Proaktív coaching

Miért érjük be kevesebbel?

Miért mondunk nemet, amikor a szívünk és a lelkünk másért kiált?
Annyira óvjuk az életünket, hogy most aztán jól csináljuk – nem vesszük észre, hogy ezzel romboljuk szét, amit eddig kialakítottunk.
Miközben ragaszkodunk a saját elméletünkhöz, hogy hogyan kell lennie az életnek, másokra is ezt a terhet rójuk. Mert teher ez magunknak is, csak nem vesszük észre, mert annyira ragaszkodunk. De mihez is?
Sok ötvenes éveiben járó ember olyan életet él, hogy el sem tudjuk képzelni, honnan van mindehhez ereje és ideje. Amikor kimerít egy fájdalom, egy betegség, vagy egy nehezebb nap a munkában, már alig várjuk, hogy ne szóljon hozzánk más. Mialatt azok, akik megélik a napjaikat, megélik magukat, az életüket, olyan élményekkel gazdagodnak, amelyek által feltöltődnek és fáradhatatlanul mennek a nap-nap után. Van, aki éppen a válását éli, és nem gondként tekint a válásra, hanem lehetőségként. Egy új élet születik, új eszmékkel, tervekkel, megtartva mindazt, ami működött.

Honnan van ereje, annak, aki él? És miért nincs annak, aki csak létezik?
Nem hozok fel hangulatfokozásként különféle élethelyzeteket és sorsokat, elég mindenkinek a maga életére megnézni.

Az egyik legjobb kérdés a Coachingban: számít majd egy év múlva? /És itt bármit behelyettesíthetünk, ami éppen annyira nagyon fontos, hogy aggódjunk, vagy idegeskedjünk rajta, vagy megfelelni akarjunk. Mégis kinek?/
Van, ami egyáltalán nem számít majd. Ezen jól meglepődünk. És van, ami igenis számít, nemcsak egy év múlva, hanem sokkal később is. Na, azzal érdemes foglalkozni :)

Élményekkel gazdagodni, a szeretteinkkel lenni, szeretni, örülni, dolgozni stb. Mikor minek van az ideje.

A szívünket el nem nyomni …

Pipó Renáta life coach írása

Minden elkezdődik valahol ...

Mikor szembesültünk először azzal, hogy mit jelent kitartónak lenni?

Én nem emlékszem rá. Arra viszont emlékszem, hogy felnőtt fejjel tanultam meg.

Mert más az, hogy gyerekként makacsságból kitartunk egy elképzelés mellett, miközben a szüleink már rég' megmondták, hogy mi lesz a vége. (Szerintük.) Vagy amikor nem ettük meg az ebédet és addig nem állhattunk fel az asztaltól, amíg el nem fogyott a tányérunkban lévő étel. Már nem is emlékszünk, hogy ki bírta tovább :)

Aztán jön az iskola. Akit elvittek sportolni, azok már kisebb korukban találkozhattak a kitartás szellemével. Persze az iskola kiválasztásában nem volt sok szerepünk, de a középiskola vagy az utána következő tanulmányok már nagyban rajtunk múltak-múlnak. Valószínűleg, azok lesznek eredményesebbek, amiket mi választunk a szívünkből, ha pedig ebben támogatnak is bennünket, akkor tényleg csak felfelé vezet az út. Feltéve, ha nem akadunk össze olyanokkal, akik elveszik a kedvünket, de ha ez sikerül, akkor talán nem is volt az igazi ... Ugyanígy folytatódik a munka világában is. Valahol szeretünk dolgozni, és valahonnan menekülünk. Teljesen másra számítunk az interjún, aztán élesben a váltás.

Meggyőződésem, hogy sem az iskolai bukás, sem egy munkahelyen szerzett kellemetlen tapasztalat, vagy a tapasztalatlanságból eredő elbocsátás nem jelent semmit a tág jövőre vetítve. Pedig aki bármelyiket is átélte, akkor abban az időszakban hatalmas tragédiaként, kilátástalanságnak élte meg. Miközben azért történik mindez, hogy tanuljunk, tapasztaljunk. Nem úgy születünk, hogy mindent tudunk. Milyen unalmas lenne az élet.

Vannak olyan típusú emberek, akik önbizalom hiányában - vagy nem is tudom minek nevezzem - nehezen kezdenek bele valamibe. Viszont, ha már benne vannak, történjen bármi, akkor is kitartanak a vége után még sokáig :) Az a legjobb, hogy nem kell feltétlen mindennek véget vetni.

És így van ez a párkapcsolatokkal is. Mennyi kapcsolat van már a hátunk mögött és ki tudja, miért nem sikerül az egyikkel az, ami a másikkal? Miért fogadunk el valamit az egyik párunkban, ha az előtte lévőknek megbocsátani sem tudtuk? Biztosan kell ehhez néhány pofon az élettől, másoktól. Mégis ... Eljön, amikor nem tudsz harcolni, nem tudsz támadni. Mintha elvesztetted volna az erődet az első pillanattól kezdve. Csak egyet tudsz: ez így van mostantól. Annyi megpróbáltatáson megy keresztül - véleményem szerint - minden párkapcsolat. Nem lehet mindig lelépni, feladni, csak azért, mert nem tökéletes.

A Coaching oktatáson eleve elvetettük a tökéletes (megoldás) keresését.

A megfelelő kérdés mindig az volt: elég jó számomra? És nem kell méricskélni, százalékot számolni. Egy kérdéssel megkapjuk a megdönthetetlen választ. A másik kedvenc kérdésem: számít ez egy év múlva? Ha a válasz nem, akkor lehet visszalépdelni az időben, és minden nemleges válasszal eljutunk a jelen pillanathoz. Kemény szembesülni ezzel a kérdéssel, még kijózanítóbb a válasz. Hiszen, ha azt válaszoljuk, hogy lényegében most sem számít, akkor mi is a problémánk? Ja, hogy nincs is gond :)

* Lehet, hogy lesz nehezebb is, akkor sem cserélném másra *

Pipó Renáta life coach írása

 

 

 

A kezdők számára az egyik legnagyobb félelmet a hibázás lehetősége jelenti...és az ismerősnek számító torok - és gyomorszorító érzés, ami csak tovább bénítja az egyébként is feszültséggel telt helyzetet. Keringenek a kéretlen gondolatok, a megválaszolatlan kérdések, önálló életre kelnek a "mi lesz ha" variációk.

A hibákra általában úgy tekintünk, mint lehetőség szerint, vagy esetenként bármi áron kerülendő eshetőségre. Pedig a hibák fontosak! A tanulási folyamatok szerves részei. Szükség van rájuk a készségfejlesztéshez, a megfelelő rutin kialakulásához, a helyes értékrend megalapozásához. Fontos építőkövek a kerek egészhez.

Kisgyermekként, romlatlanul, félelmek nélkül tudtunk örülni a hibáknak. Felálltunk, elestünk, elindultunk, elestünk. Próbálkoztunk és közben nevetgéltünk. Jó móka volt. Aztán múltak az évek, és fokozatosan belénk égett a negatív hozzáállás, új igék társultak a hibázáshoz: kinevetnek, megbüntetnek, kirúgnak, megszólnak, lenéznek, mellőznek...

Társadalmi kultúránként, családonként, pedagógusonként, főnökökként, és még hosszan sorolhatnám, mennyire eltérőek a normák és tolerancia-szintek. Vajon melyik gyermekből lesz egészségesebb értékrendű felnőtt: aki a négyesért dicséretet kapott, vagy aki büntetést? Milyen gyakran találkozunk azzal a felfogással - a pozitív pszichológia totális hiányával -, amikor a majdnem tökéletes egyenlő a semmivel? Csak a száz százalék számít.. Nincs alku. Emlékszünk még az iskolai szereplések rettegett momentumaira, melyek csak tovább dagasztották a bakizás miatti félelmet? Drukkolás, belesülés a szavalásba, véget nem érő gúnyolások, egyes a naplóban, retorzió otthon. Azonban a gyermekkor rossz kódolásai sajnos nem szűnnek meg a felnőtté válással, mint a pubertáskori pattanás. Sokak számára a munkahelyi kihívások gondoskodnak a zökkenőmentes folytatásról: nyilvános beszédek, prezentációk, kisebb-nagyobb hallgatóság előtt...  a mumus újra és újra életre kel.

A Toastmasters heti rendszerességgel tartja találkozóit, melynek célja, hogy a résztvevők minél könnyebben leküzdjék a nyilvános beszéddel járó fenntartásaikat, félelmeiket.  Igazi retorikaműhely fogadja az idelátogatót:  a már bátrakat, és akik azzá szeretnének válni. A közelmúltban én is ott jártam, és részese lehettem egy fiatal lány előadásának, melynek címe: Miért szeretek kezdő lenni? Elmondta, hogy korábban rettegett még a gondolatától is, hogy sok ember előtt beszéljen. Őszintén szólt a kezdeti félelmeiről, a félelmek legyűrését célzó próbálkozásokról, ahogy kereste a lehetőségeket arra, hogy minél többet hibázhasson, és annál többet tanulhasson belőlük. Később, ahogy sorban nyerte a meccseket a saját rémképeivel szemben, bevállalta az improvizációs színházat, majd szakmai tréningeket tartott, később igazi színpadra is állt, - és ahogy fogalmazott - a gyomrában repkedő pillangók idővel a barátaivá váltak. A félelem rezgéseit felváltotta a várakozással teli izgalom jól eső érzése. Győzött.

Tőle tanultam, hogy kezdőnek lenni annyit jelent, mint amikor a szobrász kezében életre kel az anyag. Annyi különbséggel, hogy ő a saját élete és félelme szobrásza lett, és az "alkotása" most már magáért beszél. Ha kell, nagy plénum előtt is.

Boldizsár Bettina business coach írása

A coaching ülések alapvetően egy rendszerezett, kérdezéstechnikán alapuló kommunikációs folyamat mentén zajlanak.

A coach által irányított beszélgetés a feltett kérdések és az azokra adott válaszok témakörei mentén haladnak. A coach feladata értő figyelem alkalmazásával pontosan érteni, - megérteni – az ügyfél által elmondottakat.

A folyamat sikere nagyban függ az ügyfél együttműködésétől, mindenkori nyitott kommunikációjától.

Ezzel együtt az ülések alkalmával (többnyire a folyamat elején) olyan helyzetek is adódhatnak, mikor az ügyfél  verbális válaszai  nincsenek összhangban az azt kísérő nonverbális közlésekkel.

Ilyen esetekben rendkívül fontos, hogy a coach észlelje a verbális és nonverbális közlések közötti ellentmondásokat, és időben megtegye a megfelelő lépéseket az adott válaszok pontosítására.

Bizonyos helyzetekben érdemes egyértelműen tisztázni, hogy esetleg olyan területet érintettünk-e, melyről a coachee nem kíván beszélni.

Ilyen esetekben a coach természetesen tiszteletben tartja az ügyfél akaratát és amennyiben ennek figyelembe vétele mellett a folyamat folytatható, más irányú megközelítést alkalmaz a továbbiak során.

Az általánosan elfogadott arány szerint kommunikációnk 30-35%-ban áll verbális közlésekből, és 65-70%-ot tesz ki a nonverbális közlések aránya.

Az említett arányok ismeretében a coach számára rendkívül lényeges odafigyelni az ügyfél metakommunikációjára, ezen belül testbeszédére is.

Egyik leggyakrabban alkalmazott gesztusunk a mellkasunk előtt összefont kar, mely védekező, elhatárolódó negatív viselkedést fejez ki.

Gyakran megfigyelhető ez a gesztus olyan esetekben például, ha valaki idegenek közé kerül, vagy másokkak együtt szűk-, zárt térben tartózkodik, esetleg sorban áll. Ezzel a jelzéssel a kívülállók tudtára adjuk, hogy védősorompót emeltünk magunk és a minket körülvevők közé.

Az összefontkar gesztust érintő egyik vizsgálat során két diákcsoportot ültettek be egy-egy előadásra.

Az egyik csoport résztvevőit arra kérték, hogy üljenek az előadás ideje alatt fesztelenül, karjukat, lábukat ne tegyék keresztbe.

A másik csoport az ellenkező feladatot kapta és keresztbe font karral kellett az előadást végighallgatniuk.

Az átadott tudásanyag visszakérdezésének eredményei szerint az összefontkarú diákok 38 százalékkal kevesebbet sajátítottak el a közölt anyagból, mint a fesztelenül ülő társaik.

 

Különböző tudásszint mérő vizsgálatok eredményei szerint, amikor a hallgató összefonja a karját, nemcsak kevésbé figyel az elhangzottakra, hanem az előadóról is negatívabb véleményt alkot.

Utóbbiak  nem csak a coaching alkalmmazásában, hanem több más területen is – tárgyalástechnika, értékesítés – nagy jelentőséggel bírnak.

Fontos tudatában lenni annak, hogy a nonverbális közlés jelentése nem csak a közlő-, hanem a befogadó személyre is vonatkozik.

Egy beszélgetés alkalmával érezhetjük magunkat kényelmesen összefont karral, viszont a másik fél negatívan fogja értékelni eme gesztusunkat.

Tapasztalt prezenterek tisztában vannak azzal, ha az előadásukon résztvevő közönség tagjai ezzel a jelzéssel élnek, akkor szükség van egy „jégtörő” eszköz bevetésére, mely befogadóbbá teszi a hallgatóságot.

Amíg az összefontkarok gesztusa megmarad, addig a negatív magatartás is folytatódik.

Allan Pease Tetbeszéd című könyvében hatásos „jégtörő” eszközöket ismertet a személyes beszélgetések alkalmával történt összefontkar gesztus és annak negatív velejárójuk megszüntetésére:

A könyvben leírtak szerint ilyen esetekben célszerű  tollat, könyvet vagy valami más tárgyat adni a másik félnek, mivel ezzel más testhelyzetet kell felvennie azzal, hogy az átnyújtott  tárgyat átvehesse. Az elhatárolódó testhelyzet megszűnésével az azt kísérő negatív hozzáállás is véget ér.

Amennyiben az előzőekben leírt elhatárolódó, negatív nonverbális közlések megszűntek, jó eséllyel folytathatjuk a kommunikációt.  Természetesen ezek után is folyamatosan figyelemmel kísérve a szóban- és a metakommunikációval közölt információk összhangját, illetve esetleges további ellentmondását.

 

Gáspár Sándor

Business Coach

 

Felhasznált irodalom: Allan Pease - Testbeszéd

A coaching lényegében a megfelelő kérdések feltétele az ügyfél számára.

A teljes folyamat lényege a „nagybetűs” KÉRDÉS, KÉRDÉSEK megfelelő módon történő alkalmazása.

Itt alkot közös halmazt a coaching és a tárgyalástechnika, hiszen mindkét esetben a tudatosan alkalmazott kérdések segítségével valósítjuk meg a kiválasztott célt.

Mit nevezünk tárgyalásnak? Nagyon leegyszerűsítve a tárgyalás két vagy több fél megegyezésre való törekvése.

A legeredményesebb tárgyalási forma – a konfliktuskezeléshez hasonlóan -  az asszertív tárgyalástechnika alkalmazása.

Az asszertivitás olyan érdekérvényesítő kommunikáció, melynek során maximális figyelmet kapnak a másik fél céljai és érdekei, összhangban a saját célok, érdekek megvalósításával.

Asszertív viselkedéssel úgy képviseljük saját érdekeinket, hogy ezzel a másik fél érdekeit, céljait nem sértjük.

A tárgyalás során feltett kérdések célja az érdekek feltárása, meghatározása. A célorientált kérdések alkalmazásával különbséget tudunk tenni lényeges és lényegtelen dolgokat illetően. A szakmai vonatkozáson kívül megtudhatjuk a másik fél motivációit is.

A nyílt, határozott, lényegretörő kérdések lehetnek pl:

• Miért fontos ez Önnek?

• Elmondaná az indokait?

• Mit kellene tennem ahhoz, hogy....?

Az asszertív kommunikáció során kérdéseinket követően a másik felet meghallgatjuk, nézőpontjait elfogadjuk.

A fent említett módszer közösen történő alkalmazásával a tárgyaló felek nem ellenségnek tekintik egymást, hanem egy olyan együttműködésre hajlandó másik félnek, akivel a közös érdekek mentén megtalálhatják a résztvevő felek számára legkedvezőbb megoldást.

A módszer alkalmazásával a folyamat lezárásaként nyerő-nyerő helyzet valósul meg.

A coaching és a tárgyalástechnika által alkalmazott kérdésekre kölcsönösen igaz, hogy megfelelően történő alkalmazásával nem adjuk ki kezünkből a kommunikáció irányításának lehetőségét.

Mint tudjuk, aki kérdez  az irányítja a beszélgetést. Feltett kérdéseinkkel biztosítjuk azt, hogy  a válaszadó fél az általunk kijelölt témánál maradva, a kérdések által meghatározott út mentén folytassa a kommunikációt.

A proaktivitás (előrelátó gondolkodás)  alkalmazásával jelentős irányító erő összpontosul a kérdező félnél, hiszen a kérdés feltevésének pillanatában számol a kérdésre érkező válaszok esélyeivel, illetve a válaszok által eredményezett lehetséges kimenetelekre feltett újabb kérdések lehetőségeivel.

Gáspár Sándor                                                                                                                                     Business Coach