelni az életemet különféle kreatív megoldások nélkül, az önismereti utazásaim nélkül pedig egész biztos, hogy elvesztem volna, volt néhány nagyon kritikus időszakom. 

Hogy hogyan tovább? Hiszek a jövőben rejlő lehetőségekben, a célokban, az álmokban, a sajátjaimban és másokéban egyaránt. És ha bárkinek is tudok segíteni, akkor nincs más hátra, csak előre! 

Kardon Annamária írása

Blog: http://kardonannamari.blogspot.com

E-mail: annamari.kardon@gmail.com

Talán az „Ezt nem engedhetem meg magamnak.” kifogás mellett az egyik leggyakoribb a „Nekem erre nincs időm.”. Az előbbinél egyszerűbb a helyzet (hiszen vagy van pénze vagy nincs), míg az utóbbi esetet már nehezebb megítélni (az idő eléggé megfoghatatlan). Az emberek sokszor még a feltételezhetően vágyott dolgokra (pl. hobbi, kikapcsolódás) is azt mondják, „Bárcsak több időm lenne.” vagy „Ha nem kéne ezt csinálnom, akkor lenne időm arra is, hogy…”. A végeredmény pedig az, hogy ábrándozva gondolnak rá: „De jó lenne, ha tehetném!”

De vajon miért? Tényleg kevés a napi 24 óra? Vagy az egész csak tervezés és a terv kivitelezésének kérdése lenne?

Általában erre a „nincs időm rá” kifogásra mindjárt érkezik az elcsépelt, „arra van időd, amire akarod”, vagyis oszd be jobban az időd, nézd meg, hogy mi veszi el leginkább az idődet ettől a tevékenységtől, készíts tervet, és ezekhez hasonló megoldási javaslatok.

De ez nem mindig ilyen „egyszerű”. Érdemes ezt a kijelentést egy kicsit más szemszögből is megvizsgálni:

Ha az állandó időhiányban szenvedők kapnának +1-2 órát naponta, mi történne? Arra fordítanák, hogy megtegyék mindazt, amire most nincs idejük, vagy inkább mással töltenék el a plusz órákat és folytatnák a vágyakozást a még több időért, esetleg jönne egy másik kifogás, hogy miért nem cselekednek?

Milyen gyakran találkozni azzal a helyzettel, hogy valakinek felszabadul váratlanul néhány órája, és – ennek örömére – valami teljesen mással foglalkozik, mint a „nincs rá időm” kifejezést takaró tevékenységgel?

Ha valaki azzal reagál egy kérdésre, hogy „Nincs erre időm.”, akkor talán érdemesebb az időbeosztása vagy a tervei helyett azzal kezdeni a megoldás keresését, hogy megvizsgáljuk az akaratát. Vagyis ha lenne rá ideje, egyáltalán tényleg megtenné-e, vagy pusztán az jelenti számára az örömöt, hogy gondol rá, ábrándozik róla, de ténylegesen nem is vágyik rá, hogy az adott dolgot véghez is vigye. Ez persze nem jelenti azt, hogy hazudna, inkább csak azt, hogy szükséges lenne magában az illetőben is tudatosítani, hogy mit is akar valójában: álmodozni róla vagy megtenni?

A kedves Olvasó is el szokta sütni a „Nekem erre nincs időm.” kifogást?

És mi lenne a válasza, ha konkrétan rákérdeznének: „És ha lenne rá időd, ezt tényleg csinálnád is, vagy csak ábrándozol róla?”.

Mindenképpen elgondolkodtató, ha a válasz úgy kezdődik, hogy „Igen, de…”.

Szerző: Joó Judit

www.joocoaching.hu

Elakadni vagy tanácstalannak érezni magunkat az életünkben egy, vagy akár több területen teljesen normális dolog, mondhatnám úgy is, hogy hétköznapi, mindannyiunkkal előfordul. Bevallani ezt nem hogy nem szégyen, mint inkább annak a jele, hogy jól ismerjük magunkat, és képesek is vagyunk megtalálni azt a személyt, aki az adott területen a segítségünkre lehet. 

Ám mi van akkor, ha olyan kérdéssel fordul hozzám az ügyfél, amiben akár az elején, akár menet közben kiderül, hogy az egy másik terület, más hatáskör, és másik szakemberre van szükség ahhoz?

Hogyan ismeri fel ezt a coach? Mi történik ez után? Van-e valami, amit ezt követően tehetek valamit az ügyfélért, s ha igen, mi az?

Az évek alatt, amióta emberekkel foglalkozom, két alkalommal fordult elő, hogy rájöttem, az adott helyzet már túlmutat rajtam, és más az, akire itt szükség lehet. Elsősorban fel kellett tudnom ismerni, és belátnom azt, hogy így van, másrészről természetesen ezt az ügyféllel is közölnöm kellett. Kellett, mert így volt korrekt, illett, mert úgy gondolom, hogy mind szakmai, mind emberi oldalról ez volt a helyes. Harmadrészről azt is gondolom erről, hogy ha előáll ez a szituáció, megteszem azt, hogy ajánlok neki valakit, akiről úgy vélem, a legmegfelelőbb személy lehet a számára. Azt vallom, hogy senkit sem hagyunk magára, és természetesen az az ügyfél döntése, hogy él-e az adott személy megkeresésének lehetőségével, vagy más megoldást keres. De az én szakmai és – ahogy írtam – embertársi feladatom is az, hogy segítsek neki tovább haladni az útján, főként, ha kéri is a segítséget. Elvégre ezért fordult szakemberhez.

Valaki ajánlása ne legyen, nem lehet „hiúsági kérdés”! Ilyenkor én úgy tekintek a helyzetre, hogy nem elvesztek egy ügyfelet, és a konkurenciát támogatom: mindenek előtt az emberi – és szakmai – korrektségem, hitelességem és jó érzésem az, amit fontos megőriznem.

Az egyik ilyen esetnél, amikor máshoz irányítottam az ügyfelet, már körülbelül két hónapja dolgoztunk együtt, amikor erre a döntésre jutottam. Nem törvényszerűen derül ki az első alkalommal, ám ez után kaptam egy levelet, amiben megköszönte a segítségem, leírta, hogy amit addig elértünk, az is óriási eredmény számára, és nagyon hálás volt azért, hogy őszintén elmondtam neki, emellett pedig nem hagytam magára, hanem mással folytathatta az elkezdett munkát.

Életem során egyszer történt meg az velem, hogy a szakember, aki segítségét kértem, azt mondta, ez sok neki, nem tud segíteni, keressek valaki mást. Amikor megkérdeztem, kit ajánl, azt a választ kaptam, hogy ez nem az ő dolga, de szerinte biztos megoldom. Igaza volt: nem az ő dolga, és megoldottam. Ám abban a tanácstalanságban, amiben ekkor éreztem magam, jó lett volna egy segítő kéz, egy támogatás, egy tanács, egy ajánlás. Ekkor tettem magamnak azt a fogadalmat, hogy ha én kerülök egyszer ilyen helyzetbe, senkit sem hagyok egyedül, és amit tudok, azt megteszem érte. Az ajánlás éppen ilyen tud lenni.

Összefoglalva: úgy gondolom, segítségre mindenkinek lehet szüksége, és segíteni is mindenki képes másoknak, bármilyen helyzetben is érezze magát. Közhelyesnek tűnik, de emberek vagyunk, társas lények. És azt gondolom, az kössön össze minket egymással, amit megosztunk a másikkal, egy jó szó, egy segítség, vagy épp elengedni a másikat úgy, hogy azt érezheti, biztos kezekben van, nem maradt magára.

Hadd osszak meg egy idézetet itt a végén ezzel kapcsolatban: „Azokat az ígéreteket, amelyeket magunknak teszünk, éppolyan komolyan kell vennünk, mint amelyeket a nekünk fontos személyeknek ígérünk.” (Sean Covey üzletember, író)

Szerző: Surányi Gabriella

www.sgconsulting.hu

Újévtől leteszem a cigit; újévtől fogyókúrázom; újévtől rendszeresen sportolni fogok. Sokan „esnek abba a hibába”, hogy megfogadják, elengednek régi dolgokat, szokásokat, életmódot váltanak, vagy valami olyat, amit régóta akarnak. Ezek nagy része nem biztos, hogy sikerrel zárul, sőt, a tapasztalatok azt mutatják, hogy az újévi fogadalmak azok, amit a legtöbbször beteljesületlenek maradnak, és végül kudarc marad utánuk.

Miért van ez? Miért hiszünk valamiben, amiben igazából nem hiszünk? Hogyan lehet ezt másképpen csinálni, úgy, hogy eredményes legyen? Mi kell és mi nem ahhoz, hogy sikeresnek könyvelhesd el végül?

Amikor azzal fordul hozzám valaki, hogy változtatni szeretne élete valamely területén, vagy többön is, mindig azt kérdezem meg az elsők közt, hogyan jutott erre az elhatározásra, mi vezette ide? Azután azt is megkérdezem, mikor döntötte ezt el, mióta tervezi ezt? A válaszok természetesen eltérőek lehetnek, ám amire felhívom a figyelmet, és amivel elkezdünk dolgozni, az a tudatos tervezés.

Igen, a címben szereplő foganalom szó nem elírás: következménye minden döntésünknek és tettünknek van, ez egyértelmű. Az is döntés, ha nem döntesz, ha halogatsz egy döntést, vagy utólag átértékeled, és rájössz, hogy másképp szeretnéd csinálni. Foganatja, eredménye tehát minden rezdülésednek van, ha úgy tetszik. Ezért nevezem én ezeket újévi foganalmaknak.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy körülbelül két-három hónap szükséges egy korábbi szokás átalakításához, megváltoztatásához vagy egy új kialakításához. Természetesen egyéni ritmusa van mindenkinek, de ha általános tapasztalatot kell mondani, akkor az nagyjából ennyi idő.

Mit jelent ez pontosabban? Hogy bármikor is hozod meg a döntést a változásra, az egyik kulcs a türelem, méghozzá magad felé. Adj időt magadnak a változás „beépülésére”! Például, ha Újévkor elhatározod, hogy változtatsz, akkor február, de inkább március legyen az, amíg véghez viszed ezt.

A másik, ami a tudatos tervezést segíti, egy akcióterv. Naponta, kétnaponta, vagy akár hetente, ahogy magadban érzed, de mindenképpen egy rendszerességet vigyél bele abba, amit szeretnél. Meghatározni azt, hogy milyen részeredményei lehetnek a folyamatnak, és bizonyos időszakokra mit is szeretnél „kipipálni”. Céltól is függhet ez, természetesen, de például a rendszeres sportolás beiktatásánál a heti tervezés bizonyult a legeredményesebbnek. Ám ha például új helyre tervezel költözni, annak több időt érdemes hagyni, hónapokat, vagy akár egy-két évet, hogy realizálódhasson.

És itt jön be a tervezés harmadik fontos eleme, a realitás. Hacsak nem nyersz a lottón, vagy örökölsz váratlanul, hirtelen nem biztos, hogy több pénzed lesz megvenni az új házat, ha ennél a példánál maradunk. Fontos a sikerélmény, így ezek a szakaszok, amikor láthatod, hogy időről időre mit tudsz elérni, és megvalósítottad, könnyebben „befogadod”, elhiszed, hogy igen, ez létrejöhet. Szóval, legyen reális a cél, a részcélok, hogy a vállad megveregetése is megtörténjen!

Úgy gondolom, itt van még az a fontos dolog, hogy dicséret– önmagadnak! Ismerd el a saját elérd eredményeidet, tudd, hogy azokat Te érted el, és örülj neki, ünnepeld meg magad! Ennek is adj időt és módot, hogy érezd, mit tettél meg magadért. Így sokkal könnyebben és magabiztosabban tudsz „neki menni” a következő részcél megvalósításának.

Sikeres és eredményes Új Esztendőt kívánok!

Surányi Gabriella

www.sgconsulting.hu

A Karácsony közeledtével, amit a Szeretet Ünnepének is nevezünk, jellemzően többször jutnak eszünkbe olyan történések, helyzetek, személyek, akik, amik sok év után is, vagy akár mindig fájni képesek nekünk. Valaki elment, valaki tett vagy éppen nem tett meg valamit velünk, nekünk, amikor úgy éreztük, szükségünk lett volna rá.

Gyakori az is, hogy már talán nem is emlékszünk pontosan arra, amit történt, de az érzések megmaradnak: fájdalom, csalódás, hiány, és akár – valljuk be – harag, düh, hibáztatás. És mi megpróbáljuk ezeket elengedni. Megpróbálunk megbocsátani. Mert kell, mert szeretnénk, mert „azt mondták”, az jó dolog. De kinek is, és valójában miért szeretnénk megbocsátani? 

Egy szívbéli ünnep margójára szól ez az írás.

Az ajándékvásárlási láz csökkent. Úgy tapasztaltam az elmúlt években, hogy egyre többen fordulnak vissza a családjukhoz, a szeretteikhez, és – ami nagyon fontos – önmagukhoz is. Amikor eljön hozzám valaki egy felmerülő problémával az életében, a megoldást keresve, gyakorlatilag kivétel nélkül minden esetben szóba kerül a megbocsátás kérdése.

A minap egy hölgy azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy úgy érzi, csak a vagyona és kivívott társadalmi helyzete miatt „szereti” őt a családja és a környezete. Az volt a célja, hogy jobb, igaz viszonyt tudjon kialakítani az emberekkel és önmagával. Le akarta tenni azokat az elvárásokat, amikkel őfelé voltak mások, mert belefáradt. Csalódott az emberekben és őszinte kapcsolatokra vágyik.

Megkérdeztem, hogy mit gondol, mi az, amiért küzd az életében, van-e ilyen? Azt válaszolta, persze, hogy van! Az emberek szeretetéért és figyelméért küzd. Azért, hogy meghallják őt, hogy észrevegyék, milyen ő valójában. A következő kérdésem az volt hozzá, hogy akkor ennek fényében hogyan látja, ki az, aki valójában tesz az elvárásokért, amiket tapasztal, ki teljesíti azokat, ki felel meg ezeknek? Azt mondta, igen, ő, de csak jót akart, segíteni akart másoknak, aztán belekerült ebbe a spirálba, és nem látja a kiutat.

Testvéreire, szüleire és barátaira is haragudott, hogy nem látnak mást benne, csak (ahogy ő fogalmazott) a kívánságteljesítő gyárat. Némi hallgatás után ő tette fel saját magának a következő kérdést: lehet, hogy nem is rájuk, hanem magára haragszik, amiért gyenge volt eddig másként viselkedni és például nemet mondani? Könnyes szemmel azt mondta: „Te Jó Ég”, majd megkérdeztem, mivel szokta megajándékozni magát. Újabb rövid csend után azt felelte, semmivel, ez eszébe sem jutott már jó ideje, és hozzátette, idén viszont másképp lesz ez. Abban maradtunk, hogy összegyűjti magában, mi az, amiket szeret, minek örül, mik a hobbijai, és mik azok a dolgok, amikről úgy érzi, szívéből tudná adni a családtagjainak.

Pár nap múlva kaptam tőle egy választ, ami röviden ez volt: befizetett magának egy külföldi egyhetes szakrális útra, és a családtagjainak, mindenkinek névre szólóan, küldött egy saját kézzel készített, festett és megírt képeslapot. Azt is elmondta, hogy már nem haragszik. Rájött, hogy a haragja távol tartotta őt a saját lelkétől, s miután kisírta magából mindezt, befizette az útját, és elkészítette a képeslapokat. Megengedte magának, hogy úgy szeressen, ahogy a szívéből érzi, magát és a környezetét egyaránt.

Semmilyen következtetést vagy tanulságot nem akarok levonni, leírni a fenti történetből. Úgy gondolom, ezt, ha akarjuk, mindannyian meg tudjuk tenni magunkban.

Szívbéli, őszinte, meghitt Karácsonyi Ünnepeket és boldog Új Esztendőt kívánok Mindenkinek!

Surányi Gabriella

www.sgconsulting.hu